Új regényem, A golyó, amely megölte Puskint egyik szereplője Braun Antal tapolcai ruhanagykereskedő, ő építi Herkulesváron a villát, „ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és személyesen Rudolf Höss megakadályozta”. Ebben a villában helyezik el (legalábbis a regény fikciója szerint) az ötvenes években Szépművészeti Múzeum gipszmásolattárát, s ennek az intézménynek az igazgatója a regény egyik hőse, Waldstein Péter.

Braun Antal karaktere nem fikció, ő csakugyan létezett.

Hosszú éveken át jártam Szentendrén a Bodor udvarban található edzőterembe a Bajcsy-Zsilinszky úton. Egykori borospincében volt az terem, penészes volt és nyirkos, az öltöző szűk, a zuhanyzó lepukkant, de valahogy mégis szerettem azt a helyet a város mélyén, ahol szerb borkereskedők és római szír légiósok szellemei üldögéltek a sarkokban. A szekrényekben éveken át vándorolt egy vállfa, ezzel a felirattal: Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza, Tapolcza. Szép vállfa, keményfából, szép betűkkel. Van benne anyag. Sokat szemeztem vele, szégyenkeztem, amiért a magaménak akarom tudni, mert hát ez mégiscsak lopás, de aztán győzött a bírvágy, és a táskámba tettem. Azóta a dolgozószobámban lóg, hogy figyelmeztessen az emberi gonoszságra és a történelem megfejthetetlenségére. Braun Antal neve szerepel a tapolcai zsinagóga emléktábláján, amely a városból elhurcolt és meggyilkolt 800 zsidó nevét tartalmazza. Nem tudom, megfordult-e a fejében, hogy halála után 75 évvel egy regényben fog szerepelni, s egy fiktív városban házat neveznek el róla, de remélem, nem lenne ellenére.

Ha kíváncsi vagy a regényre, vedd meg a bookline-on:

https://bookline.hu/product/home.action?type=22&id=311908&_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_

részlet a regényből

Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon harsogása vetett véget a töprengésnek.

A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.

– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat! Csatlakozzatok a forradalomhoz!

A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra. Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.

November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.

Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával  együtt.

A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM

Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel ide költöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt az ajtóhoz és megpillantotta a két rajzszeg-nyomot, amit annak idején lázadásból kitett névtáblája hagyott. A két apró lyuk látványa erővel töltötte meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni. Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.

Hátralépett.

A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt, mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót. Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A Budai Vár fölött egy szivárványcsíkos léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.

A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg villamosra szállt a szatyrokkal és a város különböző pontjain dobta ki a szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert, idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a francia tanszékről: az öreg nyelvész, a későlatin, ófrancia és az oxitán nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra, amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább visszaszállt a villamosra és folytatta a lakásban a munkát.

A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett, viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények fényes terekben hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal díszített fagerendákban és zöld álmennyezetté fonódtak.

Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába és belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát. Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit – bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést, amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy letegye a kagylót és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.

Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese lehet.

Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett. Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.

Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a gellérthegyi alagút felé. Ferencre gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt és leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból, a leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.

Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot. Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a telefon. Úgy érezte, kiszakad a méhe. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.

– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.

A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét, levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a kagylót, megint bedobta a pénzt és felhívta Kristóf számát.

Lívia vette fel.

Még sosem beszéltek telefonon.

– Most nincs itt… mondjak neki valamit?

– Nem, köszönöm. Majd hívom.

– Nem üzensz semmit?

– Nem.

– Majd mondom neki, hogy hívtad.

Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte, kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja. Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül, a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és bármikor magával ránthatja a mélység.

Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.

– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi nagyon ideges…!

Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót. Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért, akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik könyvtárban, vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát, moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait. Múzeumokba fog járni és koncertekre. Magántanítványokat fogad franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e. Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban. Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.

De – mint később kiderült – alaposan tévedett.

Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbelátást el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta, hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból. Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját: minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és bizalmatlansága percről percre olvad.

– Bravo, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így tovább.

Tetszett? Rendeld meg a bookline.hu oldalán! Kattints IDE.

RÉSZLET A KÖNYVHÉTRE MEGJELENŐ REGÉNYBŐL

Hónapról hónapra derűsebb hangulatban voltam. Kivettem egy nagyobb lakást, vettem néhány jó bútort, jártam az antikváriumokat és tucatszámra vásároltam a könyveket. Módszeresen elkezdtem magam leszoktatni a tévézésről és felfüggesztettem a Facebook-accountom. Igyekeztem olyan keveset érintkezni Magyarországgal, amilyen keveset csak lehetett. Két rendszeres kapcsolattartáson nem változtattam: hetente felhívtam apámat és havonta skypeoltunk egy órát Kristóffal. Óvatosan és kísérletezve, de hétről hétre csökkentettem a gyógyszeradagom. Ha úgy éreztem, túlságosan előre szaladtam, újra többet szedtem be, aztán két hét múlva megint visszavettem. A fulladások és  a pánikrohamok lassanként megszűntek. Már szorongás nélkül végig mertem menni egy széles utcán és nem féltem az egyedülléttől.  Miközben a fotelban ülve olvastam, néha finoman próbára tettem magam, vajon megrezdülök-e, ha gondolatban megközelítem Herkulesvárt, de úgy siklottam át fölötte, olyan könnyedén, mint egy tó jegén a mélybe zárt facsonkok fölött. Tudtam, hogy Herkulesvár, és Herkulesvárban Olga ott van a mélyben, de ez nem okozott fájdalmat, nem váltott ki szédülést. Könnyen találtam vissza a könyvbe és együtt tudtam lélegezni a karakterekkel. Olyan áttetsző és zavartalan volt az elmém, mint egy kristálytiszta hármashangzat. A szívem lassan, egyenletesen vert. A mondatokból messzire láttam, és megérteni véltem a szövegek sűrű, belső hálózatát.

Az intenzív kultúrterápiától, akárcsak Ivánban annak idején a Waldstein-házban a gyilkos ösztön, bennem is csökkent a vágy: elég volt hétvégente elmenni a kuplerájba, ahol magyar és román lányok között válogattam. Nem árultam el nekik, hogy nem vagyok német és élveztem, hogy úgy társalognak egymás között, mintha nem érteném.

– Jön mán a Hulk, nézzed!

– Are o pulă groasă ca o sticlă de bere…!

Fél év múlva elérkezett a pillanat, amikor nem szedtem be több gyógyszert: az utolsó pilulát sokáig egyensúlyoztam a nyelvemen, mielőtt kiköptem. Néha megálltam és lesből figyeltem önmagam, de nem találtam semmi gyanúsat – tényleg egészséges voltam és derűs. Az előadásaim egyre jobbak voltak: megtanultam még élvezetesebben, még színesebben beszélni, teleszőttem az órákat viccekkel és apró történetekkel. Amikor végigtekintettem az előadón, csillogó tekinteteket láttam. Kíváncsiak voltak rám és tiszteltek.

A nyári szemeszter végén a családorvosoknak tartott továbbképzés befejezése után egy magas, határozott kézfogású nő lépett oda hozzám. Elújságolta, hogy az anyja 56-os magyar, és bár ő nem sok mindenre emlékszik a magyar nyelvből,  de vasárnaponként még gyakran esznek otthon töltött paprikát és hortobágyi palacsintát. Tavaly megözvegyült, a férjét szívroham vitte el. Ő húsz éve Bad Cannstattban körorvos, szívesen meginna velem egy kávét valamikor, ha kedvem van. Csak lassan értettem meg, hogy az asszony udvarol nekem, és burkoltan arra hívja fel a figyelmem, hogy ajtó-ablak nyitva van.  Egy pillanatra megfordult velem a világ, de elkerült a rosszullét. De kétségtelenül nagyot ütött rajtam ez a fordulat, ijedtemben összehúztam magam és néhány hétig nem nagyon bújtam elő a lakásomból. Egy időre a gyógyszerekhez is visszatértem, biztos, ami biztos. De egyre kevésbé hagyott nyugton a gondolat, hogy egy művelt, elegáns, gusztusos nő kitűntet a figyelmével, amely végre nem a pénzemnek vagy a társadalmi státuszomnak szól, elvégre egyenrangúak vagyunk. A harmadik hétre már illetlenül hosszú idő telt, összeszedtem a bátorságomat, felhívtam, és olyan laza és fesztelen hangon, ami csak tellett tőlem, emlékeztettem a megbeszélésünkre. A hangja kedvesen csengett a telefonban, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Tényleg elmentünk kávézni, két nappal később pedig vacsorázni. Az alkalomra új öltönyt és új cipőt vettem, sokáig és kétségek között válogattam a nyakkendők között és végül egy szolidan elegáns parfümöt is magamra fújtam. Vicsorogtam magamra a tükörben, próbáltam felébreszteni magamban a démonokat, cicáztam a veszéllyel – de a démonok unottan a füle botjukat se mozgatták, mintha már el is feledkeztek volna rólam. A vacsorán brillíroztam, történeteket meséltem, amelyek nem is értem, honnan jutottak eszembe, bölcseket mondtam, de öniróniával, közvetlen voltam, mégis tartózkodó maradtam és elegáns. Lisa kicsit többet ivott, mint én, a szeme csillogott, az ajka megtelt élettel, a mélyen kivágott ruha szabadon hagyta a vállait, édes, illatos pára áradt a nyakából. Amíg a taxihoz kísértem, finoman rám támaszkodott, és én élvezettel kerültem el a csókolózást búcsúzásnál, hogy eltegyem a legközelebbi alkalomra, mint egy drága bonbont.

Hét végére kirándulást beszéltünk meg Oberkirnachba. Szombat volt, nyár közepe, az égen bárányfelhők úsztak. Tetterősen, könnyű lélekkel ébredtem, és arra gondoltam, kipróbálom az új, tükörreflexes fényképezőgépet, amellyel a múlt héten megleptem magam. Néhány tökéletes portré sokat lendítene az esélyeimen. Estére talán átmegyünk Lisával mondjuk Heslachba, kiveszünk egy szobát, vagy fent maradunk a hegyekben, majd meglátjuk. Talán neki már kész terve van, talán majd én improvizálok. Ahogy a napot tervezgettem, boldogan lebegtem az álom és az ébrenlét határán, keresztülpulzálva a finom hártyán, amely a kettőt elválasztja: a pillangó érezheti így magát egy billegő fűszál végén. Az utcán iskolai csapat vonult végig, gyerekzsivaj és trombitaszó hallatszott, ami végleg felébresztett. Ki akartam kelni az ágyból, de nem sikerült megmozdulnom. Újra nekiveselkedtem, hogy a lábam letegyem a padlóra, de a tagjaim nem voltak hajlandóak megmozdulni. Mintha nem is lenne testem. Először azt gondoltam, nyilván mégsem ébredtem fel, ez is álom, de majd mindjárt jön az ébredés, amely visszahelyez a megszokott, bár éppen nagyon is új világba. Addig is aludjunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam. Semmi változás. Napsütés, bárányfelhők, az iskolás csapat zsivajgása egyre távolodik. És nem mozdulnak a tagjaim.

Berlin, Feuerbach Cafe

részlet

Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.

Velem is történt valami.

Megpróbálom elmondani.

Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.

A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.

Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.

Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott, mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben. sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort, elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.

– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.

Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.

Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés. Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett, otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a csónakházban.

De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.

– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két szörnyeteggel…!

Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek, akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.

Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás, állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni miattam.

Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie, nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja iránt éreztem.

Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt), és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn. Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.

Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban: túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját, és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg, hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség kívül nem messze az Akadémiától.

Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.

Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és – ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré lehessen alakítani a termet.

Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.

A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész, Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek, amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.

Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van, oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal, mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.

Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón, vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák, román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna, hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült, karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett megbeszélni vele A Mézga család legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy mégiscsak Waldsteinéknél voltam.


Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.

Ebből olvashattok most egy részletet

“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.

Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.

Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról, amelyben éltünk.

A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.

Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”