Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már
régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal
hordta a Frankfurter Zeitungot, nem
akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol
vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:
ZSIDÓ
Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már
legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját
tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki
akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi
gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés
parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt
korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy
bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem
tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon
harsogása vetett véget a töprengésnek.
A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön
magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen
iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és
csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt
fel a platóra, kezében hangosbeszélő.
– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat!
Csatlakozzatok a forradalomhoz!
A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra.
Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó
bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu
népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort
és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé.
A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán
izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a
teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből,
úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.
November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter
tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb
darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő
körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat
felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala
Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.
Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával együtt.
A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM
Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség
a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja
az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi
halhatatlansága. Talán nem.
Velem is történt valami.
Megpróbálom elmondani.
Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak
a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol
beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az
ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia
falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal
tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak.
Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó
repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz.
Puffanva robbanó gránátok.
A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán
géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás
nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület
leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja
a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A
német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is
odadob.
Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és
a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy
régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi
mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az
eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.
Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben
hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott,
mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen
összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet
egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul
tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben.
sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort,
elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.
– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még
bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.
Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen
megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.
Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták
elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés.
Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta
tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az
ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a
strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy
méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált
föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a
lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal
kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú
délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett,
otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy
vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom
Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a
csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg
egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a
csónakházban.
De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és
a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma
sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a
nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.
– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két
szörnyeteggel…!
Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek,
akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy
távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.
Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb
tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát
nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az
alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat
adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás,
állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig
sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték
az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni
miattam.
Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont
kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen
már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie
borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy
hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a
mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így
aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk
mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a
folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie,
nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja
iránt éreztem.
Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított
orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig
Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt),
és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn.
Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az
öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.
Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor
gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes
közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban:
túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját,
és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra
és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló
eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián
tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg,
hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került
rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség
kívül nem messze az Akadémiától.
Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát
még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi
homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek
Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá
lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a
vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata
nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne
foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.
Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és –
ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb
kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a
főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az
előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél
hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint
szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf
beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az
ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré
lehessen alakítani a termet.
Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra
sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek
bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen
világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a
lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a
kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte
az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.
A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves,
padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a
mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok
álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok
és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész,
Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek,
amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el
akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt,
amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap
alakult át ebédlőasztallá.
Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen
szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb
borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült
elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban
éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház
minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és
a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő
keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban
lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van,
oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik
között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű
nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első
pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal,
mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha
sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai
keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és
mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt
megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy
bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.
Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón,
vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai
bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák,
román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb
csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna,
hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a
szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a
teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem
volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült,
karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a
házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne
érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták
rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen
nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat
lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ
összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően
tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc
együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett
megbeszélni vele A Mézga család
legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha
a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak
ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra
bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint
én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy
mégiscsak Waldsteinéknél voltam.