részlet

Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.

Velem is történt valami.

Megpróbálom elmondani.

Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.

A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.

Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.

Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott, mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben. sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort, elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.

– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.

Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.

Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés. Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett, otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a csónakházban.

De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.

– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két szörnyeteggel…!

Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek, akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.

Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás, állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni miattam.

Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie, nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja iránt éreztem.

Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt), és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn. Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.

Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban: túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját, és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg, hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség kívül nem messze az Akadémiától.

Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.

Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és – ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré lehessen alakítani a termet.

Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.

A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész, Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek, amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.

Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van, oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal, mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.

Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón, vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák, román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna, hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült, karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett megbeszélni vele A Mézga család legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy mégiscsak Waldsteinéknél voltam.