bejegyzés kategória bejegyzései

Wales, Eduárd, bárdok

A tegnapi újabb vereség, ezúttal Wales-szel szemben teljesen rendben volna, ha normális ország lennénk. Ha normális ország lennénk, legfeljebb megrántaná az ember a vállát, hogy ez van, most nem megy jól a foci, majd lesz jobb. Váltsák le a szövetségi kapitányt, nézzenek szét a klubok környékén fel nem fedezett tehetségekért, ilyesmi. De Magyarország nem normális ország, ezért nem lehet átlagosan vélekedni a vereségről sem.  

Lassan egy évtizede számolatlanul öntik a pénzt a vezér hobbijába, akit a pénzgyűjtésen kívül egyedül a foci érdekel; nincs valamirevaló fideszkáder, akinek a kétballábas fiacskája ne valamelyik közpénzzel kistafírozott akadémiában botladozna; nincs vidéki város, és most már Budapest sincs pöffeszkedő, háromszorosan túlárazott, lopott pénzből épült aréna nélkül.

Csak éppen, mint látjuk, foci nincsen.

Az az istennek nem bír összejönni.

Az akadémiákból szökőévente ha kikerül egy közepesen tehetséges gyerek, az is képzetlen, mintha annyit tanult volna a méregdrága intézményben, amennyit otthon is megtanult volna a falu végén.

A helyzet ugyanaz, mint az Orbán-rezsim művészeti intézményeiben, mondjuk az MMA-ban, vagy a KMTG-ben. Hiába az iszonyatos mennyiségű pénz, eredmény semmi, botladozáson, bénázáson, arcpirító tehetségtelenségen kívül. A kádergyerekek hiába hülyítik egymást, meg hiába hülyítik őket, hogy mennyire istencsászárok, és a sok rohadt ballib hazaáruló mennyire tehetségtelen, csak nem jön a teljesítmény. A teljes örömhöz egyetlen dolog hiányzik – akárcsak most Wales ellen a  fociban – a győzelem. Anélkül pedig nehéz fenn hordani az orrot – az állami kamera szemérmesen nem is mutatta a meccs végén a Vezér magába roskadt arcát, mely gumis lehetett, mint a dermedt hosszúmetélt.

Megérte neki beáldozni a közegészségügyet és a közoktatást. Nem az egészségtől lesz boldog a magyar, nem is attól, ha a gyereke boldogul a falu határain kívül is, hanem akkor lesz boldog, ha győzni látja a magyar csapatokat. Ha nincs háború, hát legalább a focipályán. Dicső huszáraink rohamra indulnak és az ellenség legott térdre hull. És akkor az alattvaló elfelejti minden bánatát, a kórházi fertőzésben elhunyt nagymamát, nyelvtudás nélkül dadogó gyereket, szegénységet, gyengülő forintot, ellopott EU-pénzt, mert csak egy a lényeg: győzött a csapat, hajrá magyarok!

Szomorú dolog ez: csak azt az egyet nem kapja meg a Vezér, amit a legjobban akar. Magántulajdona az ország; személyesen felügyeli a hatalom és a gazdaság minden döntését; nincs rajta kívül hatalom az széles e hazában, de az egyetlen dolog, amiért az egészet megteremtette: hogy győzni lássa a csapatát, és kifeszített mellkassal állhasson a tapsviharban, mely az arénában felé dübörög, hogy lefelé tartott hüvelykujjal üzenhesse ellenfeleinek: coki – ez nem adatik meg neki.

Ez van: pénzen mindent lehet venni, kivéve tehetséget és szeretetet (és persze walesi bárdot).

Such is life, Eduárd.


https://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_&id=311908&type=22

Hírdetés

A 2018-as évünk

Ülünk kábán a kanapén, és várjuk, hogy véget érjen az év. Készülök az év végi Klubrádiós kabaréra, olvasom az év híreit, azt hittem, vicces feladat lesz, de fél óra után undorodva, szédülve csukom be a laptopot. Hullahegyek, végzetébe rohanó világ, elmebeteg politikusok, gonoszul terjeszkedő önkény, a hazugság és a hülyeség feltartóztathatatlan sárlavinája. Képtelen vagyok akár egyetlen halvány poént is kipréselni az agyamból. Annyira sötétnek tűnik a világ, hogy Évával rákényszerítjük magunkat, és egyenként végig vesszük, ami jó dolog történt velünk az évben.

Éva darabja, az Egyasszony januárban elérte a 100. előadást. Jó volt. Írtunk tavasszal egy közös könyvet, A panda ölelését. Az is jó volt. Éva novemberre befejezte a legújabb regényét, Apád előtt ne vetkőzz lesz a címe, jövő Könyvfesztiválra jelenik meg, ez is jó volt. Színpadra alkalmaztam egy regényt a Vígszínháznak, Majgull Axellson: Nem vagyok Miriam, ez is jó volt. Megírtam az új regényem nagy részét, jövőre bejezem. Mágikus kaland volt. Két varázslatos hónap Sanghajban kettesben, az is jó volt. Vagyis inkább feledhetetlen és megismételhetetlen. Kint ragadtunk egy hétre a Kelet-Kínai tenger egy kis szigetén egy tájfun hullámverése miatt, álomba illő kisvárosokban bolyongtunk és tengeri kaját ettünk. Sétáltunk a platánok alatt a Francia negyedben. Hogy az milyen jó volt. Decemberben megjelent szerbül a Kitömött barbár, lementünk Belgrádba a könyvbemutatóra, ettünk pljeskavicát kajmakkal, ittunk hozzá Slivovicát. Az is jó volt. Emma lányom 18 éves lett, táncoltam vele a szalagavatóján. Jó volt ez is. Nyáron csobbanni a medencénkben. Friss bazsalikomot szedni. Jó könyveket olvasni. Sétálni kézen fogva a Dunaparton. Beszélgetni. Ölelkezni.

– És akkor mi volt rossz…?

Semmi. Végül is semmi. Végülis minden jó volt.

Ha megbeszéljük együtt, ha visszagondolunk együtt, és ha arra gondolunk, hogy milyen jó dolgokat csinálunk majd jövőre együtt, akkor minden jó. Csak hát, ja… csak a világ ne lenne. A hazugság, az elmebaj, a cinikus önkény.  Csak mindig az lenne, hogy ketten vagyunk egymásnak. Meg azokkal, akiket szeretünk.

Elkészült a libamáj

Anyósom (Isten áldja azt a dolgos kezét) meghozta a bejglit, a hókiflit és a Gerbeaud-t, feltettük a karácsonyi díszeket a házra, és miközben megjött a melegfront, begyújtottuk fullra a kandallót, ami reggelre olyan forróságot csinált, hogy ki kellett nyitni az ablakokat. De jól állunk, ma a lányok nekiállnak a töltött káposztának, a lazacnak és a kacsacombnak, miközben én vállalom a legnehezebb feladatot: elmegyek szaunázni. És remélem, estére, mire hazaérek, végre befagy a libazsír a máj körül. Éva már egy napja áztatja tejben, most megsütögette és megáztatta fokhagymás-paprikás libazsírban, és elverte a kezem, amikor megpróbáltam hozzápiszkálni, mert állítólag még nincs kész… Ja: és szeretem a feleségem. Ezt nagyon fontos újra leszögeznem. Szeretem, mert örök forradalmár, mert mindig ragyog a szeme, mert önzetlen és bátor, mert szép és okos. Mondjuk azt nem értem, hogyan bír elviselni de ezért is szeretem. Mert olyan titokzatos.