Éppen fél év telt el azóta, hogy eljöttem Magyarországról.
Délután, ahogy Szent Bernát hársfájának dőlve süttettem magam a koratavaszi napfénnyel, aztán hazafelé sétáltam a Montesantóról, azon gondolkodtam, hogy ez a fél év minden kétséget kizáróan életem legboldogabb féléve volt, újjászületés – te jó ég, már a hanyadik az életemben.
És ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az első mondat, amit a kivándorlásról olvastam, a Winnetou kezdőmondata volt: „Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni; a szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is.” Szentgyörgypusztán, egy téli délután, a szőnyegen hasalva olvastam, emlékszem a borító tapintására, a ronda, olcsó, sárga papírra, amelyre nyomtatták, a garamond betűkre, amelyeket néha felismerhetetlenségig roncsolt a festékhiány, és a borzongásra, hogy mondatból micsoda végtelen távlat árad.
El lehet menni. Nem kell itt rostokolni. Vár a Henry-puska. Ott lehet hagyni szász hazámat.
Újra és újra nekifutva, ízlelgetve olvastam; ez a „szász hazám” különösen tetszett, Vörösmartysan csengett, magyarhazámosan, mágnesesen, és volt benne szépen vibráló feszültség a „politikai viszonyok” és a „fiatalos kalandvágy” közé ékelve, mintha nem lenne elég indok arra, ha valaki a szegénység és a rendszer elől lelép, hanem némi kárhoztatandó kalandvágy is kellene hozzá. Tetszett ez a finoman adagolt bűntudat.
Tompán és távolról szivárgott bele ebbe az első, Winnetou-olvasatba mindaz, amit a családi beszélgetések közben, a felnőttek elharapott félszavaiból felcsipegettem, hogy a „rendszer” szar, és hogy nem vagyunk jó helyen itt, ahol vagyunk, Visegrádon és Budán, nem itt kellene lenni, hanem valahol máshol. X disszidált, Y disszidált, Z azt üzeni W-n keresztül, hogy majd akkor jön haza, ha kimentek az oroszok.
Az oroszok ugyan kimentek, de a lelkekben ott maradtak. Az 1949-1989 közötti időszakot, a „létező szocializmust”, a „gulyáskommunizmust” Magyarországnak nem sikerült kiheverni – hogy a járvány-sújtotta időkhöz illő hasonlatot mondjak: az utóhatások és későbbi szövődmények súlyosabbnak bizonyultak magánál a betegségnél.
Amúgy jó itt az Újvilágban, szépek a bölények és szelídek az indiánok.