Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.

Ebből olvashattok most egy részletet

“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.

Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.

Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról, amelyben éltünk.

A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.

Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”