A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.
Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.
Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.
A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.
Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.
A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.
Mi a hiba ezzel az érveléssel?
1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.
2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.
Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.
Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.
Csak mire észbe kap a többség, már késő lesz.
Péterfy Gergely 
Én az ilyesmit dalban mondom el. A feketelistáról ez a négysoros strófa született:
Lehetsz nagy író vagy híres zenész,
De ha nem fekszel le nekik akkor nem sokra mész.
Tombol az ádáz kultúrharc
És ha nem állsz be a sorba akkor hátra arc!
Beszúrom ide a dal linkjét, az említett résztől kezdi játszani, de ha van kedvetek, hallgassátok meg az egészet (a minimalista kivitelezésért elnézést kérek):
KedvelésKedvelés
köszönjük! 🙂
KedvelésKedvelés
Sajnos, ez így igaz és nem ott áll meg a listázás, hogy a közmédiumokba véletlenül sem kerül be az, aki vállaltan ellenzi a sajtóblokkolást, a diktatórikus irányokat. Tényeket írok, amiket megtapasztaltam: – olyan előadóművészek, akik korábban nagyobb rendezvényszervezők által IS felkért műsorokat készítettek, adtak elő, ezekben léptek fel, mára kilistázottak akkor, amikor bármilyen kulturális programba a “szervezők” – a szerv evezői – beválogatnak. Garantáltan nem kapnak felkérést azok, akiknek rövid a nyelvük, sőt! – még valahogy, országosan IS (helyi önkormányzatok szerint) is, előre tudnak arról művelődési intézmények, hogy kiket NEM szabad véletlenül sem meghívni, felkérni, ami totális diszkrimináció, ha magát a produktumot nézem. (Ezek nem politikai jellegű zenei, színházi, irodalmi stb. előadások, kiállítások…). Aki nem hiszi, az próbáljon ma egy korábban (akár csak pár éve is még) nívós szakmai elismerést kapott bármit értékesíteni, miközben mondjon nemet a rezsimre és meglátja, hányszor csörren meg a telefonja…- az enyém 3 éve néma, miként email sem érkezik évek óta, már egy sem. (Addig kb. havi 4-5 felkérés landolt így-úgy.) És még ez sem a vége…- “hazaáruló”, vagyis szembenállást tanúsító – kisvállalkozások lehetetlenülnek el úgy, hogy minden létező kontroll szerv rájuk száll, kikezdi a működésüket, függeszti fel őket ideig-óráig. Ha fedhetetlenek, akkor “csak” a nevüket járatják le az adott szakmában, illetve konkurenseik kapnak hirtelen úgy váratlan támogatásokat, hogy a kiszemeltnek esélye se legyen versenyben maradni. Igaz, ez még nem a csengőfrászos ÁVO éjjel elrángatós, körömtépkedős-eltüntetős verziója, ezek valóban “gyengédebb” módszerek. De élő fekete-listás működések a jelenben, jó ideje és a lista csak növekszik.
KedvelésKedvelés
60 éves zeneszerző vagyok többnyire Pécsen élek. Többnyire színházi zenéket komponáltam, jegyzek néhány kamaraművet, elektronikus kompozíciókat és dalokat. Megjelent két szakkönyvem is. Öregkoromra egy betegség megtámadta a végtagjaimat, emiatt bottal járok. És sétálnom kell. Ezt elvesztegetett időnek éreztem, ezért azt találtam ki, ha fotózok közben, akkor nem annyira üresjárat a séta. Elkezdtem közzétenni a fotóimat a közösségi oldalakon, hamar befogadott a fotóstársadalom, pedig tényleg csak amatőr módon kattintgatok.
Történt, hogy egy budapesti színház felkért, hogy csináljak egy kiállítást az előtérben. Korábban még sosem dolgoztam ennél a színháznál zeneszerzőként sem. Megtisztelőnek tartottam, el is dicsekedtem az ismerőseimnek. Az egyik közülük történetesen a helyi hírportál főszerkesztő-helyettese volt. Ő azt mondta, hogy ez hírértékű, és szeretne egy interjút velem a portálon. Össze is hozott egy rutinos több évtizede dolgozó újságíróval, ő csinálta volna velem az interjút. Aztán egyszer csak fölhívott az ismerősöm, hogy nem tudjuk megcsinálni, mert leszólt a főnökének – a főszerkesztőnek – a tartalomért felelős igazgató a budapesti központból, hogy velem nem lehet interjút készíteni.
Korábban többszor bíráltam a kormányt, illetve a városvezetést is, Pécs városában az úgynevezett Alföldi-botrány miatt letiltottam a műveim előadásait a városi fenntartású koncerttermekben. A kulturkampfban listára kerültem. Zeneszerőként azelőtt kaptam támogatást az NKA-tól, de amióta erre a listára fölkerültem nem kapok. Szerencsére még meg tudok élni a piacból, illetve kapok felkéréseket más művészektől. De jövőképem nincs, tervezni nem merek. Anyagi gondjaim vannak, és fontolgatom az emigrálást.
KedvelésKedvelés
Ezeket a történetek olvasva összeszorul a szívem, a gyomrom és az öklöm.😠😤
KedvelésKedvelés