A tegnapi újabb vereség, ezúttal Wales-szel szemben teljesen rendben volna, ha normális ország lennénk. Ha normális ország lennénk, legfeljebb megrántaná az ember a vállát, hogy ez van, most nem megy jól a foci, majd lesz jobb. Váltsák le a szövetségi kapitányt, nézzenek szét a klubok környékén fel nem fedezett tehetségekért, ilyesmi. De Magyarország nem normális ország, ezért nem lehet átlagosan vélekedni a vereségről sem.  

Lassan egy évtizede számolatlanul öntik a pénzt a vezér hobbijába, akit a pénzgyűjtésen kívül egyedül a foci érdekel; nincs valamirevaló fideszkáder, akinek a kétballábas fiacskája ne valamelyik közpénzzel kistafírozott akadémiában botladozna; nincs vidéki város, és most már Budapest sincs pöffeszkedő, háromszorosan túlárazott, lopott pénzből épült aréna nélkül.

Csak éppen, mint látjuk, foci nincsen.

Az az istennek nem bír összejönni.

Az akadémiákból szökőévente ha kikerül egy közepesen tehetséges gyerek, az is képzetlen, mintha annyit tanult volna a méregdrága intézményben, amennyit otthon is megtanult volna a falu végén.

A helyzet ugyanaz, mint az Orbán-rezsim művészeti intézményeiben, mondjuk az MMA-ban, vagy a KMTG-ben. Hiába az iszonyatos mennyiségű pénz, eredmény semmi, botladozáson, bénázáson, arcpirító tehetségtelenségen kívül. A kádergyerekek hiába hülyítik egymást, meg hiába hülyítik őket, hogy mennyire istencsászárok, és a sok rohadt ballib hazaáruló mennyire tehetségtelen, csak nem jön a teljesítmény. A teljes örömhöz egyetlen dolog hiányzik – akárcsak most Wales ellen a  fociban – a győzelem. Anélkül pedig nehéz fenn hordani az orrot – az állami kamera szemérmesen nem is mutatta a meccs végén a Vezér magába roskadt arcát, mely gumis lehetett, mint a dermedt hosszúmetélt.

Megérte neki beáldozni a közegészségügyet és a közoktatást. Nem az egészségtől lesz boldog a magyar, nem is attól, ha a gyereke boldogul a falu határain kívül is, hanem akkor lesz boldog, ha győzni látja a magyar csapatokat. Ha nincs háború, hát legalább a focipályán. Dicső huszáraink rohamra indulnak és az ellenség legott térdre hull. És akkor az alattvaló elfelejti minden bánatát, a kórházi fertőzésben elhunyt nagymamát, nyelvtudás nélkül dadogó gyereket, szegénységet, gyengülő forintot, ellopott EU-pénzt, mert csak egy a lényeg: győzött a csapat, hajrá magyarok!

Szomorú dolog ez: csak azt az egyet nem kapja meg a Vezér, amit a legjobban akar. Magántulajdona az ország; személyesen felügyeli a hatalom és a gazdaság minden döntését; nincs rajta kívül hatalom az széles e hazában, de az egyetlen dolog, amiért az egészet megteremtette: hogy győzni lássa a csapatát, és kifeszített mellkassal állhasson a tapsviharban, mely az arénában felé dübörög, hogy lefelé tartott hüvelykujjal üzenhesse ellenfeleinek: coki – ez nem adatik meg neki.

Ez van: pénzen mindent lehet venni, kivéve tehetséget és szeretetet (és persze walesi bárdot).

Such is life, Eduárd.

---

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_&id=311908&type=22