featured címkéhez tartozó bejegyzések

Az Ulpiusok nyomában – “Utas és holdvilág”- túrák Umbriában Péterfy Gergellyel

AZ ULPIUSOK NYOMÁBAN – UTAS ÉS HOLDVILÁG-TÚRA PÉTERFY GERGELLYEL ÉS PÉTERFY-NOVÁK ÉVÁVAL
Fiatal éveim meghatározó olvasmánya volt Szerb Antal csodálatos regénye, mágikus hatása azóta is eleven. Van Szerb Antalhoz némi távoli, mégis nagyon személyes kapcsolatom: nagyapám, Jékely Zoltán Szerb Antal barátja volt, sokat mesélt róla nekem ifjúkoromban. A tragikus sorsú barát, akinek szörnyű halála a huszadik század legembertelenebb korszakának és legaljasabb eszméinek örök mementója, naponta visszajárt hozzá álmaiban, versei, novellái visszatérő árnyalakja. Életem legcsodálatosabb élménye volt, amikor másfél évvel ezelőtt Todiba, Umbria kellős közepébe, az Ulpiusok városába költöztem, és végre alaposan végigjárhattam Mihály bolyongásának helyszíneit: Perugiát, az ősi, etruszk várost, a franciskánus békéjű Assisit, Norcia hegyvidékét, ahol Mihály eltévedt bolyongásában, az elegáns Spellót, Folignót, ahol Millicenttel és az angol doktorral megismerkedett, és persze Gubbiót, a halottak kapuinak városát, ahol Szent Ubaldo kolostorában sor került a sorsdöntő beszélgetésre Ervinnel. Bejártam az etruszk múzeumokat, az etruszk halálkultusz helyszíneit, megnéztem a szarkofágokat és a falfestményeket, láttam száz- és száz alakban Vanthot, a halál szárnyas istennőjét – és végigkóstoltam a környék csodálatos borait, amelyeket az etruszkok óta élveznek a Umbria lakói.


Ha van kedved, most végigjárhatod ezeket a helyszíneket velem olaszországi turisztikai partnerem, a Welcomservice, és a Liberanos Ltd. szervezésében.
Todiban lesz a szállás a Villa Luisa hotelben, ahol tavaly a nagysikerű nyári kreatív írás-táborunkat is szerveztük. Kiváló a koszt, remek a bor, csodálatos a kilátás – de ezt csak reggel és este élvezhetitek, mert napközben különbuszunkkal bejárjuk majd együtt Umbriát, és elmesélek nektek mindent, amit tudok Szerb Antalról, Umbriáról, az etruszkokról, rómaiakról, középkorról – és az umbriai borokról.
És ne feledjétek: “Folignóban nincsen Leonardo-kép; és én ugyan nem értek hozzá, de az az érzésem, hogy Leonardónak nincs is olyan képe, amelyen egy tehén, egy liba meg egy macska látható.”
Ez lesz a program (valamennyi helyszínre külön busszal):

Részletek és jelentkezés ITT.

Szász hazám

Éppen fél év telt el azóta, hogy eljöttem Magyarországról.

Délután, ahogy  Szent Bernát hársfájának dőlve süttettem magam a koratavaszi napfénnyel, aztán hazafelé sétáltam a Montesantóról, azon gondolkodtam, hogy ez a fél év minden kétséget kizáróan életem legboldogabb féléve volt, újjászületés – te jó ég, már a hanyadik az életemben.

És ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az első mondat, amit a kivándorlásról olvastam, a Winnetou kezdőmondata volt: „Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni; a szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is.” Szentgyörgypusztán, egy téli délután, a szőnyegen hasalva olvastam, emlékszem a borító tapintására, a ronda, olcsó, sárga papírra, amelyre nyomtatták, a garamond betűkre, amelyeket néha felismerhetetlenségig roncsolt a festékhiány, és a borzongásra, hogy mondatból micsoda végtelen távlat árad.

El lehet menni. Nem kell itt rostokolni. Vár a Henry-puska. Ott lehet hagyni szász hazámat.

Újra és újra nekifutva, ízlelgetve olvastam; ez a „szász hazám” különösen tetszett, Vörösmartysan csengett, magyarhazámosan, mágnesesen, és volt benne szépen vibráló feszültség a „politikai viszonyok” és a „fiatalos kalandvágy” közé ékelve, mintha nem lenne elég indok arra, ha valaki a szegénység és a rendszer elől lelép, hanem némi kárhoztatandó kalandvágy is kellene hozzá. Tetszett ez a finoman adagolt bűntudat.

Tompán és távolról szivárgott bele ebbe az első, Winnetou-olvasatba mindaz, amit a családi beszélgetések közben, a felnőttek elharapott félszavaiból felcsipegettem, hogy a „rendszer” szar, és hogy nem vagyunk jó helyen itt, ahol vagyunk, Visegrádon és Budán, nem itt kellene lenni, hanem valahol máshol. X disszidált, Y disszidált, Z azt üzeni W-n keresztül, hogy majd akkor jön haza, ha kimentek az oroszok.

Az oroszok ugyan kimentek, de a lelkekben ott maradtak. Az 1949-1989 közötti időszakot, a „létező szocializmust”, a „gulyáskommunizmust” Magyarországnak nem sikerült kiheverni – hogy a járvány-sújtotta időkhöz illő hasonlatot mondjak: az utóhatások és későbbi szövődmények súlyosabbnak bizonyultak magánál a betegségnél.

Amúgy jó itt az Újvilágban, szépek a bölények és szelídek az indiánok.

A napok rendje

Délelőtt rendszerint a konyhában írunk így ketten. Versenyt csattogtatjuk a billentyűket, ha valaki egy nagyon hosszú sorozatot nyom, irigykedve megkérdezzük: mi ment ilyen jól…? Aztán röhögünk. Telefonhívás jön, Éva szervezkedik a lányokkal, közben persze kimegy, rám csukja a konyhaajtót, hogy ne zavarjon. Aztán bejön a gépéért, miközben még mindig telefonál, átmegy a hálóba a kisasztalához. Elunom a konyhai perspektívát, átmegyek a nappaliba (ez egy szűk kis utcára és egy hátsó kertre néz, ahol fehér rózsák nyílnak), ott folytatom az írást. 11 körül már elég meleg van, felmegyek a tetőteraszra, baseballsapkát veszek, hogy egyáltalán lássam a monitort a napon, és süttetem magam, miközben dolgozom. Éva is feljön, már nem hozza a gépét, nyújtózkodik, aztán lehever napozni, már eleget írtunk, te mit sportolsz ma? Vacillálok, hogy futni menjek, vagy bringázni, vagy felmenjek kosarazni az etruszk akropoliszra vagy csak fekvőtámaszozzak inkább a teraszon. Éva mindig ugyanazt az útvolnalat járja be, a maga 9 kilométerét kelet felé a hegygerincen a Collevalenza felé vezető úton, ahol a kertfalakba a római sírok köveit építették és a kertekben már ilyenkor, március elején sarjadnak a zöldségek. Én, ha biciklizés mellett döntök, elmegyek valamelyik környékbeli várba, „borgo”-ba (így vált olasszá a longobárdokkal érkezett Burg szó), ha elfáradok a hegymenetben, leheverek egy olajligetben. Visszafelé bemegyek vásárolni valamit vacsorára vagy holnapra, veszek egy palack bort, egy darab ördöghalat. Délután vagy tanítunk, vagy megint írunk, miközben elkészül a sütőben az ördöghal és kinyílik hozzá a bor.

Elkezdődött

Magyarországon elkezdődött az erőszak eszkalálódása. Beérett a NER tíz éves munkájának gyümölcse, a tíz év propaganda megtette a hatását: az ország lakóinak jelentős hányadában sikerült lebontani az erkölcsi gátakat, azokat a védőmechanizmusokat, amelyek visszatartják az embereket attól, hogy az ösztöneinek szabad folyást engedve polgártársaik torkának essenek.

A gyűlölet – pestiesen szólva – „egy dolog”. Sokféle társadalmat sokféle gyűlölet feszít, focicsapatok, öltözködési szubkultúrák, zenei irányzatok, és úgy nagyjából minden szomszédos falul valamiért utálja, lenézi, gyűlöli a másikat. Mondjuk úgy: evolúciós okokból. (Evolúciós okokból férfi létemre mellbimbóm is van, teljesen szükségtelenül, de mindegy.)

 A politikai oldalak rajongói közti ellensznev, viták és érzelmi ellentétek is természetesek és egyidősek az emberiséggel, még ha nem is a kedvenc kulturális örökségünk – amelyek pedig ezek közül háborúba, vérontásba, népirtásba torkolltak, az emberiség krónikájának legsötétebb lapjai. A földi pokol, melyet az elaljasodottak szabadítanak a világra.

 Az, hogy valaki politikai ellentétek miatt tettlegességre, verbális vagy pláne fizikai erőszakra ragadtassa magát – elfogadhatatlan.

 A magyar társadalom egész sokáig kibírta nyílt erőszak nélkül. A nyomást egészen sokáig át lehetett terelni a fizikai erőszak felől a verbális erőszakra, a kommentelők osztották a verbális halált, fenyegettek és köpködtek és átkozódtak – ez a terelőgát most átszakadt.

Ütnek, lökdösnek, késelnek.  Egy SzFE maszkért. Egy 19. századi, mára (sajnos) érdektelenné vált íróért. És miért még majd…!? Egy szivárványos zászlóért? Vagy ha egy egynemű pár kézenfogva sétál az utcán? Ha valaki nem kormánypárti lapot pörget a mobilján? Netán ellenzéki írót olvas a villamoson?

Nem tippeket akarok adni, csak extrapolálom a minapi történéseket. És nem, nem vagyok különösebben optimista, ami a folytatást illeti: ekkora árvizeket nem lehet megállítani. A megvadult polgártársak nem fognak észhez térni, pláne, ameddig az állami propagandagépezet tüzeli, hergeli, bolondítja is őket.

Egy újabb szomorú bizonyítvány az emberiségről – nem az első, nem is az utolsó. Csak éppen nagy ár és nagy szégyen, hogy ez a majdani újabb tankönyvi példa épp Magyarországgal és épp a 21. század elején esik meg.

Lehetett volna jobb hírünk is a világban, kihozhattunk volna valami sokkal jobbat is az országból a század elején.

Na majd hátha a következőben.

(Photo: https://unsplash.com/@charlfolscher)

Felhő Café

Kedves Olvasó, elindult január 1.én a Felhő Café, a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata, a kreatív írás kurzus hallgatóinak bemutatkozó fóruma. A folyóirat kizárólag a hallgatók írásaiból válogat és maguk a hallgatók is szerkesztik, a kurzus tananyagának része lett 2021-től az online lapszerkesztés. A mester csoportok egy-egy hónapon át saját tetszésük szerint tölthetik meg a lapot tartalommal. Olvassátok A Felhő Cafét és keressétek a Facebook-oldalát is!

http://facebook.com/felhocafe

Az ellopott kódex titka

A weboldal támogatása

1 500,00 Ft

Péterfy Gergely és Ficsku Pál mesejátéka

Szereplők: Mibajod szultán: Bárdy György Marcipán király: Kállai Ferenc Csiribej, a szultán varázslója: Bregyán Péter Csiribáj, a király varázslója: Szervét Tibor Lulu, a szultán lánya: Börcsök Enikő Lola, a király lánya: Vasvári Emese Krónikás: Vallai Péter Főtanácsos: Szakács Tibor Szilvórium király: O. Szabó István Hosszúlépés: Nemcsák Károly Cefre, boszorkány: Máté Erzsi Hétlábú sárkány: Blaskó Péter Burgonya király: Huszár László Krumplifejű: Sipos András Keréklábú gyerek: Koltai Judit Keréklábú anya: Fái Gyöngyi Főkeréklábú: Pálos Zsuzsa 1. lólábú: Derzsi János

Közreműködött: Bereczky Péter Deák Tamás Kőmíves Sándor Mikula Sándor Pelvai Gábor Pintér Béla Schermann Márta Székely Tamás

Felvételt készítette: Cornides Tamás Váli Mariann

Zenei szerkesztő: Bankó Éva

Dramaturg: Palotás Ágnes

Rendező: Hegyi Árpád Jutocsa

Magyar Rádió, 1996.

Kitömött barbár hangjáték

Ha lehetőséged van, támogasd ezt az oldalt!

A Péterfy Gergely weboldal támogatása.

1 000 Ft

Péterfy Gergely regényének rádióváltozata
Nézőművészeti Kft. hangjátéka.
Török Sophie: Katalin Simkó
Kazinczy Ferenc: Kovács Krisztián
Angelo Soliman: Nagypál Gábor
Magdaléna: Rusznák Adrienn
Bába: Dóra Nagy
Jozefa: Gáspár Janka
Born Ignác: Scherer Péter
von Thüngen: Rusznyák Gábor
Stütz: Bálint Jaskó
Eberle: László Katona
Thaller: Mucsi Zoltán
Albert: Rába Roland
Fogalmazo: Molnár Gusztáv
Sonnenfels báró: Kálmánchelyi Zoltán
Hägelin: Bercsényi Péter
Lichtenstein: Albert Márkos
Közreműködött:
Flora Fabri csembalón, Kováts Gergő fúvós hangszereken, Márkos Albert csellón, valamint Porteleki Áron ütőhangszereken.
Zenéjét szerezte: Márkos Albert
Rendezte: Rusznyák Gábor
Péterfy Gergely regényét rádióra alkalmazta: Cseicsner Otília
A hangjátékot Cseicsner Otília, Gyulay Eszter, Kulcsár Péter és Rusznyák Gábor készítette.
Készült a Magyar Rádió 20-as stúdiójában, 2020-ban.

ELSŐ RÉSZ:

MÁSODIK RÉSZ:

A járvány, amely megmutatja, kik vagyunk

A járványt nem Isten küldte, nem is a gonosz háttérhatalmak, nem a gyíkemberekkel szövetséges szabadkőművesek, sem pedig az oroszok vagy az amerikaiak. Még csak a Földanya sem, megelégelve, amit a légkörrel és a környezettel művelünk. Nincs mögötte se cél, se terv. Csak van, mint a gravitáció vagy az üledékes kőzetek. Mi, emberek viszont telve vagyunk azzal a viszketegséggel, hogy minden mögött valami sorsunkkal összefüggő, transzcendens célt, okot, értelmet keressünk. Személyre szabott üzenetet. A járványokkal, csakúgy, mint a gravitációval ez az emberi igyekezet nem tud mit kezdeni. Nincs feladó, címzett, és nincsen üzenet sem. Egyedül vagyunk, és csak az értelmünkre és az erkölcseinkre hagyatkozhatunk.

Tudomásul kell venni, hogy ezen a bolygón mindenféle lényekkel osztozunk a közös térben és időben, és ezeket a lényeket ugyanúgy az élni akarás hajtja, mint bennünket. És akárcsak az emberi világban – az érdekeink különbözőek. Vagy éppen ellentétesek. A koronavírus nem tud a létezésünkről, nem tudja, hogy Tercsi, Fercsi, Kata, Klára: neki csak gazdatest vagy, amelyben tenyészik. Nem tudja, kit szeretsz, kit szerettél, milyen dallam megy éppen a fejedben, nem tudja, mitől félsz és miben reménykedsz. Nem tudja, hogy Radnóti, Térey vagy Horatius, CocoRosie vagy Ludditák. Éppen ezért a ragállyal kapcsolatos egyetlen felelősséged nem a ragályhoz, hanem az embertársaidhoz fűződő viszony.

A járvány mögött nincs sors, szellemkéz, istenterv, összeesküvés; lefolyásának csak története van, és emberi történetekben végződik majd, ha megérjük, gyógyultakéban és áldozatokéban. Történetekben, amelyeket majd a jövőben mesélünk. És amiket majd rólunk mesélnek. És ezekben a történetekben viszont már döntő mozzanat lesz A JELLEM, AMELY A TETTEKBEN MUTATKOZOTT MEG. Ez az egy, amit örökül fognak, fogunk hagyni, jellemünkből következő tetteink történetét. A meggondolatlanok és hebehurgyák megkapják a ragályt, mert fegyelmezetlenek és nem hallgattak a jó szóra. A vakmerőket saját istentudatuk fogja veszélybe sodorni. Meglesznek a történet önfeláldozó hősei és ártatlan áldozatai, akikre mások meggondolatlansága hozza a bajt. Lesznek, akiket kiforgat emberségükből a katasztrófa és lesz, akik váratlanul megtalálják magukban a régóta hiába keresett emberideált. Lesznek árulók, sunyi gyávák, lelketlen nyerészkedők és tébolyult hatalommániások. Egyetlen egy dolog fog megtartani minél többünket az élők sorában: ha nem veszítjük el az emberségünket. Ha higgadtan, ésszel és szeretettel cselekszünk. Istenek, Földanyák, szellemlények híján egymásra vagyunk utalva. Csak az észben, a morálban és egymásban bízhatunk.

TETSZETT A POSZT?

Támogasd ezt az oldalt!

1 000 Ft

Körmöst az iskolákba!

Takaró Mihály szerint az iskola nem a gyerekek igényeit kielégítő intézmény. Igaza is van. Egy gyerek szenvedjen. Érezze, hogy egy kis senki a nagyhatalmú felnőttek között. A joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert.  Az ország több mint fele nyilván egyetért ezzel. Mint ahogy nagy sikerrel terjednek a Facebookon a „hozzuk vissza a sorkatonaságot, mert az legalább férfivá nevelt” tartalmú posztok is. És azok, akik egyetértenek a hasonló érvelésekkel, döbbenten és rémülten nézik a finn (és bármilyen nyugati) iskolarendszer liberalizmusát: hogy a gyerek önálló és szabad, és hogy a felnőtt nem a hatalom és az erőszak, hanem partner és tanulótárs. És hogy az egésznek mindenki örül. Meg hogy egyáltalán, mindenkinek szabad, sőt, kell boldognak lenni, melegnek, bevándorlónak, nőnek és gyereknek. Micsoda felháborító anarchia! A becsületes ember élete örömtelen. Ez Magyarország (és sok hasonló kelet-európai ország) lakóinak feldolgozhatatlan kultúrsokk. Ezek az emberek azt szeretnék, ha a következő generációk is megkapnák a társadalomtól azt a szenvedést, amit ők kaptak. A megaláztatást, a fizikai erőszakot, szorongást és gyötrelmet az iskolában és a hadseregben. Feleslegesen elpazarolt, értelmetlen évtizedeket, amely végén tudás, nyelvismeret és önbizalom nélkül botorkálnak bele egy reménytelen felnőttkorba.  Ha az új generációk szabadon és örömelvű oktatásban és világban nőnének fel, ezek az emberek úgy éreznék, hogy veszítettek. Úgy éreznék, hogy mégsem nekik volt igazuk, és mindazt, amit az életük alatt végigszívtak, feleslegesen szívták végig. Aki rácseszett az életére, azt szeretné, hogy mindenki más is rácsesszen, különben nem lehet tovább titkolni, ki a lúzer.  Mindenki tudni fogja. A populizmus egyik nagy felhajtóereje ez a társadalmi bosszúvágy, amely végső soron úgy működik, mint egy pilótajáték: az idősebb generációk a szenvedésük, boldogtalan gyerekkoruk és megaláztatásaik milliócskáit fektették be, és ez a befektetés akkor kamatozik, amikor a következő generációt szenvedni látják. Másként futhatnak a pénzük után, amit egy élet szenvedésével kuporgattak össze, lemondva a szabadságról, méltóságról és örömről.  Mindent el kell követni, hogy összeomoljon ez a társadalmi hazárdjáték, és hogy ezek az emberek az egész befektetésüket elbukják, különben a következő és azutáni generációknak (akkor már a mi hibánkból is) még több szenvedéssel kell majd szembenézniük.

(Pic from Caters News)