diktatúra címkéhez tartozó bejegyzések

FEKETELISTA

A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.

Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.

Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.

A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.

Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.

A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.

Mi a hiba ezzel az érveléssel?

1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.

2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.

Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.

Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.

Csak mire észbe kap a többség, már késő lesz.

Rettegő NER

A minapi buszsofőrös poszt fogadtatásával kapcsolatban hallatlanul érdekes, szórakoztató, és, hogy úgy mondjam, kényes tapasztalatokra tehettem szert, amelyeket szeretnék most veletek megosztani.

Az első és legfontosabb az, hogy gyenge idegállapotban lehet a NER, ha egy író ellen, aki egy eldugott blogban megírja, hogy iskolába igyekvő lányát jogtalanul és embertelenül leszállította a téli fagyban egy arrogáns sofőr – majd tanulságképpen azt ajánlja sofőrnek, hogy ne a gyengébbekkel emberkedjen, hanem (ha mindenképpen ki akarja valakin tölteni a haragját) akkor kezdje a legerősebbeken, azokon, akik miatt nyomorult az élete, jelesül Magyarország kormányán – egy egész trollhadsereget vetnek be, végül pedig magát Bayer Zsoltot is hadrendbe állítják. Naponta történnek ilyen esetek, a sértettek, vagy hozzátartozóik, akár írók, akár nem, naponta osztanak meg hasonló sztorikat, azokra mégsem ugranak a verbális verőlegények. És ugyanígy, naponta ezrével születnek posztok a NER élhetetlenségéről, az ország morális szétrohadásáról – arra se mozgatja a füle botját se senki. Mi volt ebben a posztban, ami ennyire kiborította a bilit?

Megpróbálom megfejteni.

A NER legfontosabb kommunikációs trükkje az, hogy az embereket benn tartja egy tripben. Mindent elkövet, hogy fenntartsa a rózsaszín látszatot, hogy a magyarok minden világok legjobbikában élnek, és azt sulykolja,  hogy ez csak úgy lehetséges, ha a NER megvédi őket a migránsok kívülről fenyegető áradatától, másrészt belülről megvédi őket a liberálisok, a baloldaliak és az értelmiségiek pusztító aknamunkájától. Ezzel a mesterségesen fenntartott hallucinációval szemben minden közjogi érvelés, minden filozófiai eszmefuttatás, mindenféle világnézettel operáló okosság totálisan tehetetlen: az embereknek mindössze csekély töredéke érti meg ezekből, hogy nem a létező világok legjobbikában, nem demokráciában nem szabadságban, hanem egy hitvány és tolvaj autokráciában él. És ugyanígy, ha bárki rémtörténeteket mesél a szegények kiszolgáltatottságáról, a rohadó kórházakról, szétzüllött oktatásról, nem ér célt vele: ezek elszigetelt, egyedi problémák maradnak, amelyekről végső soron senki sem hiszi el, hogy a politikai romlottság következményei. A publicisztikák, amelyeket írunk, legnagyobb részt megmaradnak a közjogi, elméleti, ilyen-olyan ideológiát felmondó, marxista, liberális, neokon meg egyéb általánosságoknál. Korholják a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolását, jönnek a mindenféle társadalomtudományi és történetfilozófiai érvvel. Ezekre a NER – csakúgy, mint az olvasók döntő többsége, magasról tojik. Az olvasó nem érti a szavakat, nem érti, hol szól ez az ő életéről, a NER meg röhög a markába és gúnyolódik rajtunk, okostojásokon. A tényfeltárás dettó. Ellopott valaki ötmilliárdot, ötvenet, vagy ötszázat? 500 ezer dollárért repült Braziliába? Ez megint túl van az olvasó világán. Nem képes átlátni ekkora összegeket, nem látja be a bűn nagyságát, nem érti, hogy ezt a pénzt az ő zsebéből, az unokája jövőjéből vették el. Szekérderékszámra lehet ilyeneket írni, csak néhány másnapos, kósza troll piszkál bele nagy ímmel-ámmal.

Ráadásul senkitől sem várható el, hogy abban a tudatban élje le az életét, hogy egy világvégi, hanyatló, sunyi, gonosz és rohadó társadalomban kell eltölteni azt az időt, amit egyébként el tölthetne boldogan, szabadon, jólétben, abban a biztos tudatban, hogy a gyerekeinek jobb lesz a sorsuk mint neki volt – a rózsaszín látszatot erőnek erejével fenntartjuk mi magunk is, különben roppant kellemetlen igazságokat kellen önmagunknak bevallani.

Azonban mindig van egy határ: egy pont, ahol az ember azt mondja, hogy na ebből most akkor elég volt. Mint egy rossz házasságban, az ember egyszercsak ráébred, hogy évek óta pokolban élt, és ott vakargatja a fejét, hogy hogy az ördögbe volt képes ő ezt eddig elviselni.

Ehhez a megvilágosodott állapothoz kell eljusson az olvasó, amikor az ilyen történeteket elolvassa.

Úgy tűnik, ha elmondunk egy konkrét esetet, amely ott játszódik, ahol az olvasók többsége él, a kék és sárga buszok, villamosok, utcák és boltok világában; történetet, amely hétköznapi bűnökről és bűnösökről beszél, amelyből kiviláglik, hogy a diktatúra azokat szorítja leginkább, akik középen vannak; hogy a diktatúra nem ott kezdődik, hogy Gulágra viszik, börtönbe zárják vagy tarkón lövik az embert, a diktatúra ott kezdődik amikor packázik veled a buszsofőr, amikor szemétkedik a BKV ellenőr, amikor jogellenesen vegzál a rendőr, amikor a házmester beszól, hogy ha 10 után érsz haza, és így tovább – akkor megmozdul valami.

Jelen esetben azonban a trollhadsereget és az őrkutyát nem csak ez zavarta fel.

A tragikai vétséget a poszt ott követte el, hogy nem az egyébként tényleg aljasul és jogellenesen viselkedő sofőr megbüntetését követelte, hanem rámutatott, hogy az emberek, bár rendelkeznek szabad akarattal, a társadalmi normákhoz igazodnak. Tehát ahol megengedhető, sőt, elvárható, hogy zsidókat öljenek, ott zsidókat fognak ölni, ahol az a norma, hogy a kulákot meg a burzsoát kell üldözni, örömmel és élvezettel megteszik, ahol kannibalizmus a szokás, ott a gyerek is embert eszik, ahol pedig a kiszolgáltatottakon és a gyengéken, nőkön, hajléktalanokon és menekülteken divat kiélni a hatalmi vágyat és az aljas ösztönt, ott azt fogják megtenni. A buszsofőr tehát, bár csakugyan vétkes, mégsem egyedüli bűnös. A valódi elkövetőket, a felbujtókat a Budai Várban kell keresni.

A hermeneutika Szent Ágoston óta négy szintet határoz meg a szövegek értelmezésében – ez a négy értelmezési szint azonban nemcsak a megértés, hanem a logikai sorrend négy szintje is, végső soron minden elbeszélőművészet alapköve. A betű szerinti szint tudósít a történésekről, az  allegorikus szint feltárja a történetben rejlő sémákat, a tropologikus vagy morális levonja az eset erkölcsi tanulságait és útmutatást ad a gyakorlati viselkedéshez – végül az anagogikus a történetben rejlő legmélyebb titkokat nyitogatja. És a publicisztika, akárcsak az egyszeri szentbeszéd, ugyanígy épül föl: Józseffel és Leával ez meg ez történt, amiféleképpen az emberi lélek a megváltással ilyen meg ilyen viszonyban van, és ebből is kiviláglik, hogy az Úr akarata ez meg ez, menjetek tehát, testvéreim, és tegyetek így, meg így, hogy tiétek legyen a mennyek országa.  A buszsofőr és a lány esete sem más. Ez meg ez történt, ezért meg ezért – azért tett így a buszsofőr, mert a NER-ben él, és épp nem máshol – menjél tehát buszsofőr testverem, és ti mind, akik hasonlóképpen szenvedtek az elnyomatástól, és nyomjátok bele a fejeket a Budai Várban a 300 forintos krumplifőzelékbe, és nem kell többet aljasnak lennetek.

És pontosan ez az, ami kiütötte a biztosítékot: hogy a történet végigvezette az olvasót azon a logikai összefüggésen, hogy egy diáklányt végső soron mégiscsak azért penderítettek le egy buszról egy fagyos januári reggelen, mert a NER megvadítja és megrontja az emberi elméket. Ezért lett itt ekkora hiszti, ezért verték ennyire magukat a trollok és ezért kellett előparancsolni a rottweilert tacskót: mert minél többen kezdik belátni ezt az összefüggést, annál gyorsabban szakadozik szét a látszat. Nem hiába irányult a trollok legnagyobb igyekezete arra, hogy az egyedi eset és a politika összekapcsolását hiteltelenné tegyék.

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, (és most jön ennek a posztnak a morális és anagogikus része): amennyiben az olvasók elé kerülnek azok a történetek, amelyekben megmutatkozik, miként rohasztja szét az országot a rendszer, az erőnek erejével fenntartott látszatvilág szétporlad, és az olvasó előbb-utóbb kénytelen lesz szembesülni a valósággal.
Ja, és még valami – de ez már tényleg csak a játék kedvéért: a postás mindig kétszer csenget.