Szász hazám

Éppen fél év telt el azóta, hogy eljöttem Magyarországról.

Délután, ahogy  Szent Bernát hársfájának dőlve süttettem magam a koratavaszi napfénnyel, aztán hazafelé sétáltam a Montesantóról, azon gondolkodtam, hogy ez a fél év minden kétséget kizáróan életem legboldogabb féléve volt, újjászületés – te jó ég, már a hanyadik az életemben.

És ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az első mondat, amit a kivándorlásról olvastam, a Winnetou kezdőmondata volt: „Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni; a szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is.” Szentgyörgypusztán, egy téli délután, a szőnyegen hasalva olvastam, emlékszem a borító tapintására, a ronda, olcsó, sárga papírra, amelyre nyomtatták, a garamond betűkre, amelyeket néha felismerhetetlenségig roncsolt a festékhiány, és a borzongásra, hogy mondatból micsoda végtelen távlat árad.

El lehet menni. Nem kell itt rostokolni. Vár a Henry-puska. Ott lehet hagyni szász hazámat.

Újra és újra nekifutva, ízlelgetve olvastam; ez a „szász hazám” különösen tetszett, Vörösmartysan csengett, magyarhazámosan, mágnesesen, és volt benne szépen vibráló feszültség a „politikai viszonyok” és a „fiatalos kalandvágy” közé ékelve, mintha nem lenne elég indok arra, ha valaki a szegénység és a rendszer elől lelép, hanem némi kárhoztatandó kalandvágy is kellene hozzá. Tetszett ez a finoman adagolt bűntudat.

Tompán és távolról szivárgott bele ebbe az első, Winnetou-olvasatba mindaz, amit a családi beszélgetések közben, a felnőttek elharapott félszavaiból felcsipegettem, hogy a „rendszer” szar, és hogy nem vagyunk jó helyen itt, ahol vagyunk, Visegrádon és Budán, nem itt kellene lenni, hanem valahol máshol. X disszidált, Y disszidált, Z azt üzeni W-n keresztül, hogy majd akkor jön haza, ha kimentek az oroszok.

Az oroszok ugyan kimentek, de a lelkekben ott maradtak. Az 1949-1989 közötti időszakot, a „létező szocializmust”, a „gulyáskommunizmust” Magyarországnak nem sikerült kiheverni – hogy a járvány-sújtotta időkhöz illő hasonlatot mondjak: az utóhatások és későbbi szövődmények súlyosabbnak bizonyultak magánál a betegségnél.

Amúgy jó itt az Újvilágban, szépek a bölények és szelídek az indiánok.

A napok rendje

Délelőtt rendszerint a konyhában írunk így ketten. Versenyt csattogtatjuk a billentyűket, ha valaki egy nagyon hosszú sorozatot nyom, irigykedve megkérdezzük: mi ment ilyen jól…? Aztán röhögünk. Telefonhívás jön, Éva szervezkedik a lányokkal, közben persze kimegy, rám csukja a konyhaajtót, hogy ne zavarjon. Aztán bejön a gépéért, miközben még mindig telefonál, átmegy a hálóba a kisasztalához. Elunom a konyhai perspektívát, átmegyek a nappaliba (ez egy szűk kis utcára és egy hátsó kertre néz, ahol fehér rózsák nyílnak), ott folytatom az írást. 11 körül már elég meleg van, felmegyek a tetőteraszra, baseballsapkát veszek, hogy egyáltalán lássam a monitort a napon, és süttetem magam, miközben dolgozom. Éva is feljön, már nem hozza a gépét, nyújtózkodik, aztán lehever napozni, már eleget írtunk, te mit sportolsz ma? Vacillálok, hogy futni menjek, vagy bringázni, vagy felmenjek kosarazni az etruszk akropoliszra vagy csak fekvőtámaszozzak inkább a teraszon. Éva mindig ugyanazt az útvolnalat járja be, a maga 9 kilométerét kelet felé a hegygerincen a Collevalenza felé vezető úton, ahol a kertfalakba a római sírok köveit építették és a kertekben már ilyenkor, március elején sarjadnak a zöldségek. Én, ha biciklizés mellett döntök, elmegyek valamelyik környékbeli várba, „borgo”-ba (így vált olasszá a longobárdokkal érkezett Burg szó), ha elfáradok a hegymenetben, leheverek egy olajligetben. Visszafelé bemegyek vásárolni valamit vacsorára vagy holnapra, veszek egy palack bort, egy darab ördöghalat. Délután vagy tanítunk, vagy megint írunk, miközben elkészül a sütőben az ördöghal és kinyílik hozzá a bor.