A három millát érő barbár – beszélgetés Péterfy Gergellyel

Weiner Sennyey Tibor 24Mar

A három milló forinttal járó, tizedik Aegon Művészeti Díj nyertesével az első interjút a DRÓTon olvashatjátok. Méghozzá a görögségről, Európáról, Adyról, feleségéről, a Kitömött barbár sikeréről, korábbi könyveiről, Kazinczy koráról, és arról, hogy egyesek szerint neki nincs is lelke, csak szelleme beszélt a kisorosziban élő Péterfy Gergely, amikor leültünk beszélgetni Szentendrén. 

Harmadik kiadása jelent meg a napokban a Kitömött barbárnak. Számítottál ekkora sikerre?

PG: Erre két válaszom van, egy PC és egy elszállt. Először mondom a PC-t. Az az, hogy nem számítottam, tényleg nem. Azt gondoltam, hogy vájtfülű barátaim tetszését legalább elnyerem vele, de hogy túllépjen a bűvös 3000-es körön – ez az a szám, amely felett a könyv már eljut az olvasók szélesebb köréhez, nem csak a közvetlen szakmához és a irodalomkattantakhoz – azt nem remélhettem józan ész szerint. Még szerencse, hogy a dolgok olykor a józan ész ellenére viselkednek. Az elszállt válaszom pedig az, hogy hosszú éveket töprengtem azon, hogy hol van ebben a mai irodalomban a piaci rés, amelybe be tudok törni, és hogy mi a siker természete, milyen könyvet írtak és mikor azok, akik sikeresek lettek. Tehát hogy nem olyasmit kell most írnom, amilyet szeretnék, hanem amilyet szükséges. Végiggondoltam, hogy milyen időket élünk most, mi foglalkoztatja azokat, akiknek a könyvet szánom, és hol lehet olyan válaszokkal és felvetésekkel szolgálni, amilyenekkel eddig mások nem álltak – vagy mostanában nem rukkoltak – elő. És aztán jutottam, amire jutottam, elkészítettem a stratégiát, hozzá a taktikát, és megírtam a könyvet.

Szerinted miben különbözik ez a könyved a korábbiaktól, például a Halál Budán-tól?

Abban, hogy ez a könyv az összes korábbi könyvemet tartalmazza. Hét darab alkatrészt, hét előző könyv, amelyekből összeraktam azt a regényt, amelynek megírására mindig is készültem. Mind a hét korábbi könyvben megtaláltam, megismertem valamit, ami ahhoz kellett, hogy ez az egész most működésbe tudjon lépni. Biztos van olyan alkimista vagy ezoterikus érvelés, hogy az igazán fontos dolgok hét alkotóelemből állnak, de a kromatikus skála, a régiek hét bolygója, a hét Logosz is tetszetős párhuzam.  A Halál Budán a történeti anyag fikcióvá gyúrásának terepe volt, és azoknak az energiáknak a felszabadítását végeztem el ott, amelyek ahhoz kellettek, hogy feltörjem egy olyan kemény történeti anyag héjszerkezetét, mint Kazinczy és Angelo története, hogy elindulhasson benne a magfúzió. A Halál Budánban gyártottam le a nehézvizet. Vagy a plutóniumot.

Miért olyan fontos számodra Kazinczy és kora? 

Ott történnek meg először az országgal, a politikával és az értelmiséggel azok a dolgok, amelyek azóta újra és újra megtörténnek, ott áll fel az a paradigma, amely azóta is érvényesül ebben az országban. Ott szakad szét az ország reakcióra és haladásra, európai értékekre és keleti despotizmusra, ott veszik fel a társadalmi rétegek azokat az identitásokat, amelyekből a mai magyar világ alapszerkezete összeállt.

Mi az, amit megváltoztatnál a történetben?

Ha azt kérdezet, hogy kontrafaktuálisan mit változtatnék meg  a múltban, akkor erre nem tudok válaszolni, nem vagyok egy Niall Ferguson. HA azt, hogy most, egy év után, mit írnék meg másképp, akkor erre meg azt mondom, hogy talán semmit. Vagy talán megpróbálnám megírni Jozefa történetét, Angelo lányáét, hogy az apja halála után mi történt vele. Ezt azért nem tettem bele a könyvbe, mert attól tartottam, hogy egy második csúcspont elvinné a főtémát, második szállá nőné ki magát, de ahhoz meg sok is, kevés is. Úgyhogy ha megírnám is, kidobnám, mint annyi sok mindent.


Milyen érzés, hogy a feleséged is író és a testvéred színész és énekes?

Pompás érzés. Évával nagyon sokat tudunk együtt gondolkodni, rengeteg mindent megbeszélünk – állandóan megbeszélünk valamit – és én nagyon élvezem figyelni, ahogy dolgozik, ahogy gondolkodik, ahogy meggyúrja a maga anyagát. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy egy ilyen tehetséges és energikus emberrel hozott össze a sors, és hogy tanúja lehettem, hogy azt a kínzó, égető anyagot, ami az ő fiatalkorának története, meg tudta írni, fel tudta dolgozni és szabad emberré tudott válni. Bori húgommal pedig azt hiszem, igazán jó testvérek vagyunk, mindig is azok voltunk, sose volt köztünk civódás vagy féltékenykedés – ami, most már tudom, nagy szó. Lényegében mindenben egyetértünk, egyformán gondolkodunk politikáról, lélekről, szabadságról – és főleg a gyerekkorunkról és a konstellációról, amelyből származunk.

Pörgessük fel (és kérlek indokold is válaszaidat): 

Görög vagy latin?

Görög! A latin nekem mindig kicsit földhözragadt volt.

Nietzsche vagy Heidegger?

Nietzsche! Nem szeretem a nácikat, meg akik házi kenyeret sütnek, viszont vonzanak a bolondok. 

Petőfi vagy Ady?

Ady. Dúltabb, bonyolultabb, csalódottabb, hisztérikusabb.

Hamvas vagy Lukács?

Sajnos Lukács. Hamvast jó stilisztának, rátermett rétornak tartom, de halálra idegesít a felületessége. Lukács is halálra idegesít, de az ő módszerében hiszek (önellentmondás, érted…).

Dunakanyar vagy Balaton?

Dunakanyar. Észak Nílusa. Történelmi választóvonal, a 11-es útnál csak a Nílus mente forgalmasabb az elmúlt 10000 évben. Barbaricum és a Nyugat választóvonala.

Ázsia vagy Európa?

Kizárólag Európa. Ázsiával, buddhizmussal, sintóval stb. nem tudok mit kezdeni.

Szellem vagy lélek? 

Szellem. Nekem, mint ezt már több exfeleségemtől megtudtam, nincs lelkem.

POLITIKAI JURASSIC PARKBAN ÉLÜNK

Beszélgetés Péterfy Gergellyel 2015.03.25.

Az idei Aegon Művészeti Díjjal jutalmazott Kitömött barbár bizarr kultúrhistóriának indult, amiről a szerző azt gondolta, van a mának szóló érvényes üzenete. Aztán a jelen úgy változott, hogy már nem is tűnik annyira bizarrnak a 18. század. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA. Revizor: A kortárs prózában hihetetlen sikertörténet a tavalyi Ünnepi Könyvhétre megjelent Kitömött barbár című köteted, ami éppen a harmadik kiadásnál tart. Számítottál erre?
Péterfy Gergely: Arra számítottam inkább, hogy némi szerény tetszést arat, azaz egy visszafogott pozitív kritikai visszhangot vártam, hiszen a regény témája elég exkluzívnak tűnt.  Óriási munkán voltam túl, inkább megkönnyebbülés volt bennem, hogy megcsináltam. Ugyanakkor persze munka közben érzékeltem, főleg az utolsó két évben, amikor a döntő részét megírtam a szövegtestnek, hogy azok a súlypontok, amelyek a szöveg történeti keretét alkotják, főként a tekintélyuralom kontra szabadság kérdése, eleven tematikává váltak. Egy idő után ilyen értelemben a jelent kezdtem írni. Soha nem akartam aktualizálni, főleg nem aktuálpolitizálni, de kiderült, hogy ezek a kérdések sokkal elevenebbek, nem egy lezárt korszak muzeális fölvetései, hanem átütnek abba a közegbe, amiben most élünk. Ez különleges felhangot adott a szövegnek, és amikor megjelentek az első olvasatok, eldőlt, hogy a kötetet nagyon erős aktualizáló olvasat kíséri. Nagyon hálás vagyok Magyarországnak, hogy közben olyan körülményeket teremtett, amelyek a regényemet már-már pamfletszerűen aktuálissá tették.
R: Közel tíz éve kezdtél foglalkozni a témával. Nem gondoltad, hogy ennyire a mának írod? 
PG: Az idegenség problémája nyilván aktuális volt, függetlenül a mostani politikai helyzettől. A könyv arról beszél, hogy számolja föl a felvilágosodás a saját alapelveit, illetve, hogy miként roppantja össze az emberi gonoszság és ostobaság az ész és a szépség eszményeire bazírozott létformákat. Az európai fehér felsőbbrendűségi tudat katasztrófájáról szól. Eredetileg ebből a szempontból néztem ezt a történetet. Az autokrácia kontra szabadság, a feudális gondolkodás szemben a felvilágosodással, vagy az egyház és állam összefonódásának horrorisztikus következményei, ezek akkor történeti problémának tűntek. Kiderült, hogy az őslények korántsem döglöttek, képesek föltámadni és zombiként cammogni a jelenben. Egy politikai Jurassic Parkban élünk.
R: Nagyon sok rétege van a regénynek. Ha nagyon leegyszerűsítjük, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságának története a korszak kultúrtörténetébe ágyazva. Nyilván ez csak a keret. Az írás folyamatában mikor dől el, hogy hol lesznek a hangsúlyok?

Péterfy Gergely

PG: Egy történetet akartam elmesélni, ami engem nagyon megfogott. Aztán ahogy elmeséltem és amilyen hangsúlyok ebbe belekerültek, az abból állt össze, hogy engem mi érdekelt a világból. A felszín az, hogy egy néger kisfiút európai műveltségre nevelnek, de soha nem tud integrálódni ebbe a társadalomba, mindig idegen marad az előítéletek miatt, amelyek származása miatt sújtják. Halála után kitömött kiállítási tárgyként mutogatják.  Ráadásul ez az ember a nagy magyar író, Kazinczy Ferenc barátja. Első hallásra ez csak egy bizarr anekdota a magyar kultúrtörténetben. Az elmúlt kétszáz évben ez nem volt más, mint Kazinczy Ferenc életének egy inkább szégyellnivaló, mint jelentőségteljes epizódja. Nekem pont fordítva jelenik meg ez a történet, számomra ez Kazinczy életének egyetlen fontos pontja. Van ebben persze egy szubverzív lendület is a részemről, hogy a feje tetejére állítom a magyar kultúrhistória jól ismertnek tartott, a közvélemény számára megnyugtatóan elrendezettnek látszó részeit. Valami egészen mást meséltem el, mint amit megszoktunk, és máshogy meséltem el, mint ahogy megszoktuk. Az Angelo-história eposziságát is ki akartam bontani, hogy eljátsszak azzal a fajta totalitáseszménnyel, amit egy valamikor létezett nagyregény-ethosz képviselt. Végiggondolni ezt egy olyan történetben, amely épp a totalitás eszményét kérdőjelezi meg. Ezeket az ellentmondásokat raktam össze a regényben, és ezek nemcsak a felvilágosodás korában érvényes kérdések, a mai kulturális állapotokat is feszítik.  Nyilván fontos a regényben, hogy egyáltalán mi is a felvilágosodás, történeti fogalmat jelent-e csupán, milyen érvényes mondandója van a mának. Amikor az általam elképzelt olvasó azzal találkozik, hogy Kazinczy a magyar vidéken próbál egy magasabb kulturális színvonalú világot teremteni, hogy ezt milyen idegenkedés, ellenérzés fogadja, azt gondolom, nehéz elvonatkoztatni a ma zajló folyamatoktól. Az emberi ostobaság története konstans, az emberek többsége, mint a hét görög bölcs egyike, Bión olyan szép kereken megmondta, rossz. Ezért aztán minden globális forgatókönyv úgy néz ki, hogy a legrosszabb opció válik valóra. Bízvást támaszkodhattam ezekre az olvasóval közös ismeretekre. 
R: A könyv szembemegy a kultúrtörténeti kánonnal. A beemelt történetek mennyire hitelesek, változtatnak-e a kialakult Kazinczy-képen?
PG: Azért van olyan képünk Kazinczyról, mert nem olvassuk a műveit. Előítéletek, mítoszok alakítják, amit az emberek gondolnak róla, a kánon tekintélye, a hatalmi diskurzus, és legfőképpen a lustaságból fakadó tudatlanság. Nagyon sok önéletrajzi szövege van, amit én szinte dokumentumhűen mesélek el, a családja végtelen ellenségessége, a reménytelen elszegényedés, amibe a sógorával való pör taszítja, az édesanyja elképesztően archaikus méhkirálynői magatartása, a nyers és durva nyelv, amely körülveszi, de hát kár is sorolni, aki kíváncsi, vegye le a szövegeit a könyvespolcról. Vagy jobbat mondok: higgyen nekem. Az a kép, ami kialakul, mondjuk egy gimnáziumi érettségi után a magyar múlt bármely szereplőjéről, mondanom sem kell, vegytiszta hazugság. Könnyű dolga van az írónak, amikor olyan tabukat kell döntögetnie, amelyeket szobatudósok és tankönyvírók tákoltak, erre kár is szót vesztegetni. Az igazi tét ebben a könyvben szerintem nem ez. Tény viszont, hogy azokat a részeket, amelyeket a széplelkű olvasó a leginkább tabudöntögetőnek talál, szó szerint emeltem át Kazinczy önéletrajzi írásaiból. 
R: Valójában az a figura volt Kazinczy, akinek te ábrázoltad?

PG: Hogy frivol legyek, a kérdés önmagában rejti a választ, Kazinczy az, akinek ábrázolom. Minden elbeszélés, ahogy azt megfogalmazzuk, ahogyan a jelen történéseiből kilépünk és elbeszéléssé formáljuk, abban a pillanatban átalakul és már a történetmondás szabályai mozgatják. A nyelv és az elme veszi át az uralmat és nem lehet egy objektív valóság Brüsszeléhez fellebbezni. Ami az olvasó szeme elé kerül, már egy dramaturgiailag feldolgozott anyag, manipulálni és megragadni akar. Hogy ez sikerüljön, sok mindent ki is kellett hagyni, ami a valóságos Kazinczy életrajzi írásaiból ránk maradt. Mivel csak szöveghagyományok vannak és a valóság ilyen értelemben megtapinthatatlan valami, minden csak megformált szöveg, én ebből a sokféle szöveghagyományból, a saját olvasatomból a dramaturgiai követelmények által formált figurát gyúrtam össze a regényben, ami szerintem nincs nagyon messze attól a képtől, amely akkor alakult ki bennem róla, amikor az ő szövegeit olvastam. De ugyanígy van Soliman figurájával is. Nem ő volt az egyetlen fekete (pontosabban nem ők voltak ketten feketék a regény másik afrikai származású szereplőjével, Pietro Angiolával), aki akkor Közép-Európában élt, de a szöveg úgy kívánta, hogy rá fókuszáljak. Nyilván szelektálni kellett, de ez nem történelmi kiszínezős könyv, nem egy történeti munka, hanem egy történeti metafikció, amely az elbeszélés tárgyául szolgáló történeti anyagot zenei témaként használja föl, hogy aztán különféle modulációkkal, transzformációkkal, melizmákkal, egyéb zenei, alkímiai és retorikai eljárásokkal egy sajátos kreatúrát gyúrjon belőle, amelyet irodalomnak szoktunk nevezni. 
R: A történeti utóélet sincs benne a regényben, pedig ez is izgalmas lett volna.
PG: Nincs, mert az is szétfeszítette volna a szöveg kereteit. Soliman preparátuma 1848-ig állt, aztán a forradalmi harcok során porig égett. Egy gipsz büszt maradt róla, az a halotti maszk, ami alapján Franz Thaller szobrász elvégezte az arcrekonstrukciót, ez megvan. Néhány éve volt egy kiállítás Angelo Solimanról a Wien Museumban, ott például lehetett látni ezt a büsztöt.
R: A szabadkőművesség is fontos szál a regényben, mába nyúló vonatkozásairól viszonylag keveset tudunk.
PG: Amikor elkezdtem a témával foglalkozni a 2000-es évek elején, viszonylag hamar kiderült, hogy szűkös a hazai levéltárakban a hozzáférhető anyag a felvilágosodás, illetve a szabadkőművesség témájában egyaránt. A digitális szövegek pedig akkor még nem voltak olyan könnyen hozzáférhetők, mint ma. Nyertem egy ösztöndíjat, így Bécsben kutattam a 18. századi iratokat, ahol bőséges anyag állt a rendelkezésemre. Azóta a magyar könyvkiadás is pótolta ezt a hiányosságát, bár ez viszonylagos: inkább szenzációhajhász, mintsem történeti megalapozottságú műveket fordítottak le a témában. A történetben az a legfontosabb, hogy a korabeli értelmiség szempontjából kihagyhatatlan lépcsőfok volt ez az önazonosság kialakításában, minden valamire való korabeli értelmiségi szabadkőműves vagy illuminátus volt, vagy az szeretett volna lenni. Legalábbis azokon a területeken, ahova ez a mozgalom vagy eszme eljutott, leginkább Észak-Magyarországra és Erdélyre, de voltak páholyok a délnyugati területeken is. Az Alföld ebből teljesen kimaradt.
R: Miért volt ez annyira fontos az értelmiségi létté válásban?
PG: Az új kor eszméinek alakulásában az egyik legfontosabb és erjesztőtégely volt. Túllépett a feudalizmusban megmerevedett rangkülönbségeken és jogi egyenlőtlenségeken, az ember belső kvalitásait, műveltségét tartotta mértékadónak, ha nagyon leegyszerűsítjük. Bárki tagja lehetett a páholynak, akit az érdemdús tagok erre megfelelőnek tartottak. Olyan demokratikus intézménycsíra volt ez az akkor születő polgári világban, aminek nagy hatással volt a később egy szemléletmódjában lassan modernizálódó ország létrejöttére, ami ugyan jóval később és másképpen, mint Nyugat-Európában, de mégiscsak kezdett kialakulni.
Szerző: Vlasics Sarolta

Az ősleves – Interjú Péterfy Gergellyel

Írók írókról. Ugye, emlékszünk még a remek esszégyűjteményre? Thomas Mann Dosztojevszkijről, Valéry Mallarméről. Sorolhatnánk. A Litera most a szép példa nyomába ered. Kortárs szerzőket kérdez a számukra legmeghatározóbb íróikról, stafétában. Elsőként Péterfy Gergelyt Krúdyról. – Jánossy Lajos interjúja.

2014. január 29.

Első kérdésemben – stílusosan – vissza kell utaljak “boldogul úrfikorunkra”. A középiskolából én úgy emlékszem rád, mint aki Rimbaud, Blake és Goethe, a nagy nyugatiak (és a nagy oroszok), illetve az antikvitás bűvkörében él. Krúdy elkerülte a figyelmemet? Hol keressük életedben a “Krúdy-boom-ot”?

A gimnáziumban tényleg inkább Thomas Mannt meg Tolsztojt olvastam, és rengeteg mindenhez nem volt még fülem. A nyelvérzékem szükségképpen ráállt a későnyugatos műfordítói nyelv akusztikájára, amelyhez képest Krúdy prózája kaotikus robajnak tűnt. Nem is igazán értettem, hogy miről beszél: annyira megszoktuk, emlékszel, a felvilágosodás jelentésszerkezetét, az orosz és német nagyepika struktúráit, a metafizika fogalmaira építkező nyugati esztétikát, annyit hallgattunk Bach-fúgákat és Wagner-operákat, és annyira nem néztünk ki a Gellérthegy, a Duna és a Déli Vasúti töltés határolta Budánkból, centrumában a Feneketlen-tóval, hogy Krúdyt onnan nagyon nehéz volt megpillantani. Az a magyar vidék és Felvidék, amely olyan nagy szerepet játszik nála, addigra eltűnt, a kádári téeszvilágban megsemmisült. Már csak a deklasszált és megalázott dzsentrivilág apró szigetein maradt meg valami, amit az ember akkor még nem tanult meg érteni és szeretni. Huszárik Szindbádja a Kinizsi moziban, az volt az első találkozás. A film olyan káprázatos, bódító esszenciát kínált, amelynek zamatát újra és újra élvezni akartam, ez a vágy vezetett el a Krúdy-szövegekhez. Ez már gimnázium vége felé volt.

Hogyan élményítenéd most az első benyomásokat?
Az a szextáns, amellyel Goethe és Thomas Mann vagy akár Kosztolányi felől érkeztem, nem igazán volt alkalmas Krúdyban tájékozódni. A nyelv meghökkentő volt, szinte ismeretlen. Semmi struktúra. Semmi rendszer. Sehol az ismerős témák, szabadság, Krisztus, én, tudattalan, ember és Kozmosz, történelem, idő, satöbbi, szóval a szokásos verkli, ami mentén megszoktuk az olvasást és a világ értelmezését. Viszont ott volt valami egészen más, valami testi, tapasztalati, valami anarchikusan burjánzó organizmus, ami szétmállasztotta a sterilebb absztrakciókat. A nő, az ital, a szenvedély, a kocsma, az étel, a testi létezés mágikus empíriája. Olyasmik, amiket akkoriban kezdtünk el kóstolgatni, aztán egyre nagyobb étvággyal habzsolni.

A Krúdy-hatásnál mennyire járt együtt az irodalmi és az életforma varázsa? Az előbbire nézve, első novelláskötetedben (Félelem az egértől) és regényedben (A B oldal) feltűnnek efféle attitűdök.
Pontosan fogalmazol: attitűdök. Még olvadékony volt huszonévesen a határ élés és írás, tapasztalat és megértés között, összekeveredtek, összegabalyodtak. A példaképekből derivált szerepeket hajlamos voltam túljátszani. Nagyokat enni, nőket hajkurászni, az estéket a kocsmában végezni, ebben kétségtelenül volt valami nemcsak szindbádian, hanem don giovannisan, faustian is vonzó. Az ember ilyen korban hajlamos még elfelejteni, hogy ameddig ezekkel tölti az időt, mind nem ír.

Távolodva az ifjúkor bohémiájának allűrjeitől, miben látod Krúdy irodalomtörténeti visszavonhatatlanságát, következésképp kortársiasságát?
A metafora- és hasonlatteremtő képesség, a nyelv mágiájának, aranycsinálásának ismerete teszi halhatatlanná a Krúdy-szövegeket. Kerek novellája számos akad, de nincs egyetlen tökéletes regénye sem. Ha tökéletes regényt akarok olvasni, Flaubert-t olvasok vagy Tolsztojt vagy Kosztolányit. Ha szerkezet, cselekmény, intertext, ésatöbbi felől akarom Krúdyt olvasni, ha a klasszikafilológust akarom kényeztetni magamban, az nem működik. Nem is tud vele nagyon semmit kezdeni az irodalomtudomány, mert semmi olyasmit nem kínál fel, amiről az irodalomtudósok beszélni szeretnek. Nem nagyon lehet összehasonlítani semmivel, eszmetörténeti és filozófiai jaszkarizásra alkalmatlan. Krúdyt úgy olvasok, ahogy mondjuk egy másik földrészre utazom. Minden látványosságszámba megy, a növényzet, a házak, még a felhők is mások. A logosza világot teremt, saját univerzumot, fényeket, ízeket, embereket, túlvilágot, démonokat, mitológiát, nőket, állatokat és növényeket, saját Budapestet, saját Nyírséget, saját Felvidéket, mindent. Az ember újra és újra megkívánja, hogy utazást tehessen ebben a csodálatos univerzumban.

És a te írásaidban? Kellett-e küzdened a hatása ellen? Vagy magától értetődően vetted át, dolgoztad magadba a nézőszöget, a téma-, alak- és hangulatérzékenységet? Miként jellemezhetőek “Krúdy-stúdiumaid”?
Nem tudok Krúdyt átvenni, nálam óhatatlanul giccs lesz belőle, szuvenír. Egyből ordít, hogy nem az én világomból van. Megszégyenülök és eltörpülök életművének intenzitása, terjedelme, gazdagsága előtt. És vitalitása, kérlelhetetlensége, eltökéltsége előtt is. Tapintat, irónia, távolságtartás, ugyanakkor az élet teremtésének nyers brutalitása és kegyetlensége egyszerre van jelen. Ez utánozhatatlan. Ugyanakkor abban a különös szövegáramlásban, amely a fejemben gomolyog, és ahonnan a saját mondataimat kiemelem, amiből a saját világomat megformálom, rengeteg Krúdy van. Rengeteg minden más is, Mészöly, Ottlik, akárki, de talán Krúdyból főtt bele a legtöbb ebbe az őslevesbe.

Az életműben vannak-e korszakok, amelyek inkább közel állnak hozzád, és vannak-e olyanok, amelyek távolabb? Egyáltalán: szerinted szakaszolható-e az oeuvre?
Az egészen fiatalkori műveket leszámítva, ahol még nem áll be a saját hang, lényegében az egész egyetlen tömbnek látszik. Legalábbis ami miatt én olvasom, a hasonlatai, a világa, a zamata kedvéért, az konstans.

Gyakran felmerül Krúdy társtalansága. Osztod vagy árnyalod ezt a sommázatot?
Társtalan, mert nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak. Az ilyen kísérletek látványosan nem szoktak sikerülni, neki bejött. Ugyanakkor most már, ahogy lassanként száz év távlatába jutnak, közelebb kerültek számomra Kosztolányival, Babitscsal, de akár Karinthyval is, Adyval meg eleve közel is voltak.

Ha ma a könyvespolchoz lépsz, melyik Krúdyt veszed le róla biztos kézzel?
A Magyar tükör kisprózáit, tárcáit, és a Napraforgót: ezek számomra mostanában a legesszenciálisabbak. De szoktam azt is játszani, hogy találomra bármelyik kötetet bárhol felütöm: sose szoktam csalódni. Végtelen világának bármelyik pontján ér le az ejtőernyőm, mindig ugyanoda érkezem.

Végezetelül: kinek adnád tovább a stafétát? Kivel folytatódjon az interjúsorozat?

Én Kemény Istvánt kérdezném Kosztolányiról.

Beszélgetés Péterfy Gergellyel

László Noémi, Papp Attila Zsolt 2016. március 06.

Szabó Tünde fotója

Az irodalom, a légpuska és a macska

–A Kitömött barbár című Aegon-díjas regényeddel szárnyára vett a hírnév, bár azelőtt is ismert alakja voltál a kortárs magyar irodalomnak. Köztudott, hogy a könyv Kazinczy Ferencről (is) szól. Tudatában vagy annak, hogy talán te is benne vagy a regényben?

–Nem tudtam, de ha te mondod…

–Felolvasok egy passzust, amely a regény vége felé található. Angelo Soliman Kazinczyra hagyja végrendeletileg a bőrét, és ezzel kapcsolatosan olvassuk, hogy ő, Angelo „ismerte annyira a bécsi iratkezelés pedantériáját, hogy tudja, ha egy irat keletkezik valahol, az soha többet nem vész el, és így biztos lehetett benne, hogy a dolog akkor is a tudomásomra jut, hogyha nem engednének ki a börtönből: ha pedig meghalnék, biztosan akadna a jövőben valaki, aki megtalálja a történetet”. Kedves Péterfy Gergely, hogyan bukkantál erre a történetre?

–Nagyon kalandos volt ez az egész, mert benne van a véletlen megtalálásnak az egyszerisége és sorsszerű tervezhetetlensége, és aztán az ebből fakadó kalandos nyomozás, kicsit Indiana Jones-os módon. Úgy kezdődött, hogy ültem a Margit körúttól nem messze, a Frankel Leó úton magasodó sötét Grassalkovich-sárga bérház harmadik emeletének a belső udvarra, gangra néző cselédszobájában, valamikor a 90-es évek elején. Jékely Zoltán nagyapám könyvtára akkor még nem vándorolt el a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hanem ott magasodott a könyvespolcokon – egy része legalábbis –, benne Kazinczy Ferenc összes leveleivel, és ebben volt valami fenyegető. Ott sorakoztak a kötetek, és volt bennük egy néma kihívás és vád. Pár hónap után úgy döntöttem, nem várok addig, míg a fejemre esnek, és levettem egy kötetet, találomra, mert kevés olyan őrült bolyong a világon, aki a Kazinczy-levelezést elejétől végéig elolvassa, bár biztos van ilyen. Kezdő egyetemistaként voltak fogalmaim az irodalomról, a magyar felvilágosodásról, Kazinczyról, de nem volt erről egy artikulált képem. Elkezdtem lapozgatni a könyvet, és nem telt sok időbe, míg eljutottam a 94. oldalra, ahol szerepel Angelo Solimannak az a németül írt levele, amely Kazinczy birtokában megmaradt, mert – mint kiderül az ehhez a levélhez fűzött kommentárból – a többit elégette. A levélben Angelo megköszöni a tokaji butéliákat, amelyeket küldött neki Kazinczy, és arról beszél, hogy milyen öröm lehet, kedves Ferenc testvérem, hogy te  most a saját tuszkulánumodban élhetsz, bárcsak én is ezt tehetném, de a kor sötét politikai változásait hidegvérrel igyekszem elviselni – célozván a szabadkőműves társaságok betiltására. Ehhez fűz egy kommentárt Kazinczy, valami olyasmit írván, hogy Angelo Soliman barátomat, amikor meghala, akkor a bőrét levevék, és odaadák a medikusoknak, hogy tömessen ki és állíttassék fel a Természettudományi Múzeum tárolójában. Én pedig döbbenten néztem, hogy ébren vagyok vagy álmodom: egy néger szabadkőműves, akit megnyúztak és kitömtek? És villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy ilyen történet a világon nincs. És persze elkezdtem berzenkedni, hogy ezt eddig miért nem tudtam? Egyetemre járok, végigjártam egy csomó iskolát meg végigolvastam egy halom könyvet, köztük a Fogságom naplóját, miért nem azt tudtam meg egyből Kazinczy Ferencről, hogy volt egy fekete szabadkőműves barátja Bécsben, akit kitömtek? Mi történt a magyar irodalomtörténet-írással, hogy ilyen történeteket nekem véletlenül kell előbányásznom? Ugyanakkor megpillantottam ebben a történetben valami nagyon komplexet és szívbemarkolót: ez egy olyan sztori, amit az ember nem tud letenni, minimum tovább kell mesélje a barátainak. És tulajdonképpen az újra- és továbbmesélések sora állt össze egy olyan szándékká, hogy ebből regényt kell írnom.

–A regényben Kazinczy és a nyelv, a nyelvújítás viszonya is tematizálódik. Honnan jutott eszedbe az ötlet, hogy Kazinczy bosszúból indítja el a nyelvújító hadjáratot, azok ellen, akik őt úgymond tönkretették?

–Egyrészt vannak kortárs filozófiák, amelyek a kisebbségi nyelv és többségi nyelv viszonyát vizsgálják, és azokat a folyamatokat, amelyek ebből következnek. Volt azonban egy ennél sokkal egyszerűbb ok is. Írtam ebből a témából egy doktori disszertációt, ezért elmentem könyvtárakba (de semmit nem találtam Angelo Solimanról, a szabadkőművesekről is keveset), elolvastam egy csomó mindent, kutattam bécsi levéltárakban. Így összerakódott lassan a történet, megvolt a regény szárazanyaga – de amikor elkezdtem írni, rá kellett jönnöm, hogy csak akkor fog működni a regény, ha a szereplők életében bekövetkező fordulópontokat érzelmileg, emberileg motiválom. Maga a nyelvújítás nem túl regényes téma, és csak úgy tudtam elmondani, hogy megkerestem egy olyan motívumot Ferenc fiatalkora és a nyelvújítás között, amely a folyamatot a legplauzibilisebben tudja ábrázolni, és amely az elbeszélő, Török Sophie interpretációjában, tudatában is a legplasztikusabban ábrázolható. Nem akartam túl nagy teret szentelni a nyelvújításnak, viszont kellett keresnem valami olyan, röviden megjeleníthető motivációt, amely az olvasó számára akár hihető is. Jelent már meg olyan recenzió a könyvről, amelyben azt írja a szerző, hogy Kazinczy Ferencet, mint tudjuk, a börtönévek miatti bosszú vezérelte a nyelvújításra. Ebből tehát most már tudományos tény lett, pedig a saját invencióm. De lehet, hogy Kazinczytól nem is állna olyan távol egy ilyen értelmezés, mert ugyan ez így, expressis verbis nem szerepel semmilyen általam ismert Kazinczy-szövegben, de a legtöbb elolvasott leveléből és művéből mégiscsak ez rakódik össze.

–„Ez a táj és ez a nép még nem érett meg a leírásra. Ez az ország nincs kész, és a nyelv, amellyel le lehetne írni, az sincs kész”,  olvasható a regényben. Készen lesz valaha a nyelv?

–A nyelv természete az, hogy soha nem lesz készen, a valóság természete pedig, hogy folyton lerombolódik. Azt szerettem volna ábrázolni, hogy az Aufklärung-projekt, amely a világ megjavításán, az univerzalizmuson és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméin alapul, és amely azt képzeli, hogy a gondolkodás eszközeivel a valóságot meg lehet változtatni, milyen vesszőfutást eredményez és milyen tragikomikus önellentmondásokra vezet. Mint ahogy, az én értelmezésemben, az egész könyv ennek az Aufklärung-projektnek az önellentmondásairól és összeomlásáról szól.

–Ott van például a széphalmi ház, amelyet Kazinczy építtet Carlo Radi építésszel, akit csak Radi Karcsinak neveznek, mert már rég elfeledett mindent, amit valaha tudott  és amelyről Kazinczynak pontos terve van, a kivitelezés viszont egészen más lesz… 

–Azt gondolná az ember, hogy ez egy igazi regényírói húzás. Van ez a terv, amit Ferenc gondosan, hosszú éjszakákon át megrajzol – mert bár nem építész, de hát elképzelése szerint mindenhez ért, ő egy Goethe –, és jön egy életunt, egykor tehetséges, de a magyar vidéktől már megrohadt olasz építész, aki elrontja, mert ferdén építi fel a falakat. Ez klasszikus regényírói fogás lenne, de nagy bánatomra nem én találtam ki, ez Kazinczy Ferenc leveleiben számtalanszor előfordul, és még később, öregkorában is képes dührohamot kapni amiatt, hogy Carlo Radi azelőtt 30 évvel az ő nappaliját egy méterrel elmérte.

–És ott az a bizonyos kerti műrom, amit senki sem akar megépíteni, mert mit szólnának hozzá az emberek, hogy egy építész egy romot húzott fel. Inkább építene egy szép disznóólat vagy egy jó kis kriptát…

–Ezt viszont én találtam ki, mégpedig az előbbinek az analógiájára, annak a fordított helyzete, mert azt játszottam a regény építésénél, hogy mindenki párban szerepel. Építészből is kettő van, ott van Carlo Radi, aki szándéktalanul rontja el, és van a tót építőmester, aki direkt nem hajlandó olyat építeni, amit Ferenc kér, mert értelmetlennek látja. Ezek egymásnak a torz tükrei.

–Az egész regény rendkívül borúlátó és nyomasztó, eltekintve ezektől az ironikus párhuzamoktól. Azt szoktad mondani, hogy tíz évig írtad, de valószínű, hogy a megírás folyamata nem tartott éppen addig.

–Persze, ez jól hangzik. Nagyon béna lett volna azt mondani, hogy húsz évig írtam – mert ez a valóság. Abban az értelemben, hogy húsz évig foglalkoztatott a téma, mert a 90-es évek elején találtam meg. De azt sem mondhattam, hogy két vagy három év alatt írtam a szöveget, mert írtam belőle egy doktori disszertációt, és az első szövegkezdemények, amelyekből a regényt kezdtem építeni, valóban tíz-tizenkét évre nyúlnak vissza. Magának a konkrét szövegkorpusznak a létrehozása mintegy két és fél évembe került.
 
A pesszimizmussal kapcsolatban: vannak az Arisztophanész meg az Euripidész típusú szerzők. Én az utóbbi típusú vagyok, nálam a dramaturgiából mindig a legrosszabb opció valósul meg. Olvasóként is azokat a szövegeket szeretem, ahol beszorítanak a sarokba, és nem hagynak levegőhöz jutni – mert én épp ettől kapok levegőt, olvasóként is.

–Azért mondtam, hogy borúlátó, mert az idegenségről, az önazonosságról, a barbárságról szóló részek rendkívül aktuálisak jelen pillanatban.

–De erről nem én tehetek.

–Amikor írtad, akkor ez nem vetődött fel benned?

–Van erre egy nagyon furcsa magyarázatom, de ne nézzetek bolondnak. Az irodalommal kapcsolatban az első elementáris élményem az, amikor egy nagyon régi nyári délelőttön Badacsonyban ültem egy ház teraszán: borospince, bor, írógép. Épp írtam egy novellát, amely arról szólt, hogy egy légpuskás ember macskákat lövöldöz, és ebből lesz valami bonyodalom. Egyszer csak kopogtatnak, zörögnek a kertkapun, mérgesen abbahagyom az írást, kimegyek, megnézem, ki az. Ott áll egy légpuskás ember, és azt mondja, hogy az előbb lőtt meg egy macskát, és hogy az erre futott, szerinte itt van a kertben, vajon megnézheti-e.

–Behívtad a valóságot.

–Természetesen behívtam, leültettem fröccsözni, néztem az emberemet és a szöveget egymás mellett, és azt mondtam, hogy ha ez az irodalom, akkor ez nekem kell. Amikor elkezdtem írni a Kitömött barbárt, akkor nem volt annyira aktuális: létezett ugyan az idegenség-probléma, a feudalizmus- meg önkény-probléma, de nem ilyen forrón. És miközben írtam, egyszer csak kiszabadult a palackból. Nagyon sajnálom, igyekszem visszagyömöszölni a palackba a szellemet, de az egy kicsit hosszabb idő, mint kiengedni. Egy kedves hölgy is azt írta a Facebookon, hogy drága Péterfy úr, írjon már egy olyan regényt, amelyben végre minden jóra fordul.

–Állandóan a nézőpontokkal játszol, már korábban, a Halál Budán című regényedben is. A Kitömött barbár esetén kiválasztottad Török Sophie-t, Kazinczy feleségét mesélőnek, a regény szerkezete pedig nagy vonalakban úgy néz ki, hogy Török Sophie meséli, hogy neki Kazinczy meséli, hogy neki Angelo Soliman meséli… Nagyon eltolod magadtól az egészet, és így a kritika már meg sem szólalhat…

–Nem feltétlenül azért írtam, hogy a kritika megdicsérjen, de persze azért is. Nekem van egy nagyon régi regénykedvencem, Héliodorosznak az Aithiopika című műve, Sorsüldözött szerelmesek címen jelent meg magyarul, és egyébként Mátyás királynak is nagy kedvence volt, az egyik legolvasottabb kódex a Corvinái közt. Ez egy antik kalandregény, a késő hellenisztikus időkben született. Lenyűgözött mindig a szerkezete: valaki elkezdi mesélni, hogy egy adott helyzetben a szereplők találkoznak valakivel, aki elkezd mesélni egy történetet arról, hogy valamilyen szereplők valamilyen helyzetbe jutottak, és ott megint jön valaki, aki elkezd mesélni egy történetet…

–Ez az Ezeregyéjszaka meséinek is a szerkezete…

–Igen, de az Ezeregyéjszaka mindig visszatér ugyanarra a síkra, abban nincs ez a Matrjoska-szerkezet. Ez nekem mindig nagyon tetszett, és szerettem volna egy ilyen regényt írni. Azon gondolkodtam, hogy a Kitömött barbár történetét melyik szereplőmmel mondassam el, ki legyen a narrátor? Végigvettem őket: Kazinczytól indultam, de letettem róla, Angelo Solimannal pedig az volt a helyzet, hogy ő nem tudott volna mesélni Kazinczynak az 1796-tól 1831-ig terjedő életéről. Végül aztán megjelent a képzeletemben Török Sophie figurája, és éreztem, hogy ez így működni fog: Ferenc elmeséli neki ezt a sokáig rejtegetett sztorit, és közben, hiszen sok évvel túlélte a férjét, bőven van gondolkozni való ideje is. Az pedig, hogy Angelo mesél Ferencnek, kézenfekvő volt: szabadkőműves testvérekként barátságban álltak, a Kazinczy-levelekből pedig kiviláglik, hogy Angelo mesélt neki a fiatalkoráról, hisz olyan adatok vannak róla Kazinczy szövegeiben, amelyeket más kutatások anyagaiban, életrajzi szövegekben, a bécsi irodalomban nem találunk. Közben persze nagyon sokat csalok, ezt a kritika is észrevette, de szerintem az olvasó örül neki, én pedig örömmel írtam. Időnként elengedem a kamerát, ilyenkor a nézőpont átvált egy objektív, mindentudó elbeszélőébe, tehát olyasmikre is rálátunk, amik kevésbé indokoltak Sophie elbeszélői nézőpontjából.

–És nagyon vigyázol arra, hogy az olvasó érdeklődését mindvégig ébren tartsd, krimiszerűen szerkeszted a regényt. Ravasz elbeszélői fogással élsz, az elején megmutatod, ki a gyilkos, aztán mégis úgy folytatod a történetet, mintha nem tudnánk, hogy mi történt…

–Igen, de azt nem tudjuk, hogy hogyan történt  és ebben van a lényeg. Remélhetőleg az olvasót kárpótolja a regény vége, a kitömési jelenettel, és úgy érzi majd, hogy ezért érdemes volt kitartani.

–A szabadkőművesség színes szála a regénynek, de terjedelem tekintetében nem foglal el túl nagy teret. Éreztél-e csábítást arra, hogy ezt középpontba helyezd, vagy féltél ettől mint könnyűnek bélyegezhető regénytémától?

–Török Sophie nőként – bár akkoriban már voltak női páholyok – nem lehetett beavatott, belülről nem ismerhette ezt a világot, és Ferenc elbeszéléséből is csak óvatosan, hiszen a szabadkőművességet hagyomány szerint egyfajta titok fedi, amely alapján beavatatlanoknak nem szabad róla beszélni. Sophie tehát valami keveset tudhatott Ferenctől a szabadkőművességről, de túl sok mindent nem. És azt, hogy mennyit mondok el ebből a sztoriból, az befolyásolta, hogy mennyit tudhatott meg Sophie Ferenctől. Nem akartam kilépni egy hihető és elfogadható diskurzusból. Ugyanakkor óvatosan kellett ezzel a tárggyal bánni, mert ez kurzustéma, a Dan Brown-féle tömegkulturális feldolgozások miatt, amelyekben a szabadkőművesség teljesen mást jelent, mint amit a 18. században jelentett. Ráadásul rárakódott a zsidó-szabadkőműves világösszeesküvés teóriája, amely miatt nehéz erről a témáról beszélni. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy úgy fogok róla beszélni, ahogyan a szexről vagy a testről: magától értetődően. Mintha semmi különös nem történne, mintha Török Sophie – és vele együtt az olvasó – számára mindez a lehető legtermészetesebb lenne. Borzasztóan egyszerű dramaturgiai fogással éltem egyébként. Kétféleképpen lehet elmesélni valakinek egy meglepő esetet: az egyik az, hogy „figyelj, most mondok neked valami egészen példátlan dolgot, de ne ijedj meg”, a másik pedig, hogy egyszerűen elkezdem mesélni, úgy téve, mintha ez teljesen természetes lenne, közben meg sunyin tudom, hogy le fogsz esni a székről a döbbenettől. És szerintem az utóbbi az erősebb: ha nem teszünk ki jelzőpóznákat, hogy vigyázat, aknamező, hanem hagyjuk, hogy az olvasó rátévedjen az aknamezőre, aztán pedig kapkodja a lábát, ha úgy esik.

Már a honfoglaló magyaroknak rossz volt a sajtója

2014. november 27., csütörtök, 17:10 Utolsó frissítés: 2014. november 27., csütörtök, 17:34

Szerző: Hercsel Adél

A magyarok igazságáról, lemaradottságáról, valamint a helyzeten javítani próbáló értelmiségiek évszázados tragikomikumáról szól Péterfy Gergely új regénye, a Kitömött barbár. Ki volt az a néger, akit kitömtek és kiállítottak a bécsi múzeumban a 18. században? Miért gondolta Kazinczy, hogy a nyelv megújításával új világ építhető? Milyen szavakért kapkod ma az emlékezet nélküli munkásosztály és az elektrosokkon átesett parasztság? Interjú.

hvg.hu: Új regényéből kiderül, a 18. század közepén Európa barbárjainak tartották a magyarokat. Ennek mi volt az oka?

Péterfy Gergely: A magyaroknak már akkor „rossz volt a sajtója”, amikor a 9. században megérkeztek a Kárpát-medencébe. Rossz hírünket csak erősítette a nyugati rablóhadjáratok szomorú emlékezete. Aztán a dolog a középkor derekára helyrejött, mert akkorra már nagyjából belesimultunk az átlagos európai mentalitásba. De ehhez kellett ötszáz év. A kuruc háborúkkal a török hódoltság korának végére ismét meglehetősen negatív szerepet játszottunk a Nyugat szemében. Míg a 18. században egy rettenetesen lepusztult ország maradt itt a török után, addig Bécs és a Habsburg Birodalom – nem is beszélve Párizsról vagy Londonról – óriási fejlődésen ment keresztül. Ebből a műveltségből, szellemi és gazdasági boomból Magyarország akkor is kimaradt. Az álmos 18. században Mária Terézia négy évtizedes uralkodása alatt minden nagyon lassan mocorgott errefelé. A reformkor lendülete végül annak a magyar nemesi és polgári generációnak köszönhetően bomlott ki, akik ráébredtek az ország elképesztő elmaradottságára, és már elég sokan voltak ahhoz, hogy az ország dolgairól maguk akarjanak dönteni.

hvg.hu: Ennek a reformkori megújulásnak meghatározó figurája volt regényének főhőse, Kazinczy Ferenc.

P. G.: Amikor Kazinczy Bécsben bement a mai napig létező Artaria-féle könyvesboltba, hogy metszeteket és festményeket vásároljon, az eladók gyanakodva vették körül. Még a bolt tulajdonosa is odament hozzá, és zavartan közölte vele, hogy magyar – pontosabban (és itt a lényeg) magyarnak öltözött – ember még soha nem vett náluk semmit. Ezt a bolttulajdonos Kazinczy kurucos öltözetére értette, amelyet ez az amúgy tökéletesen nyugati műveltségű ember, amúgy igen helyesen és bátran sosem mulasztott el magára ölteni, ha Bécsbe látogatott. Előítéleteink szintje jól lemérhető ezen a történeten: képzeljünk el egy tarkabarka cigányszoknyás asszonyt egy kortárs galériában vagy egy pufidzsekis, bikaláncos ukránt a Központi Antikváriumban. A magyarok lenézésének akkoriban ezer oka volt, ez pedig rengeteg magyart piszkosul bántott. Bécs birodalmi gőgje keveredett a protestánsok és a kurucok – értsd: törökpártiak – iránti ellenszenvvel, az örökölt negatív sztereotípiákkal. Persze mindeközben azt is szem előtt kell tartani, hogy a barbárság egy viszonyfogalom: nézőpont kérdése, hogy éppen kiben pillantjuk meg a barbárt. Francia szemszögből ekkor Bécs is barbár. A fogalom az ókori görögöktől ered, akik elsőként a perzsákat tartották barbároknak, ők dolgozták ki ennek az egésznek az érvkészletét és a megvetés rituáléját: a barbár a despotikus kelet meghunyászkodó, sunyi és bárdolatlan alattvalója, szemben a Nyugat szabad, tanult és önálló polgárával. Tanulságos és izgalmas figyelni, hogy Európában aktuálisan épp ki kit tekint barbárnak.

hvg.hu: Mintha Magyarország ma is egyre érdemesebb lenne erre a címre. A regény írásakor törekedett arra, hogy a könyvben megidézett múlt párbeszédbe lépjen a jelennel?

P. G.: Igen, törekedtem arra, hogy ebben a régi történetben úgy beszéljek a jelenről, hogy közben megpendítsem azokat az érzelmi húrokat, amik ma is fájnak, amik ma is rárezegnek a régi összhangzatokra vagy diszharmóniákra. Kissé patetikus megfogalmazásban azt is mondhatom, hogy ebben a történetben egyrészt benne van a magyarok igazsága, és mindaz a kétségbeesettség is, ami Magyarország lemaradottságából fakad, másrészt a helyzeten javítani próbáló értelmiségiek évszázados tragikuma és tragikomikuma. Az igazodás, azonosulás vágya és az önazonosság keresésének hisztériája, amely végighullámzik a történelmünkön. Ráadásul a könyv a felvilágosodás erkölcsi és intellektuális fölényéről beszél a feudalizmussal és az autokratikus világrenddel szemben, miközben ma Magyarországon felfoghatatlan módon népszerű egy szakrális, autokratikus, antiracionalista világrendet magasztaló hablaty. Megint ott vagyunk, hogy kollektíve nem sikerült a továbblépés, és marad, ami mindig is volt: szembenézés helyett mellébeszélés, tettek helyett pótcselekvés, emlékezet helyett lázálom. Az emlékezet nélküli munkásosztály és az elektrosokkon átesett parasztság, mint búcsúban a gumicukorért, úgy kapkod az édesen zamatos szavak után: illiberalizmus, tekintély, rend, isten, haza, Szent Korona, egyetértés. Elfelejtették már, hogy a deresen valamikor ugyanilyen litánia kíséretében csattogott a bot. Elfelejtették, hogy az egyház és a feudális rend ugyanezt a mesterséges édesítőszert használta, miközben kaján mosollyal húzta elő a reverenda alól a mosdatlan bránert.

hvg.hu: A regény Kazinczyt egy ilyen tragikus szélmalomharcosnak ábrázolja, aki szeretett volna javítani Magyarország szellemi állapotán, és úrrá lenni a világ zűrzavarán, de elbukott. Ma mégis az általa alkotott szavakat és „megújított” magyar nyelvet használjuk. Hogyan oldhatjuk fel ezt az ellenmondást?

P. G.: Kazinczy motivációja a nyelvújításban az volt, hogy mindörökre kihúzza a szőnyeget a feudalizmus és az autokrácia lába alól, és megteremtse a szabadság nyelvét, amelynek használatával szebb, jobb, önállóbb, bátrabb és okosabb emberek leszünk. Ez nemcsak a regénybeli, hanem a valódi Kazinczynak is sikerült. Kazinczy abban hitt, hogy a nyelv teremti a valóságot. Ez a gondolat a kabbalista tanokból származik, amely a világ teremtését a betűkből, a szavakból eredezteti. A regény ezt a szellemi környezetet is érinti az alkimista Török Lajos gróf alakjában. A racionalizmus mögött álló archaikus tanok különös ellentmondásossága mindig nagyon érdekelt. Kazinczy szerint a nyelven mindannyian képesek vagyunk változtatni, mindannyian újat tudunk teremteni azzal, hogy tágítjuk a határait. A nyelvben van a kulcs, a titok, mert arról van ismeretem, amit meg tudok nevezni. És amit meg tudok nevezni, azt meg fogom pillantani. Ez így van létezésünk értelmével is: amint meg tudjuk nevezni, hogy mik akarunk lenni, azzal meg is teremtettük az új önmagunkat.

hvg.hu: Ennek kapcsán azt írja a könyvben: „ami titok van, az csak a nyelvben van, a szavakban és történetekben … ott is csak olyanok, amiket mi magunk tettünk oda. Ember és ember között van a titok.” Ez mit jelent pontosan?

P. G.: Ez arra utal, hogy szeretünk abban reménykedni, hogy a világon valahol van egy hely, egy központ, egy könyv, egy akármi, ahol a történetek összeállnak, ahol minden végső értelmet nyer, ahol kirajzolódnak a világot irányító erővonalak. Szeretünk abban reménykedni, hogy többek vagyunk, mint amennyinek megéljük magunkat, hogy a lelkünk egy isteni erő része. Szeretjük azt hinni, hogy a világ valahonnan valamerre tart, és az összes nyomorúság és igazságtalanság is valamiféle magasabb rendű célt szolgál. Azonban újból és újból csalatkoznunk kell az összeesküvés-elméletekben és saját magasabbrendűségünk reményében. A végén ott marad az egyszerű, halandó, testi ember, aki megpróbál a saját életére, ha nem is magyarázatot találni, de legalább értelmet tulajdonítani neki, és jó esetben ráébred, hogy annyi a világ, amennyit ő kihoz belőle, a lét értelme annyi, amennyit tulajdonítani bír neki, a titok annyi, amennyit ő maga létre tudott hozni.

hvg.hu: Ezért szeretünk összeesküvés-elméleteket gyártani? Például a regényben ábrázolt szabadkőműves páholyok kapcsán?

P. G.: Nagyon jó lenne, ha rábízhatnánk magunkat arra az elgondolásra, hogy valahol vannak, az mindegy, hogy gonosz vagy jó, de nagyon okos emberek, akik irányítják a folyamatokat. Ez nagyon megnyugtató gondolat volna; belekapaszkodhatnánk abba a reménybe, hogy valahol, valaki mégiscsak tudja, hogy mi miért, milyen céllal történik. Azonban a történelem folyamán már nagyon sokszor kiderült, hogy a titkos társaságokhoz fűzött hasonló remények hiú ábrándok, és sajnos nincs az a titkos társaság, amelyik képes lenne úrrá lenni a világ borzalmas és káprázatos zűrzavarán.

hvg.hu: A regényében a szabadkőművesség sokkal inkább a szabadság és a feltétel nélküli elfogadás szimbólumaként jelenik meg. Ez valóban így volt?

P. G.: Amit a történettudomány biztosan tud, hogy a szabadkőművesség 1717-tel, az első angol nagypáholy megalapításával kezdődik. A szabadkőműves páholyok intézménye nagyon gyorsan terjedt, és az értelmiségiek közül szinte mindenki belépett. A feudalizmussal szemben a szabadkőművesség a szabadság világa volt, ahol a fekete, a zsidó, a főnemes és a polgár is szabadon találkozhatott és beszélgethetett egymással. A politikai pártok, a demokratikus intézmények elődje, a szabadkőművesek találták ki a tudományos akadémiákat, és többé-kevésbé a szabad sajtót is. A páholyok világa a felvilágosodás legrokonszenvesebb gondolatait sűrítette magába: szabadság, egyenlőség, testvériség, nyitottság, tolerancia és kíváncsiság. Kazinczy leplezetlen lelkesültséggel írt a leveleiben az intézményről, és egész pályafutását, egész emberképét nagyban meghatározták a szabadkőművesség eszméi. A dologhoz persze mára rengeteg 20. század végi összeesküvés-elméletes ragacs és sületlenség kapcsolódott, amit már nagyon nehéz róla leválasztani.

hvg.hu: Arról is ír a Kitömött barbárban, hogy a 18-19. század folyamán mindenki alkimista volt Magyarországon. Ez is a korabeli értelmiségiek játéka volt csupán?

P. G.: Az alkímia legjelentősebb központjai Lengyelország és a Felvidék kastélyaiban voltak, de ugyanúgy legendás volt Rudolf császár Prágája is, ahol maga az uralkodó, és udvartartása is lelkes adeptus volt. Ha az alkímiát nagyon egyszerűen szeretnénk meghatározni, akkor nem más, mint a fizika és a kémia előtti viszony az anyaghoz. Az atom, a proton és az elektron fogalmainak híján mit csináltak? Öntögettek, hevítgettek, robbantgattak. A tudás szerkezete ekkor is úgy nézett ki, hogy az igazságkereső elme mindig a nagyobb tekintélyű szöveg felé fordult. Az alkímiában a kor nagy tekintélyű szövegeit próbálták egyesíteni, a Bibliát Arisztotelésszel és az antik természettudomány szövegeivel, gnoszticizmussal és Platónnal. Ezek mentén haladtak az alkimisták a középkor során. A fönnmaradt alkimista irodalomból látszik, hogy még a 19. század elején is akadtak olyanok – például az irodalomtörténetből is ismert Báróczi Sándor, Kazinczy és Angelo közös barátja – akik halálosan komolyan vették az aranycsinálást. A tudománytörténeti korszakváltásra nagyjából ekkor kerül sor a kísérleti fizika és kémia megjelenésével. A fiatal Kazinczy is az alkímia szerelmese volt, majd élesen szembefordult vele, és idős korában már csak szánakozó megvetéssel tud róla nyilatkozni.

hvg.hu: A fiatal Kazinczy nem csak az alkímiába szeretett bele, hanem szenvedélyes barátság fűzte Angelo Solimanhoz, a bécsi, szabadkőműves négerhez, akit halála után kitömtek. Angelo valóban létezett?

P. G.: Ifjú bölcsészhallgató koromban, a 90-es évek elején botlottam Angelo Soliman történetébe, amikor a nagyapám után rám maradt könyveket, köztük Kazinczy levelezését lapozgattam. A második kötetben az idős Kazinczy elérzékenyülten ír arról, hogy megtalálta Angelo egy 45 évvel ezelőtt hozzá írt levelét, és ennek kapcsán visszaemlékszik az 1780-as években történtekre. Ekkor írja le, hogy Angelót, akivel szabadkőműves barátai ismertették össze Bécsben, halála után – amikor Ferenc épp börtönben volt – kitömték, és fölültették a múzeumban egy elefánt hátára. Tíz évvel később újból találkoztam ezzel a történettel Kazinczy kiadatlan kéziratainak elég hitványul gondozott gyűjteményében. Ekkor már ellenállhatatlan kíváncsiságot kezdtem érezni aziránt, hogy a mélyére ássak annak, ki volt az a fekete bőrű szabadkőműves, akit kitömtek, és nagyon jó barátságban volt Kazinczyval. Elkezdtem utánamenni ennek a sztorinak, itthon nem találtam semmit, megpályáztam egy ösztöndíjat, kimentem Bécsbe, levéltárakban kutattam, rengeteget olvastam, és szép lassan összeállt a kép. Írtam belőle egy doktorit, aztán mindent, amit kikutattam és megtanultam, félretettem, és a fantáziámra és a művészi érzékemre hagyatkozva írtam meg a regényt – amely így sok mindenben eltér a történeti valóságtól, de mindent megtesz azért, hogy az olvasót bevonja a szabadság megélésének jogáért folytatott harc szenvedélyébe és kalandjába.

Péterfy Gergely: Saját erőből eljutni az olvasóhoz

Péterfy Gergely új írói vállalkozása egy meseregény, amelyet nem a szokásos módon kívánt megosztani a közönséggel, hanem hétről hétre blogján publikálja fejezeteit. A szerzővel a közösségi média erejéről és arról beszélgettünk, mennyire változott meg írói munkamódszere.Manapság többek szerint gyümölcsözőbb mesekönyvet kiadni, mint bármilyen más kötetet, hiszen egy szülő, ha választani kényszerül, inkább a gyermekének vesz mesekönyvet, mint magának olvasnivalót. Téged nem ez az elv vezérelt, hiszen meseregényed folyamatosan bővülő fejezeteit bárki elolvashatja a blogon.

fotó: Valuska Gábor     Egyrészt ez is igaz, másrészt az is van, hogy a legtöbb író, akivel beszélek és akiknek gyermekeik vannak – s azok most kezdenek olvasó korba lépni, kiskamaszok lenni -, többnyire rájön, hogy ő is tud legalább olyan jó vagy még jobb mesét írni, mint amelyek közkézen forognak. Amikor Misi fiamnak írtam a Misikönyvet, az volt a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e egy olyan könyvet írni, ami az ő élethelyzetére, problémáira reflektál. Tudni akartam, lehetséges-e így jobban hatni rá, mintha leültetném és kiselőadást tartanék neki az élet nagy kérdéseiről vagy csak egyszerűen hagynám nőni, mint a gyomot. És azt hiszem, igazam lett, a terv, hogy ezzel a mesével átvihetek valami személyre szabott üzenetet, többé-kevésbé bejött. Most, hogy Emma lányom kamaszodni kezdett,  lenyűgözőnek találom azt az érzelmi viharzást, ami egy tízéves lány lelkében ilyenkor zajlik. Érzem azt a különbséget, ami az én lelkem és az ő lelke között fennáll, meg élesen érzékelem a határaimat, hogy férfifejjel-férfiérzelmekkel meddig vagyok képes/képtelen ezt felfogni, de most minden igyekezetem arra irányul, hogy átérezzem és megértsem. Ha visszaemlékszem a saját kiskamaszkoromra, rám nem volt jellemző ez az erős érzelmi hangoltság, nem volt meg a kapcsolatoknak ez a finom elemzési képessége, az az élénk szenzibilitás, amivel ő azonnal érzékeli a környezete érzelmi hőfokait. Az érzelmek pontos hőtérképe alapján tájékozódik, amelynek hiányában én bizony megannyiszor lezuhanok, eltévedek. A barátságok, a barátnők, a korai szerelmek megélése, a világnak az érzelmekkel átszőtt érzékelése lenyűgöz, nemcsak mint apát, hanem feladat elé állít mint írót is. Eldöntöttem, hogy olyan mesét, olyan történetet próbálok írni, amit tisztán az érzelmek mentén mondok el, és az érzelmekre építek: olyan érzelmekre, amelyek a lányom életében számomra és most a legfontosabbaknak látszanak. A Pannon Mesében – ez nem a végleges cím, inkább csak amolyan alcím – mindenki nagyon erős, szélsőséges érzelmi állapotban van vagy előbb-utóbb abba kerül. Ismeretlen terep ez számomra, őszülő epikureusnak, emberileg és irodalmilag is.

Mennyire van jelen Emma az alkotásban?

A kezdetekkor, a mese világának kiépítésénél ott volt, de azóta én már akaratos atyaként átvettem az irányítást, és elvezettem a történetet arra, amerre én gondolom, most már egyre kevesebbet tud beleszólni, de lelkes, kitüntetett és első számú olvasóm. Nem vagyok biztos abban, hogy arra fog elmenni a történet, amerre eredetileg gondoltuk. Rengeteg csavar került már bele, és sportot űzök abból, hogy magamnak is, neki is meglepetést okozzak, ezért újabb és újabb fordulatokra találok. Ha meglátnám rajta, hogy unatkozik, azonnal nyomnám a delete-et. Emma eddig szerencsére rettenetesen izgul, hogy mi fog történni a szereplőkkel, hiszen a szeme előtt, hétről hétre zajlik az életük. És, persze,az maradt  a legfontosabb, hogy a történet reflektálja azokat az érzelmi történéseket és konstellációkat, amelyekben él.

Minden héten vasárnaponként kerül fel egy-egy új fejezet a blogra, most tartasz a tizenhatodiknál. Miért döntöttél úgy, hogy blogon publikálod a szöveget és nem a hagyományos utakat választod?

Az érdekelt, hogy én egyedül, Péterfy Gergelyként, egy darab e-mail címmel és a közösségi média segítségével, a Facebookkal, a Twitterrel, az Iwiwvel és a Tumblr-rel mit tudok kihozni ebből. Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán hogy működik ez az egész gerillamarketing. Nagyon szórakoztató volt nézni, hogyan göngyölődik ez, három-négy-öt olvasóból hogyan alakul ki egy olvasótábor. Pofátlanul spammeltem, és bejött. Az oldal statisztikája teljesen nyilvános, az első fejezetet kábé négyszázan  nézték meg, azóta naponta harminc-negyven állandó olvasóm van, a hétvégi frissülésekkor pedig az oldalmegtekintés jobb esetben felmegy százra. Az összes látogatások száma most átlépte a bűvös háromezret, innen lesz egyre érdekesebb a dolog, most fog valószínűleg olyan olvasók elé kerülni, akik nem feltétlenül használják ezeket a közösségi oldalakat, és mondjuk még semmi mást nem olvastak tőlem korábban. Kíváncsi vagyok, a meseregény kitör-e ebből a meglehetősen szűk körből. A netes megjelenésből nem pénzt akartam csinálni, nincs is semmilyen reklám az oldalon, egyszerűen arra voltam kíváncsi, meddig, hány olvasóig tudok saját erőből eljutni. Nem lehet már manapság azon vitatkozni, hogy ezek a fórumok komolyak-e. Az, hogy egy író, egy alkotó mennyire használja ki őket, ez pusztán a vérmérsékleten és a szocializáción múlik. Aki eddig nem barátkozott meg az internet ezen közösségi oldalaival, az egyre nehezebben tud ebbe bekapcsolódni. Sokaknak taszító lehet a tempója, hangneme, hiszen valóban messze áll attól a klasszikus irodalomfelfogástól, amelyben az ember a bölcsészkaron, vagy budai polgárként nevelkedett, vagy amibe beleolvasta magát, de azt látom, hogy rengeteg használható és szórakoztató dolog van benne, furcsa metszéspontja a magán- és a közéletnek, ez számomra hallatlanul vonzó, és egy kísérletet mindenképpen megér.

Mennyire ástad bele magad ebbe a mesébe?

Jelenleg ez az egyetlen írói dolog, ami foglalkoztat. Nem így terveztem, de a fejemre, vagy a fejembe nőtt, hál’ istennek. A kolostormetafora, amely elkezdte uralni a Pannon Mese történetét, hatással van az én életemre is. Az elbeszélő a hatodik században él Rus Minor kolostorában, bizonyos Gregorius barát, Petrus fia, s a történet a pannon mitológia, amit az apát utasítására felkutat és lejegyez, mielőtt még örökre elfelejtődne. Az elbeszélő hatodik századi élete, az ő kolostori regulái megvalósulnak rajtam is: mostanában igen aszketikus életet élek: korán kelés, írás, hosszútávfutás, gyerekkel foglalkozás, ez tölti ki az életemet. Kell is a rendszeresség, mert ezt a nyolc-kilenc flekket hétről hétre posztolnom kell, ami nem egy embertelen mennyiség, de azért nem is minimálprojekt. A másik metafora, a világ széthullása, tudatlanságba süllyedése, s az a világvégére-hangoltság, amelyet a germán mitológiából kölcsönöztem e fiktív pannon számára, szintén mindennapos tapasztalat. A Misikönyv egyfajta felkészülés volt a Halál Budánra, most pedig úgy érzem, hogy a Pannon Mese viszonylag hosszú történet lesz, és ebben is olyan szálak vannak, olyan narrációs technikákat próbálhatok ki, amilyeneket eddig nem, s amelyekkel további terveim vannak. Az is nagyon érdekel, ahogy a szöveg elszakad a klasszikus mesétől, és a mítoszregénynek, a fantasynek és a történelmi regénynek olyan keveréke, lesz, amely egyrészt a 19. századi orosz elbeszélőprózából táplálkozik, másrészt a hoffmanni romantikus elbeszélés-technika elemeit használja.

De éppen azzal, hogy ezt a folyamatosan változó, formálódó szöveget megosztod az olvasókkal, valamennyire kockáztatod is a szöveget. Hiszen, ahogy magad mondtad, nem tudod még, mi lesz belőle, de az is biztos, hogy a mese műfajától sem szabad teljesen elszakadnod, hisz ezt tűzted ki célul, amikor elindítottad a blogot és a történetet.

Igen, ez komoly kockázat, nehéz betartani ezt a regulát. Most tartok a történet közepén, lement tizenhat fejezet, még körülbelül ugyanennyi van hátra. A blogon publikált folytatásos regényt úgy értelmezem, hogy ez egy újfajta létmódja a kéziratnak, bizarr visszalatinosítással: ez most egy onlineus verzió, a blogon ezért áll az alcím imígyen: Codex Onlineus. Biztos, hogy sok mindent át fogok írni, amikor ebből nyomtatott könyv lesz, mert a végcél változatlanul a könyv, nem is lehet más. Az internettel a szövegeknek ez a köztes, “onlineus létállapota” kap elvileg örök életet, s ezt érdekesnek és kiaknázhatónak találom. De nem akarom kettéhasítani a dolgot, a végleges könyvbe nem fogok teljesen új szálakat beletfűzni, nem akarom összezavarni az online olvasókat, ám vannak/lesznek olyan szegmensek, amelyeket majd csak a könyvváltozatban fogok kibontani. Ez óhatatlanul azt jelenti, hogy a neten lesznek inkonzekvens részek. Bárki, aki eddig folytatásos regényt írt, például Dickens vagy Kosztolányi,  változtatott később a történeten, amikor végül könyvvé írta. Ha úgy tetszik, a meseregeny.blogspot.com egy egyszemélyes, ingyenes folyóirat, amelyben csak a saját regényemet közlöm.

Mennyire változott meg az írói munkád, amióta ennyire szívesen használod a közösségi médiát?

Be kellett lakni ezt a világot, például korábban mindig volt egy jegyzetfüzetem, ahova az apró gondolataimat írtam, na, ez a füzet mostanra eltűnt, ezeket a mondatokat most a Twittere, a Facebookra, a Tumblr-re írom. Az embernek három, négy posztból, meg a levelekből, lájkokból és kommentekből összeáll a napjának tükörképe, és ez az online aktivitás kiváltja a hagyományos naplóírást. A fene se bánja ezt, viszont , ahogy elkezd szövegteste kialakulni ezeknek az online valamiknek, ahogy egyre korpulensebbek lesznek, felmerül a kérdés, hogy mi lesz ezekkel a szövegekkel. Ötletfüzet státuszban maradnak, amelyből a  javát az ember kiszemezgeti a könyvei számára? Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy ez az online mocorgás mennyire vitális, hogy nem unom-e meg s hogy milyen formában fognak aztán ezek a dolgok tovább élni a jövőben.

Szekeres Dóra