Péterfy Gergely regényének rádióváltozata A Nézőművészeti Kft. hangjátéka. Török Sophie: Katalin Simkó Kazinczy Ferenc: Kovács Krisztián Angelo Soliman: Nagypál Gábor Magdaléna: Rusznák Adrienn Bába: Dóra Nagy Jozefa: Gáspár Janka Born Ignác: Scherer Péter von Thüngen: Rusznyák Gábor Stütz: Bálint Jaskó Eberle: László Katona Thaller: Mucsi Zoltán Albert: Rába Roland Fogalmazo: Molnár Gusztáv Sonnenfels báró: Kálmánchelyi Zoltán Hägelin: Bercsényi Péter Lichtenstein: Albert Márkos Közreműködött: Flora Fabri csembalón, Kováts Gergő fúvós hangszereken, Márkos Albert csellón, valamint Porteleki Áron ütőhangszereken. Zenéjét szerezte: Márkos Albert Rendezte: Rusznyák Gábor Péterfy Gergely regényét rádióra alkalmazta: Cseicsner Otília A hangjátékot Cseicsner Otília, Gyulay Eszter, Kulcsár Péter és Rusznyák Gábor készítette. Készült a Magyar Rádió 20-as stúdiójában, 2020-ban.
A járványt nem Isten küldte, nem is a gonosz háttérhatalmak, nem a gyíkemberekkel szövetséges szabadkőművesek, sem pedig az oroszok vagy az amerikaiak. Még csak a Földanya sem, megelégelve, amit a légkörrel és a környezettel művelünk. Nincs mögötte se cél, se terv. Csak van, mint a gravitáció vagy az üledékes kőzetek. Mi, emberek viszont telve vagyunk azzal a viszketegséggel, hogy minden mögött valami sorsunkkal összefüggő, transzcendens célt, okot, értelmet keressünk. Személyre szabott üzenetet. A járványokkal, csakúgy, mint a gravitációval ez az emberi igyekezet nem tud mit kezdeni. Nincs feladó, címzett, és nincsen üzenet sem. Egyedül vagyunk, és csak az értelmünkre és az erkölcseinkre hagyatkozhatunk.
Tudomásul kell venni, hogy ezen a bolygón mindenféle lényekkel osztozunk a közös térben és időben, és ezeket a lényeket ugyanúgy az élni akarás hajtja, mint bennünket. És akárcsak az emberi világban – az érdekeink különbözőek. Vagy éppen ellentétesek. A koronavírus nem tud a létezésünkről, nem tudja, hogy Tercsi, Fercsi, Kata, Klára: neki csak gazdatest vagy, amelyben tenyészik. Nem tudja, kit szeretsz, kit szerettél, milyen dallam megy éppen a fejedben, nem tudja, mitől félsz és miben reménykedsz. Nem tudja, hogy Radnóti, Térey vagy Horatius, CocoRosie vagy Ludditák. Éppen ezért a ragállyal kapcsolatos egyetlen felelősséged nem a ragályhoz, hanem az embertársaidhoz fűződő viszony.
A járvány mögött nincs sors, szellemkéz, istenterv, összeesküvés; lefolyásának csak története van, és emberi történetekben végződik majd, ha megérjük, gyógyultakéban és áldozatokéban. Történetekben, amelyeket majd a jövőben mesélünk. És amiket majd rólunk mesélnek. És ezekben a történetekben viszont már döntő mozzanat lesz A JELLEM, AMELY A TETTEKBEN MUTATKOZOTT MEG. Ez az egy, amit örökül fognak, fogunk hagyni, jellemünkből következő tetteink történetét. A meggondolatlanok és hebehurgyák megkapják a ragályt, mert fegyelmezetlenek és nem hallgattak a jó szóra. A vakmerőket saját istentudatuk fogja veszélybe sodorni. Meglesznek a történet önfeláldozó hősei és ártatlan áldozatai, akikre mások meggondolatlansága hozza a bajt. Lesznek, akiket kiforgat emberségükből a katasztrófa és lesz, akik váratlanul megtalálják magukban a régóta hiába keresett emberideált. Lesznek árulók, sunyi gyávák, lelketlen nyerészkedők és tébolyult hatalommániások. Egyetlen egy dolog fog megtartani minél többünket az élők sorában: ha nem veszítjük el az emberségünket. Ha higgadtan, ésszel és szeretettel cselekszünk. Istenek, Földanyák, szellemlények híján egymásra vagyunk utalva. Csak az észben, a morálban és egymásban bízhatunk.
Takaró Mihály szerint az iskola nem a gyerekek igényeit kielégítő intézmény. Igaza is van. Egy gyerek szenvedjen. Érezze, hogy egy kis senki a nagyhatalmú felnőttek között. A joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert. Az ország több mint fele nyilván egyetért ezzel. Mint ahogy nagy sikerrel terjednek a Facebookon a „hozzuk vissza a sorkatonaságot, mert az legalább férfivá nevelt” tartalmú posztok is. És azok, akik egyetértenek a hasonló érvelésekkel, döbbenten és rémülten nézik a finn (és bármilyen nyugati) iskolarendszer liberalizmusát: hogy a gyerek önálló és szabad, és hogy a felnőtt nem a hatalom és az erőszak, hanem partner és tanulótárs. És hogy az egésznek mindenki örül. Meg hogy egyáltalán, mindenkinek szabad, sőt, kell boldognak lenni, melegnek, bevándorlónak, nőnek és gyereknek. Micsoda felháborító anarchia! A becsületes ember élete örömtelen. Ez Magyarország (és sok hasonló kelet-európai ország) lakóinak feldolgozhatatlan kultúrsokk. Ezek az emberek azt szeretnék, ha a következő generációk is megkapnák a társadalomtól azt a szenvedést, amit ők kaptak. A megaláztatást, a fizikai erőszakot, szorongást és gyötrelmet az iskolában és a hadseregben. Feleslegesen elpazarolt, értelmetlen évtizedeket, amely végén tudás, nyelvismeret és önbizalom nélkül botorkálnak bele egy reménytelen felnőttkorba. Ha az új generációk szabadon és örömelvű oktatásban és világban nőnének fel, ezek az emberek úgy éreznék, hogy veszítettek. Úgy éreznék, hogy mégsem nekik volt igazuk, és mindazt, amit az életük alatt végigszívtak, feleslegesen szívták végig. Aki rácseszett az életére, azt szeretné, hogy mindenki más is rácsesszen, különben nem lehet tovább titkolni, ki a lúzer. Mindenki tudni fogja. A populizmus egyik nagy felhajtóereje ez a társadalmi bosszúvágy, amely végső soron úgy működik, mint egy pilótajáték: az idősebb generációk a szenvedésük, boldogtalan gyerekkoruk és megaláztatásaik milliócskáit fektették be, és ez a befektetés akkor kamatozik, amikor a következő generációt szenvedni látják. Másként futhatnak a pénzük után, amit egy élet szenvedésével kuporgattak össze, lemondva a szabadságról, méltóságról és örömről. Mindent el kell követni, hogy összeomoljon ez a társadalmi hazárdjáték, és hogy ezek az emberek az egész befektetésüket elbukják, különben a következő és azutáni generációknak (akkor már a mi hibánkból is) még több szenvedéssel kell majd szembenézniük.
A Térey-ösztöndíj máris elért néhány dolgot: sikerült az írótársadalmat még megosztottabbá tenni, sikerült embereket feloldhatatlan erkölcsi válságba lökni és sikerült a kultúrharcban elvérzett és elhasználódott klientúrát végkielégíteni (illetve ez már három volt, bocs). A negyedik cél, hogy gondtalan alkotómunka feltételeit teremtse meg az arra méltó szerzőknél, csak egészen elenyésző arányban sikerült.
Elképesztő, hogy a díjazottak fele nem nő, és elképesztő, bár borítékolható volt, hogy a díj 50 százaléknál nagyobb arányban politikai kifizetőhely.
És azért érdemes ízlelgetni azt a mondatot is (pompás hexameter, mégpedig versus spondiacus), hogy
„Orbán János Dénes Térey János-díjas”.
(Második sornak szinte kívánkozik: “hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.” Egy csodás nap a NER-Magyarországon.)
Egy ilyen mondatnak azért van lüktetése.
Le a kalappal az előtt, aki visszaadta és azok (köztük barátaim) előtt is, akik megtartják.
Ezek adóforintok, amelyeket a díjazottak közül néhányan nagyszerű művekkel csakugyan megszolgáltak (már a köznek, az olvasóknak, a magyar kultúrának, a jövőnek), ezért joggal érezhetik úgy: jár nekik, hogy mostantól egy kicsit (egy fél német miniálbér erejéig) könnyebben éljenek. Aztán sokan vannak persze, akik semmit sem tettek le az asztalra, mégis megkapták, de rájuk kár szót vesztegetni (illetve már eleget vesztegettem). Van, akit ez a díj a kilátástalan nyomorból hoz ki, van, akinél reménytelen helyzeteket old meg, néhány szerző esetében nyilvánvaló, vagy legalábbis joggal feltételezhető, hogy tényleg olyan jövőbeli művek létrejöttéhez járul hozzá, amelyeket szeretni fogunk.
Akárhogy is, de szerintem úgy áll a dolog, hogy aki nem lép le ebből az országból, úgysem ússza meg, hogy bele ne keveredjen valami morális kényelmetlenségbe. A nyugdíj vagy a családi pótlék adóforintjai nem sokban különböznek a Térey-díj adóforintjaitól. Az sem igazi érv ez ellen, hogy „nem mindegy, hogy ezt az adópénzt ki adja”; Magyarország lényegében nem más, mint Orbán Viktor magánbirtoka, végső soron minden adó-újraelosztás mögött az ő személye áll. A családi pótlékot és a nyugdíjat is ő és bojárjai osztják, akármilyen akadémiai jogcím legyen is rá írva. Bűzlik minden adóforint, némelyiknek csak bukéja van, némelyikért könyékig kell nyúlni a trutyiba – de a fekália akkor is fekália.
A NER mindenkit összetrutymóz.
Ez az – inkább szomorú, mint örvendetes – történet is a magánmecenatúra fontosságára mutat rá. Nem létezik, hogy nincs annyi adakozni hajlandó nagyvállalkozó ebben az országban, akik képesek lennének megfinanszírozni néhány bőkezűbb irodalmi ösztöndíjat. Az üzletből, nyereségből, magánzsebből- és kézből származó pénz szagtalan, kevéssé kitett nemtelen politikai alkuknak, és a díjazottaknak legalább a morális vasdorongok ütései elől nem kell hajolgatniuk.
Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert úgysem tartom be őket. De ha még be is tartanám, akkor sem újévkor fogadnék meg valamit, hanem abban a pillanatban, amikor a felismerés belém csap, hogy változtatnom kell az életemen; ilyen érzés azonban az utóbbi években egyáltalán nem tört fel belőlem – vagy azért, mert túlságosan konok és önelégült vagyok, vagy az életmódom annyira tökéletes, hogy már nem érdemes rajta korrigálni. Most azonban tényleg változtatni fogok valamin (de ezt se most döntöttem el, csak most jutott eszembe, hogy beszámolok róla Nektek); mégpedig azon, hogy – legalábbis ami az írást illeti – kiiktatom az életemből a számítógépet, és a következő regényem kézzel fogom megírni. Már be is szereztem hozzá két szép füzetet (a többivel majd meglepem magam, ha ezeket teleírtam), a kedvenc zöld tollam és tintám már régóta hadrendben áll, csak mostantól nem csak dedikálásra fogom használni őket. Egy ideje észre vettem, hogy egyre szívesebben írok tollal, és meglepett, milyen más így a viszonyom a szöveghez, amelyet létre hozok. Van benne valami amatőr botladozás, valami civil szégyenlősség; a szöveget majdhogynem csak én tudom elolvasni, a betűim annyira távol állnak az iskolai kézírástól, ettől az egész sajátosan exkluzívvá válik, intimmé és bensőségessé. Mintha csak önmagamnak szólna, vagy legalábbis azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám. Ha számítógépen írok, olyan, mintha már a megírás pillanatában nyilvános lenne minden szavam. Anélkül, hogy észre vettem volna, a kurzor nyomában keletkező digitális betű az online tér nyilvánosságával forrt össze; a megszületése pillanatától kezdve megosztott tartalom, ami a virtuális A4-es lapon áll. Egyetlen pillanatig sem az enyém, még akkor sem, amikor az eszembe jut, mert tudom, hogy milyen alakban fog materializálódni – hogy születésétől kezdve immateriális. Mintha a gyereked eleve hologramnak születne, kezdettől avatárt teremtenél. A kézírással a szöveg egyszerre kikerül a szövegszerkesztés nagyipari, globalizált folyamataiból és visszakerül az elidegenedés előtti állapotba – még meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy most így olyan, mintha nem is „irodalmat” írnék (de utálom ezt a szót), hanem valami furcsa, sosemvolt, botladozó, kísérleti, civil magánszöveget. Olyan ez most kicsit, mint a mítoszokban és a mesékben, mikor elmúlik a varázslat, és a hős újra ráismer a világra, amelyhez tartozik. Csak remélni tudom, hogy ez a világ még csakugyan létezik, és nem egy másik, csak épp ellentétes előjelű varázslat rabja válok éppen.
sokan jeleztétek, hogy szeretnétek Karácsonyra dedikált példányt ajándékozni szeretteiteknek. Sajnos minden kérésnek nem tudok személyesen eleget tenni, ezért azt találtam ki, hogy készítek Nektek egy biankó dedikációt, amit letölthettek, kinyomtathattok és beletehettek az ajándékkönyvbe. A kedvenc töltőtollammal, zöld tintával szoktam dedikálni, ez is azzal készült. Szóval érdemes színes nyomtatót használni hozzá.
Vagy mentsd el a fenti képet, vagy töltsd le innen:
Tipikus trollfertőzött érvelés egy átlagfideszes nyelvi kompetenciájával.
A lényeg: az értelmiségi erkölcstelen (főleg a színész); ezek nem dolgoznak (csak simogassák az emberek lelkét); örüljenek, hogy eltartja őket az állam (ergo ne ugráljanak).
És persze: több tiszteletet Magyarországnak.
Mint minden kommentben és kritikában, itt is az az érdekes, hogy mi hajtja a beszélőt és mit árul el a szöveg az ő értékszerkezetéről: ez a komment a jobbágy lelkéből szól.
Az urak előtt meg kell hajolni, mert ők etetnek bennünket – de én megérdemlem az éhbért (csókolom is érte a gazda pecsétgyűrűjét), mert robotolok a földjén, te meg, cigány, aki csak húzod, ingyenélő tücsök vagy.
Azt húzd, amit mi rendelünk (én, meg a rabtartóm).
Ha ilyennel találkozunk, érdemes azt válaszolni első lépésben, hogy “kedves Mari néni (Béla bácsi), tetszett azt hallani, hogy aki ilyet kommentel, annak a következő kormány nem fizeti ki a nyugdíját?”.
Ha erre sem esik le neki a tantusz, megérett a bannolásra.
Kedves Csenge/Hunor, és ahhoz mit szólnál, ha annak a gyereke, aki ilyet kommentel, a következő kormány alatt nem járhatna állami iskolába…?
Közpénz az közpénz, annak fizetjük, aki tetszik nekünk, aki úgy kommentel, ahogy nekünk megfelel!
Merthogy a komment is csak cincogás.
Ha a kommentelő ezek után is köti az ebet a karóhoz, már nyugodtan törölhetjük.
Sok reményt persze ne fűzzünk ahhoz, hogy ez kizökkentené megátalkodott tudatlanságából a kommentelőt, de próbálkozni azért nem szégyen.
( A kommentben bónusz plusz: a világ legfantáziadúsabb, és fülemnek különösen kedves elírása – “emberek” helyett “ebemberek”. Ha olvastad a Kitömött barbárt és emlékszel még az “emember” szóra, érteni fogod, miért cseng egészen perverzül, illiberálisan és kipcsakul ez az “ebember” – amelyben ugyanakkor mintha Bulgakov “Kutyaszív” című regényének proletárja is újraéledne. Ebből is látszik: forradalmi időket élünk.)
Az önkormányzati választásokon lelepleződött, milyen sebezhető a hatalma, ezért most bosszút áll a szabadság legelkötelezettebb védelmezőin – a művészeken.
Színházakon, rendezőkön, színészeken, könyvkiadókon, írókon és költőkön, mindenkin, aki a szavakkal, az igazság hordozóival dolgozik.
Mert még mindig az igazság kimondása a diktatúrák legnagyobb ellensége és leghatékonyabb ellenszere.
Ne legyenek illúzióink: a rezsim célja az, hogy minden hangot elnémítson, amely ki meri mondani az igazságot; hogy mindenkibe belefojtsa a szót, aki le meri leplezni a hazugságokat, amelyekre az illiberális valóságtagadás rendszere épül. De mivel nincs hova hátrálni, megfutamodni és elhallgatni sem fogunk.
Az ő létük a hazugságaiktól függ: ezért aztán minden kimondott igazság gyengíti őket. Meg aztán: aki hazudik, mindig stresszel és retteg: mert tudja, hogy a hazugság illúziója egyszerre omlik össze és nagy zajjal jár. Az igazságot kimondani persze nem könnyű, de legalább nyugalom önti el utána az embert és erőssé teszi a tudat, hogy megtette, ami emberileg megtehető: nem köpte szembe önmagát. A legkisebb igazság is megteszi.
(Milyen furcsa érzés megint ilyen szövegeket írni: utoljára gimiben, meg kezdő egyetemistaként farigcsáltam hasonló mondatokat. )
Mindenki azt hiszi, hogy álságosan megjátszom magam, amikor azt mondom, hogy nagyon fontosnak tartom a negatív kritikát. Pedig – mint mindent, amit mondok – ezt is mélységesen komolyan gondolom. A negatív kritika, főleg, amely személyes utálatból és zsigeri ellenszenvből ered, felér a legnagyobb dicsérettel. Miért? Mert zsigeri. Mert azt mutatja, hogy amit csináltunk, az valami elementáris és megkerülhetetlen. Senki sem utál valamit, aminek nem tulajdonít jelentőséget: azt legfeljebb unottan piszkálja, mint napközis a paradicsomos káposztát.
Aki mindenkinek tetszik, senkinek sem tetszik igazán. Most megkíméllek titeket az idevágó langyos bibliai idézetektől és latin bölcsességeket sem tolok le a torkotokon, pedig van egy bőröndnyi, de azért gondoljátok meg, mégiscsak lehetetlenség, hogy bizonyos emberekből ne váltsunk ki ellenszenvet. Nekem, bevallom, egy csomó ember zsigerileg ellenszenves, meg nem tudnám mondani, miért, egyszerűen csak taszítanak, és kész. Ugyanígy van a könyvekkel – legalábbis azokkal, amelyeknek van határozott karakterük és nem a szürke zónában surrannak a fal mentén, ahol a se nem ilyen, se nem olyan dolgok szoktak. Némelyik rokonszenves, némelyik pedig taszít. Szóval fontos, hogy ne tetsszen az ember azoknak, akik neki sem tetszenek – mondjuk az már kellemetlen, ha nem harmonizálunk, és az ember mintegy hoppon marad az ellen- – rosszabb esetben pedig a rokonszenvével. És ez az első olyan mondat az életemben, amelyben egymás mellett legálisan szerepel egy gondolat- és egy elválasztójel.
Péterfy Gergely 
