Fidesz címkéhez tartozó bejegyzések

Az ebember; avagy: mit válaszoljunk a trollnak…?

Tipikus trollfertőzött érvelés egy átlagfideszes nyelvi kompetenciájával.

A lényeg: az értelmiségi erkölcstelen (főleg a színész); ezek nem dolgoznak (csak simogassák az emberek lelkét); örüljenek, hogy eltartja őket az állam (ergo ne ugráljanak).

És persze: több tiszteletet Magyarországnak.

Mint minden kommentben és kritikában, itt is az az érdekes, hogy mi hajtja a beszélőt és mit árul el a szöveg az ő értékszerkezetéről: ez a komment a jobbágy lelkéből szól.

Az urak előtt meg kell hajolni, mert ők etetnek bennünket – de én megérdemlem az éhbért (csókolom is érte a gazda pecsétgyűrűjét), mert robotolok a földjén, te meg, cigány, aki csak húzod, ingyenélő tücsök vagy.

Azt húzd, amit mi rendelünk (én, meg a rabtartóm).

Ha ilyennel találkozunk, érdemes azt válaszolni első lépésben, hogy “kedves Mari néni (Béla bácsi), tetszett azt hallani, hogy aki ilyet kommentel, annak a következő kormány nem fizeti ki a nyugdíját?”.

Ha erre sem esik le neki a tantusz, megérett a bannolásra.

Kedves Csenge/Hunor, és ahhoz mit szólnál, ha annak a gyereke, aki ilyet kommentel, a következő kormány alatt nem járhatna állami iskolába…?

Közpénz az közpénz, annak fizetjük, aki tetszik nekünk, aki úgy kommentel, ahogy nekünk megfelel!

Merthogy a komment is csak cincogás.

Ha a kommentelő ezek után is köti az ebet a karóhoz, már nyugodtan törölhetjük.

Sok reményt persze ne fűzzünk ahhoz, hogy ez kizökkentené megátalkodott tudatlanságából a kommentelőt, de próbálkozni azért nem szégyen.

( A kommentben bónusz plusz: a világ legfantáziadúsabb, és fülemnek különösen kedves elírása – “emberek” helyett “ebemberek”. Ha olvastad a Kitömött barbárt és emlékszel még az “emember” szóra, érteni fogod, miért cseng egészen perverzül, illiberálisan és kipcsakul ez az “ebember” – amelyben ugyanakkor mintha Bulgakov “Kutyaszív” című regényének proletárja is újraéledne. Ebből is látszik: forradalmi időket élünk.)

gulyás-Napóleon

Berágott a mi kis gulyás-Napóleonunk.

Az önkormányzati választásokon lelepleződött, milyen sebezhető a hatalma, ezért most bosszút áll a szabadság legelkötelezettebb védelmezőin – a művészeken.

Színházakon, rendezőkön, színészeken, könyvkiadókon, írókon és költőkön, mindenkin, aki a szavakkal, az igazság hordozóival dolgozik.

Mert még mindig az igazság kimondása a diktatúrák legnagyobb ellensége és leghatékonyabb ellenszere.

Ne legyenek illúzióink: a rezsim célja az, hogy minden hangot elnémítson, amely ki meri mondani az igazságot; hogy mindenkibe belefojtsa a szót, aki le meri leplezni a hazugságokat, amelyekre az illiberális valóságtagadás rendszere épül. De mivel nincs hova hátrálni, megfutamodni és elhallgatni sem fogunk.

Az ő létük a hazugságaiktól függ: ezért aztán minden kimondott igazság gyengíti őket. Meg aztán: aki hazudik, mindig stresszel és retteg: mert tudja, hogy a hazugság illúziója egyszerre omlik össze és nagy zajjal jár. Az igazságot kimondani persze nem könnyű, de legalább nyugalom önti el utána az embert és erőssé teszi a tudat, hogy megtette, ami emberileg megtehető: nem köpte szembe önmagát. A legkisebb igazság is megteszi.

(Milyen furcsa érzés megint ilyen szövegeket írni: utoljára gimiben, meg kezdő egyetemistaként farigcsáltam hasonló mondatokat. )

Wales, Eduárd, bárdok

A tegnapi újabb vereség, ezúttal Wales-szel szemben teljesen rendben volna, ha normális ország lennénk. Ha normális ország lennénk, legfeljebb megrántaná az ember a vállát, hogy ez van, most nem megy jól a foci, majd lesz jobb. Váltsák le a szövetségi kapitányt, nézzenek szét a klubok környékén fel nem fedezett tehetségekért, ilyesmi. De Magyarország nem normális ország, ezért nem lehet átlagosan vélekedni a vereségről sem.  

Lassan egy évtizede számolatlanul öntik a pénzt a vezér hobbijába, akit a pénzgyűjtésen kívül egyedül a foci érdekel; nincs valamirevaló fideszkáder, akinek a kétballábas fiacskája ne valamelyik közpénzzel kistafírozott akadémiában botladozna; nincs vidéki város, és most már Budapest sincs pöffeszkedő, háromszorosan túlárazott, lopott pénzből épült aréna nélkül.

Csak éppen, mint látjuk, foci nincsen.

Az az istennek nem bír összejönni.

Az akadémiákból szökőévente ha kikerül egy közepesen tehetséges gyerek, az is képzetlen, mintha annyit tanult volna a méregdrága intézményben, amennyit otthon is megtanult volna a falu végén.

A helyzet ugyanaz, mint az Orbán-rezsim művészeti intézményeiben, mondjuk az MMA-ban, vagy a KMTG-ben. Hiába az iszonyatos mennyiségű pénz, eredmény semmi, botladozáson, bénázáson, arcpirító tehetségtelenségen kívül. A kádergyerekek hiába hülyítik egymást, meg hiába hülyítik őket, hogy mennyire istencsászárok, és a sok rohadt ballib hazaáruló mennyire tehetségtelen, csak nem jön a teljesítmény. A teljes örömhöz egyetlen dolog hiányzik – akárcsak most Wales ellen a  fociban – a győzelem. Anélkül pedig nehéz fenn hordani az orrot – az állami kamera szemérmesen nem is mutatta a meccs végén a Vezér magába roskadt arcát, mely gumis lehetett, mint a dermedt hosszúmetélt.

Megérte neki beáldozni a közegészségügyet és a közoktatást. Nem az egészségtől lesz boldog a magyar, nem is attól, ha a gyereke boldogul a falu határain kívül is, hanem akkor lesz boldog, ha győzni látja a magyar csapatokat. Ha nincs háború, hát legalább a focipályán. Dicső huszáraink rohamra indulnak és az ellenség legott térdre hull. És akkor az alattvaló elfelejti minden bánatát, a kórházi fertőzésben elhunyt nagymamát, nyelvtudás nélkül dadogó gyereket, szegénységet, gyengülő forintot, ellopott EU-pénzt, mert csak egy a lényeg: győzött a csapat, hajrá magyarok!

Szomorú dolog ez: csak azt az egyet nem kapja meg a Vezér, amit a legjobban akar. Magántulajdona az ország; személyesen felügyeli a hatalom és a gazdaság minden döntését; nincs rajta kívül hatalom az széles e hazában, de az egyetlen dolog, amiért az egészet megteremtette: hogy győzni lássa a csapatát, és kifeszített mellkassal állhasson a tapsviharban, mely az arénában felé dübörög, hogy lefelé tartott hüvelykujjal üzenhesse ellenfeleinek: coki – ez nem adatik meg neki.

Ez van: pénzen mindent lehet venni, kivéve tehetséget és szeretetet (és persze walesi bárdot).

Such is life, Eduárd.


https://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_&id=311908&type=22

FEKETELISTA

A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.

Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.

Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.

A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.

Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.

A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.

Mi a hiba ezzel az érveléssel?

1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.

2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.

Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.

Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.

Csak mire észbe kap a többség, már késő lesz.