Péterfy Gergely A B oldal című regényéről
Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Radnóti Sándor és Németh Gábor beszélget Irodalmi kvartett
Bán Zoltán András: A cím alighanem a régi lemezek B
oldalára utal. A könyvben sok szó esik lemezhallgatásról, különböző
klasszikusokat, Mozartot, Wagnert hallgatnak a szereplők. A cím egyúttal
azt is jelentheti, hogy az A oldal még megírásra vár. Mert hiszen ez
egy életrajzi jellegű regény, visszaemlékezések a gyerekkorra,
gimnáziumi, illetve az egyetemi évekre, és ezzel a címmel talán azt
akarja mondani a szerző, hogy ez most a B oldal, és egyszer majd
megírásra kerül az A oldal is.
A regény felépítése egyébként
világos, nagyon jól áttekinthető. Nyolc részre oszlik, az első a reggel,
az utolsó az éjszaka. Ez olyan időkezelést sugall, mintha a könyv egy
nap alatt játszódna, reggeltől éjszakáig. Elég ravaszul van megcsinálva,
tudniillik minden egyes rész, tehát a reggel is, az éjszaka is, az este
is, négy fejezetre tagolódik, és ez egyben négy, pontosabban három
helyszínt is jelöl. Az egyes részeken belül az első fejezetek mindig a Frankel alcímet viselik, ez a Frankel Leó úti lakást jelenti, és egyben az egyetemi éveket. Ezt követi a Bartók, ez a Bartók Béla úti lakásra utal, és a gimnáziumi évekről szól. Utána jön a Szentjánospuszta alcímű fejezet, és ez a családi nyaralóban eltöltött időszakra vonatkozik, míg a negyedik fejezet mindig az Appendix
alcímet viseli, vagyis függelék, kiegészítő az előbbi háromhoz. Tehát
nagyon világos a könyv felépítése, és egyébként is borzasztó jól
olvasható, azt hiszem. Én legalábbis egyhuzamban elolvastam, aztán
persze elolvastam még egyszer, és nagyon jól szórakoztam közben, meg
kell mondanom. Nagyon jó történeteket mesél el Péterfy a
hetvenes-nyolcvanas évekről, amolyan zsánerkép-sorozatok ezek, ha szabad
így mondani.
Angyalosi Gergely: Van egy éppen csak
fölvillantott további idősík is, amiből megtudjuk, hogy az elbeszélőnek
már felesége is van. Egy alföldi falura történik itt célzás. Nagyon
tudatosan építkezik a szerző, az időkezelése – ahogy Bán Zoltán András
mondta – valóban egészen profi. Igen meggyőző a nyelvi kultúrája is,
noha – és ez a noha egyáltalán nem rosszalló a részemről – irodalmi
mintaképei, tehát mondatfűzésének, dikciójának a lehetséges mintái
könnyen azonosíthatók. Legelsősorban Krúdyt említeném, aki nyilvánvalóan
óriási hatással volt rá, aztán Márait. A világképzéséhez azt tenném
hozzá, részben mint személyes adalékot, hogy nekem különösen érdekes
volt a könyv olvasása során, hogy ugyanabba a gimnáziumba jártam, mint a
szerző. A József Attila Gimnáziumba tehát, és ezt könnyen
azonosíthattam is – jóllehet az iskola nincs megnevezve –, mivel a
térben és időben leírt események egyaránt szinte görcsösen pontosak. Van
benne valami feszült ragaszkodás a tapasztalatisághoz, a
mindennapisághoz, és ugyanakkor van egy kétségbeesett és hasonlóképp
permanens elszakadási törekvés is ugyanettől. Talán ebben tudnám
meghatározni a két fő írásmozgató belső erőt ennél a szerzőnél.
Radnóti Sándor: Kulcsregény,
ez kétségtelen, a szereplők felismerhetők számunkra, a kortársak
számára. Nyilvánvalóan ez nem lehet a megítélés döntő mozzanata, egy
szempontból azonban talán mégis. Van egy figura a könyvben, egy nagyon
fontos, talán a legérdekesebben jellemzett vagy megalkotott szereplő, a
Kőnig nevű alak, aki, amikor fölbukkant a könyvben, eszembe juttatott
egy létező személyt, aki az irodalmi életben bizonyos szerepet játszik.
Egyre erősebb lett ez az érzés, noha semmilyen más támpontom nem volt,
mint a karakter jellege, ami bizonyos értelemben a jellemfestés
dicsérete.
Németh Gábor: Ebben a könyvben a fejezetcímek
olyan ritmussal és annyira konzekvensen jelentkeznek, mintha a mű
ajánlana egy olyan olvasatot is, hogy ez tulajdonképpen négy kisregény,
és így is lehet őket olvasni. Úgyhogy ennek megfelelően minden egyes
részből azt a fejezetet olvastam el először, ahol a megfelelő lakásnév
szerepel, és ezzel abszolút működőképes kisregényszeletekre bomlott szét
a könyv, és így talán még élesebben rajzolódnak ki bizonyos motivikus
rímek. Tehát ahogy az egyik történetben Kőnig, úgy a másikban Sculptor
figurája képviseli a nagy kamaszkori barátság archetípusát. Sokszor szó
szerinti vagy emlékezetes mondatszerkezetekbe ágyazott rímekkel variál
Péterfy, és így építi párhuzamosan ezt a két történetet, holott a két
karakter merőben ellentétes, olyannyira, hogy össze is ütközteti őket a
regény terén belül. Egyedül az Appendix fejezet az, amely
természeténél fogva sokkal lazább és körkörösebb, gomolygósabb prózát
hozott létre, és nem lineárisan olvasható kisregényként működik. És
valóban, attól függően, hogy ki milyen közel áll vagy él Péterfyhez,
nemcsak Kőnig figuráját tudja azonosítani, hanem az összes többi
főszereplő is azonosítható, és valóban azt hiszem, hogy a könyv nagy
erénye, egyfajta teljesen tradicionális erénye ez a földrajzi értelemben
vett röghözkötöttség, amilyen értelemben Tandoriról annak idején
megállapítottuk, hogy nála épp ilyenfajta földrajziság nem érhető
tetten, csak a nyelv földrajza, tehát szavak vannak, de táj nincs.
B. Z. A.:
Egyrészt valóban abszolút ragaszkodik az empíriához, másrészt viszont
van valami nagyon erős hajlam benne az elkülönböződésre, tehát a
kiválásra, és épp ez az, ami nekem nemigen tetszett, kissé talán
ellenszenves volt. Érzek benne egy csomó… hogy is mondjam, gyakran
önironikus jellegű gesztust, amit csakis „rápakolásnak” tudnék nevezni.
Van valami, talán azt mondanám kis túlzással, van valami zsenitudat a
könyvben. Tehát működik egy rendkívül erős késztetés Péterfyben arra,
hogy extrém figurákat dobjon fel, hogy extrém helyzetekkel álljon elő.
Itt van ez a két ember, a Kőnig és a Sculptor, a két nagy barátja. Ezek
afféle fiókzsenik. Rendkívül kuriózus figurák, de a számomra nem voltak
túlságosan érdekesek, ezért itt ellent kell hogy mondjak nektek. Ez a
két figura pontosan olyan, mint amilyen tagok a hetvenes-nyolcvanas
években mozogtak azokon a helyeken, és amelyeket néha nagyon
plasztikusan (máshol kissé közhelyesen, tárcanovellásan) ír le, mondjuk a
Fiatal Művészek Klubjában vagy máshol. Ez akár dicséret is lehetne,
hogy plasztikus, meg hogy pontosan olyanok a figurák, de nekem sok
tekintetben közhelyes a dolog, és sokszor közérzetregénynek éreztem. A
hatvanas években volt divatos egy ilyen típusú regény, egy csomó ilyet
írtak a jobbak is, mondjuk Császár István, és az egészen dilettánsok is,
mondjuk Csörsz István. Szóval itt még nagyon a dolgok felületén mozgott
Péterfy, a végén meg egy picit össze is csapta, azt hiszem.
Nem
gondolom, hogy elég plasztikus a könyv. Mondjuk realista munka, talán,
ha szabad ezt a szót még használni, de ehhez képest nem elég plasztikus,
nem elég pontos. Különösen Anna figurájának, az elbeszélő fiatalkori
szerelmének a figurája felületes, vagy ahogy az apjáról ír. Minden
ismerős, lehet sejteni, hogy mi lesz, de valahogy egy kicsit közhelyes,
felületes, ezért igazából nem tetszett. Annak ellenére, hogy nagyon jó
olvasmány. Lektűr. Tényleg nehéz letenni. Kifejezetten szórakoztató
könyv.
A. G.: Én úgy gondolom, hogy attól függően reagál
az ember pozitívabban vagy kevésbé pozitívan erre a prózára, hogy
szereti-e az ún. kamaszregény típusú irományokat. Ez klasszikusan
kamaszregény, még a visszatekintő stádiumokat illetően is egy kamasz
belső világa az, ami meghatározza, és szerintem ennek tulajdonítható az
összes olyan vonás, mint amilyeneket az imént említettél. Az a kis
fölfújtság, amit rápakolásnak mondtál, ez a zseniromantika, ez mind
belefér egy túlérett kamasz lelkivilágába. Ha irodalmi előzményeket
keresnék – bár én nem ismertem rá Kőnig figurájának a mintájára –,
beugratott az agyamba egy irodalmi figurát, nevezetesen Spirónak a Kerengőjében
volt egy nagyon hasonló alak, a Sidó Zoli, aki ugyanilyen, négy fal
között élő fiókzseni, ahogy te mondtad. Én is éreztem bizonyos
ambivalenciát időnként, főleg a distanciát keveselltem bizonyos pontokon
ezzel a kamaszromantikával szemben, alapvetően azonban arra ismertem rá
némi meghatottsággal, hogy minden generáció, minden nemzedék a maga
módján újra tudja romantizálni a saját fiatalkorát, és újra tudja
mitizálni ezeket a férfibarátságokat, amelyeknek egyértelmű
következménye az, hogy a női kapcsolatok leértékelődnek, mert totálisan
nem játszanak szerepet. A nagymama játssza a legnagyobb női szerepet.
Mindez a számomra bizonyos zsánert képvisel, és ebben a zsánerben ez nem
rossz mű.
B. Z. A.: Mondanék még egy példát, vagyis egy
ellenérvet. Ha kamaszregénynek nevezed, bizonyos fokig igazad van,
gondoljunk, mondjuk, Cocteau-nak a Rettenetes gyerekek című
regényére. Amit hiányolok a Péterfyből, az a költészet, a kamaszkor
költészete. Cocteau tudta ezt, bár az ő regénye sem remekmű.
R. S.: Mondhattál volna közelebbi példát is, Esterházy Függőjét,
ahol a kamaszvilág valóban nagyon poétikus ködbe van belebugyolálva, és
mi is beszéltünk már egy kamaszregényről, Térey regényéről. Péterfynél
az írás fő sajátossága, a hihetetlen érdeklődés az empíria iránt,
kétségtelenül a költészet ellen hat. De emlékezzetek vissza a ruházkodás
leírására, hogy milyen ruhákat lehetett, és milyen ruhákat nem lehetett
viselni. Én ezt nem éreztem dokumentatívnak. Nem költői, de nem is
dokumentatív, holott… és másutt is vannak ilyen erős dolgok. Kétségkívül
nem lehet ezt a könyvet úgy ünnepelni, mint makulátlan művet.
Tulajdonképpen meg lehetne a szerkezet oldaláról is fogalmazni ezt
azzal, hogy miközben szigorú a szerkezet, nincs eleje és nincs vége.
Lehetne tovább folytatni, újabb Frankeleket és újabb Bartókokat hozzátenni, és újabb Appendixeket,
ugyanis a vége nyilvánvalóan, minthogy kamaszregényről van szó, a
kamaszkorból való kilépés. Ténylegesen ilyen egy helyen fordul elő,
amikor az egyik Appendixben megjelenik az elbeszélő mint
felnőtt. De ez idegen test a könyvben. Hogy hogyan jutott el odáig, hogy
klasszika-filológiai munkákat végezzen valahol vidéken, a saját
családja körében, ezt semmilyen értelemben nem készíti elő az, ami a
könyvben történik. A könyvben más történik, nevezetesen a
férfibarátságnak, valójában a kamaszférfi-barátságnak az a fajta
ideáltípusa, amelyben az elbeszélő bizonyos értelemben lekicsinyíti
magát vagy gyengébbnek ábrázolja a saját karakterét, hogy a két nagy
figurát – akik közül egyébként sokkal erősebb Kőnig alakja, tehát sokkal
plasztikusabb és emlékezetesebb karakter – kiemelje, mint akiknek a
tetteit és lépéseit ő utánozza, akik meghatározóvá válnak számára,
sokkal meghatározóbbá, mint a család, mint az apa és így tovább. De hadd
mondjak, ha már nálam van a szó, még egy helyet a könyvben, amelyet
nagyon jelentősnek és érdekesnek tartok, az erdélyi leírást, azt, ahogy
sok magyar embernek és sok magyar családnak az Erdély-álmáról beszél.
Itt két dolgot kell említeni. Egyrészt van egy erdélyi utazás a
könyvben, ahol nagyon-nagyon szépen és kifejezetten jelentős módon van
felidézve a mai vagy néhány évtizeddel korábbi Erdélynek a hihetetlen
kisszerűsége és ugyanakkor mitikus volta. Másrészt pedig itt van a
Magyarországra szakadt, Erdélyből származó emberek Erdély-álma,
Erdély-szükséglete, ahogy a Duna-parti helységben megpróbálják valahogy
Erdélyt rekonstruálni. Ez ugyancsak komoly tette a műnek.
N. G.:
Az pedig, hogy mindez egybeesik egy családi mítosszal, a férfiasság
mítoszával, a tradíció mítoszával, az szerintem egészen kivételes a
hasonló tárgyú, mondjuk a XX. század utolsó negyedében keletkezett
magyar irodalmi művekhez viszonyítva. Szóval azért ez nem az a
kamaszregény, ahol elveszetten bolyonganának a hősök halálfélelemmel és
életfélelemmel telve, hanem jól érzékelhető egy a család által
közvetített és szívesen elfogadott férfikép és művelődéseszmény, ami
lehetővé teszi, hogy minden konfliktus ellenére az elbeszélő otthonra
találjon ebben a világban.
R. S.: Ugyanakkor ne felejtsük
el a dolog patologikus oldalát se, hogy ezek a nagy férfibarátságok
vagy kamaszbarátságok főként rombolások képében jelennek meg a könyvben.
Nagy, ünnepélyes rombolások formájában, amikor is szétzúznak egy lakást
vagy rosszalkodnak az utcán.
N. G.: Hát azért nem csak a
rombolás van. Bár erős hangfogókkal meséli el ezt a történetet ott a
vonatkupéban, de hát mégiscsak ezzel a furcsa, patetikus jelenettel ér
véget a könyv. Amikor a nagyon sokat kritizált, hihetetlenül éles hangon
megírt barátjával végül is egymást átölelve, egymást melegítve utaznak
végig egy franciaországi éjszakát.
A. G.: Igen, ő
melegíti a barátját, fordítva ez nem biztos, hogy megtörténhetett volna,
mert a kapcsolatok nem ilyen módon működnek a regény világában. Vagyis a
férfibarátság-toposz által meghatározott hagyománnyal is megvan azért a
distancia, nem igazán illeszkedik bele az elbeszélő. Ebben a
Kőnig–Sculptor–elbeszélő hármasban – ha jól tudom, a narrátornak nem
ismerjük a nevét – az elbeszélő üres tér. Kivéve azt, ezzel egyetértek,
hogy számára adott a családba és a hagyományba való fogódzkodásnak mint
az élet továbbélhetőségének a természetes lehetősége, ami a másik két
fickónak nincs meg. A másik kettőtől várja, hogy meghatározzák őt, meg
ettől a hagyománytól; szóval ez a három pólus van. A két teljesen
gyökértelen figura, akik valamiféle intellektuális gőzben élnek, illetve
mindenféle életstratégiákról való töprengések közegében élnek, valamint
az egyes szám első személyben beszélő narrátor, aki annyit azért elmond
magáról, a címlap ennyiben találó, valóban, hogy nincs semmi a függöny
mögött. Tehát a nihilérzés dacára neki megvan ez a kapaszkodási
lehetősége, ami a kocsmáknak, a főzésnek, az erdélyi utazásoknak,
mindezen konkrétumoknak a szeretetét kínálja a számára. Csakhogy ez
egyáltalán nem elég, nem tud vele azonosulni – ezzel a szelíden
patologikus Erdély-nosztalgiával nem lehet csak úgy azonosulni –, mégis
jelent valami különleges támaszt.
R. S.: Igen, itt van ez a szép rész, ahol beszél az erdélyi nagyapjáról és nagyanyjáról, és azt mondja, hogy a nagyapja még olvassa a Bibliát,
ahogy az ő apja is, és annak az apja és annak az apja is olvasta,
ugyanis lelkészekről van szó, lelkész famíliáról, és ahogy már az én
apám nem olvassa, és ahogy már én sem olvasom… – és ha itt befejezné,
akkor azt mondanánk, hogy ez bizonyos értelemben annak a tradicionális
életformának a visszasírása vagy visszakívánása, amelynek még zárt
kozmosza volt. De ő továbbmegy, és azt mondja, hogy a nagyanyja
ezenközben fejti a keresztrejtvényt, a régi Füleseket, és amikor véget ér a nagy stósz Füles, akkor megfordítja, és kiradírozza, és újra kezdi fejteni, és ugyanazt, amit az előbb a Bibliával csinált, azt most megcsinálja a keresztrejtvénnyel. Ahogy a Biblia
fenntartja az életet, úgy tartja fenn a keresztrejtvényfejtés az
életet, és ezáltal máris ironikus viszonyba kerül ezzel a tradícióval,
és ezt én finomnak és szépnek találom. Nem tudom, nem az volna-e a dolog
summája, hogy az ember nagyon szomorú, hogy egy nagy műfaj olyan
kevéssé divatos, nevezetesen a novella. Mert ebben a regényben minden a
novella irányába mutat. Itt novellák vannak belerejtve a szövegbe, és
miért nem lehet valaki novellista, ha egyszer a tehetsége ebbe az
irányba tart?
N. G.: Az első kötete, a Félelem az egértől, novelláskötet. Lehet, hogy A B oldal erre is utal egy kicsit.
B. Z. A.:
Engem igazából az bosszantott a könyvben, hogy miközben tényleg nagyon
sok érték van benne, ezt én is éreztem olvasás közben, a lehetőségeit
igazából nem meríti ki. Egy kis linkséget látok benne, és ez azért
bosszant, mert sokkal jobb is lehetne ez a könyv.
N. G.:
Igen, de lehet, hogy ez egy olyan kor, amelyben autentikus világ
kizárólag az adott világ mellett építhető fel. Jellemző a könyv viszonya
a hetvenes-nyolcvanas évekhez mint politikai struktúrához, ezt ugyanis
úgy negligálja, ahogy van. Ami azért érdekes, mert az egy kicsit előbb
járó korosztályok számára ez még lehetetlen volt. Az én emlékem erről a
korról az, hogy politikai típusú elnyomorodásokkal és hatásokkal át- meg
átszőtt időszak volt, a beszélgetéseket, a mindennapi szituációkat,
bizonyos mértékig még a szüleimmel való viszonyomat is mind alapvetően
meghatározta ezeknek az éveknek a diktatórikus természete. Ez az első
olyan generáció, amely természetes módon egy másik kultúrát kezdett
építeni. Lehet, hogy egy olyan életben, amelyik eleve a margón zajlik, a
nagyregénynek a lehetősége, a nagyszabású társadalmi térben való
mozgásnak vagy a valahonnan valahova nagy ívben eljutásnak a lehetősége
eleve ki van zárva. Lehet, hogy csak ilyen kis történetek vannak, és ez a
regény éppen a nagy történet hiányáról szól ilyen módon, nem? Én
legalábbis nem úgy érzem, mintha valami helyett volna.
B. Z. A.:
Nem ezt hiányolom. Amit te említesz, a politikamentességet, a
Péterfy-féle narrátor biztos, hogy a családnak köszönheti. Azt írja: „a
szüleim, akik nagyon vigyáztak arra, hogy a lehetőségekhez mért
legnagyobb különállást tanúsítsák a kádári társadalommal szemben, nem
engedték, hogy az aktuális tervnek pontosan megfelelő ruhákat öltsek.”
De nyilván más példát is lehetne idézni.
A. G.: Ez igaz,
nem bírja ki, hogy a politizálás árnyékát bele ne csempéssze, például
szó esik a Törley-kriptában felolvasott első ellenzéki versekről, és
hogy ez, úgymond, tizenéves korra tehető. Nem tudom, mennyire kell ezt
komolyan venni, mennyire nem, én egyáltalán nem vettem komolyan. Főleg
annak a fényében, hogy van egy passzus, ahol leírja, hogy tízéves koruk
körül, amikor először találkoztak a Kőniggel, miről beszéltek a szülők a
társaságban. Ilyesmiket mond, hogy Maóról, a fenomenológiáról, a
gazdasági mechanizmusról (!) és hasonlókról, ja, és azt hiszem, még a
gazdasági mechanizmusról ’76-ban, amikor a szereplők tízévesek lehettek,
akkor már a kutya nem beszélt a gazdasági mechanizmusról társaságban.
Az, hogy itt teljes az eltájolódás, részben lehet tudatos, mint egyfajta
elszakadás a felnőttek sokkal politikusabb világától, részben talán
egyszerűen nem is voltak képesek ebbe bekapcsolódni. Nemcsak azért, mert
nem lehettek emlékeik róla, itt nem is volt semmilyen folytonosság.
Valami megszakadt, ez tény, de épp az az érdekes, hogy mitől, hogy
hogyan szakadt meg.
A beszélgetés rövidebb változata elhangzott a Magyar Rádióban.
Péterfy Gergely: A B oldal. Palatinus Könyvek, Budapest, 1998, 860 Ft.
Könyv 7: Dél-Buda-terápia (Péterfy Gergely: A B oldal)
Alapvetően egy élhetetlen kretén vagyok: szexuális életem
rendezetlen, …társadalomban elfoglalt helyem bizonytalan, barátaim
hozzám hasonlóan kretének, lelkileg pedig zombi vagyok… – szól a könyv
alapvetése. Az író keserű, kamaszkori ars poeticája, amely húgának
szájából hangzik el. Borinak pedig éles látása van, ahogy ismerem.
Majdnem minden, félig már férfi kamaszkreatúra valahogy így nézhetett ki
a Móricz Zsigmond körtér környékén akkoriban is, amikor ők “fiatalok”
voltak, kivéve a japánkakas-szerű érett pasasokat, akik már akkor is jól
tudták, mihez kell kezdeniük a fütyijükkel, és az önjelölt
félisteneket, akiknek az egyéniségkeresés eksztázisa a mákteától Hamvas
Béláig vagy bejött, vagy nem, de már akkor a Lipstic Trace-szel és két
nővel a hónuk alatt járkáltak.
Alapvetően egy élhetetlen kretén vagyok: szexuális életem rendezetlen, …társadalomban elfoglalt helyem bizonytalan, barátaim hozzám hasonlóan kretének, lelkileg pedig zombi vagyok… – szól a könyv alapvetése. Az író keserű, kamaszkori ars poeticája, amely húgának szájából hangzik el. Borinak pedig éles látása van, ahogy ismerem. Majdnem minden, félig már férfi kamaszkreatúra valahogy így nézhetett ki a Móricz Zsigmond körtér környékén akkoriban is, amikor ők “fiatalok” voltak, kivéve a japánkakas-szerű érett pasasokat, akik már akkor is jól tudták, mihez kell kezdeniük a fütyijükkel, és az önjelölt félisteneket, akiknek az egyéniségkeresés eksztázisa a mákteától Hamvas Béláig vagy bejött, vagy nem, de már akkor a Lipstic Trace-szel és két nővel a hónuk alatt járkáltak.
Az úr, aki az élet B oldaláról jött, lelkileg végigrezignálta a kamaszkort a polgárrá válás neveltetésből adódó korai igénye és a csak nagyoknak és eredetieknek kijutott rockandroll-élet termékeny mocsara iránti fájdalmas vágy kettősségében. Így kereste magát a Bartók Béla úton, a Frankel Leó utcában és a nyaralóban, Szentjánospusztán, néha pedig bemerészkedett a belvárosba alföldi papucsért. Aztán sokáig így maradt még, sztereóban figyelte az életet. Csodálattal azt a típusút, amelyikről a nekem kedves: Garaczi, Németh Gábor, Keresztury és Parakovács olyan könnyedén tudnak írni, és közelebbről azt a fajtát, amely a sarki hentes, a cukrász és az anya mosolya mögött nem feltételezi azonnal a gyilkos szándékot.
B úr ma is ilyen, jó, hogy szét nem szakad. Kétnapos kocsmai menetelés után egy hétre hazavágy az asszony meleg ölébe. Ezt az őrlődést pedig annyira őszinte öniróniával mondja el – bár stílusán átüt, hogy főállásban irodalom- és latintanár az eszemadta -, hogy ha nem is simán, de az első két oldal után elfogadtatta velem az élet B oldalának élethez való jogát. Belelassultam a mondatok hangulatába, és amikor már bele is aludtam, azt álmodtam, hogy Dél-Budán, ahol most lakom, a lakótelepi írók kezet csókolnak, és fagyizni hívnak az utca végi Kistaknyosba, aztán udvariasan hazáig kísérnek, ahol Igor a már jól befűtött fürdőkád szélére telepszik, hogy a kvazárokról meséljen nekem.
A B élet mégsem meddőhányó, a B élet izgalmait csupán – akárcsak a Feneketlen-tó mélyét – meglátni nehéz. A B élet talán csak az A élet után jobb, mint B élet B élet után.
– sisso –
Palatinus Könyvek, 183 oldal, 860 Ft
Péterfy Gergely 