Az Ulpiusok nyomában – “Utas és holdvilág”- túrák Umbriában Péterfy Gergellyel

AZ ULPIUSOK NYOMÁBAN – UTAS ÉS HOLDVILÁG-TÚRA PÉTERFY GERGELLYEL (2023. március 22-27; május 24-29; szeptember 13-18; október 11-16.)
Fiatal éveim meghatározó olvasmánya volt Szerb Antal csodálatos regénye, mágikus hatása azóta is eleven. Van Szerb Antalhoz némi távoli, mégis nagyon személyes kapcsolatom: nagyapám, Jékely Zoltán Szerb Antal barátja volt, sokat mesélt róla nekem ifjúkoromban. A tragikus sorsú barát, akinek szörnyű halála a huszadik század legembertelenebb korszakának és legaljasabb eszméinek örök mementója, naponta visszajárt hozzá álmaiban, versei, novellái visszatérő árnyalakja. Életem legcsodálatosabb élménye volt, amikor másfél évvel ezelőtt Todiba, Umbria kellős közepébe, az Ulpiusok városába költöztem, és végre alaposan végigjárhattam Mihály bolyongásának helyszíneit: Perugiát, az ősi, etruszk várost, a franciskánus békéjű Assisit, Norcia hegyvidékét, ahol Mihály eltévedt bolyongásában, az elegáns Spellót, Folignót, ahol Millicenttel és az angol doktorral megismerkedett, és persze Gubbiót, a halottak kapuinak városát, ahol Szent Ubaldo kolostorában sor került a sorsdöntő beszélgetésre Ervinnel. Bejártam az etruszk múzeumokat, az etruszk halálkultusz helyszíneit, megnéztem a szarkofágokat és a falfestményeket, láttam száz- és száz alakban Vanthot, a halál szárnyas istennőjét – és végigkóstoltam a környék csodálatos borait, amelyeket az etruszkok óta élveznek a Umbria lakói.


Ha van kedved, most végigjárhatod ezeket a helyszíneket velem olaszországi turisztikai partnerem, a Welcomservice, és a Liberanos Ltd. szervezésében.
Todiban lesz a szállás a Villa Luisa hotelben, ahol tavaly a nagysikerű nyári kreatív írás-táborunkat is szerveztük. Kiváló a koszt, remek a bor, csodálatos a kilátás – de ezt csak reggel és este élvezhetitek, mert napközben különbuszunkkal bejárjuk majd együtt Umbriát, és elmesélek nektek mindent, amit tudok Szerb Antalról, Umbriáról, az etruszkokról, rómaiakról, középkorról – és az umbriai borokról.
És ne feledjétek: “Folignóban nincsen Leonardo-kép; és én ugyan nem értek hozzá, de az az érzésem, hogy Leonardónak nincs is olyan képe, amelyen egy tehén, egy liba meg egy macska látható.”
Ez lesz a program (valamennyi helyszínre külön busszal):

(2023. március 22-27; május 24-29; szeptember 13-18; október 11-16.)
Szerda:
érkezés 18.00 óráig a Villa Luisa Hotelbe
19.00: megbeszélés
20.00: vacsora és borozás a szállodában

Csütörtök:
9.00: reggeli
10.00: Indulás Todi belvárosába
10.15-15.00: Közös városnézés Todiban
15.00: indulás Monte Castello di Vibióba és Petroróba
15.30-18-30: Városnézés Monte Castello di Vibióban és Petroróban
19.00: Indulás vissza a szállodába Todiba
20.30: vacsora és borozás

Péntek:
9.00: reggeli
10.00: Indulás Assisiba és Spellóba
19.15: indulás vissza Todiba
20.00: vacsora és borozás

Szombat
9.00: reggeli
10.00: Indulás Folignóba és Trevibe
18.15: indulás vissza a szállodába
20.00: vacsora és borozás

Vasárnap:
9.00: reggeli
10.00: Indulás Perugiába és Gubbióba
18.15: indulás vissza Todiba
20.30: búcsúvacsora és borozás

Hétfő:
9.00: reggeli, majd kijelentkezés a szállodából
————————————————————————
Napi 10-15 kilométeres gyaloglásokra készülj, rendesen be fogjuk járni a városokat és környéküket!
————————————————————————
A kirándulás ára 1490 Euró/fő, elhelyezés kétágyas szobákban; egyágyas szobát felárért tudunk biztosítani.

Az árban benne van a szállodai ellátás, reggeli és vacsora, a különbuszos utazások és az idegenvezetés teljes költsége. Nincs benne az ebédek költsége (ki-ki a maga kedve szerint ebédelhet a meglátogatott városokban), és nincs benne az a költség sem, ameddig eljuttok Todiba.

Igény szerint tudunk transzfert szervezni Róma és Todi között.

A Todiba jutás megszervezéséhez (közös autó, tömegközlekedési útvonalak a római repülőterekről, Flixbus menetrendjével és a vonatközlekedéssel kapcsolatos információk) is tudunk hasznos tanácsokat adni.


A csoportok létszáma minimum 20 fő.

FIGYELEM! A COVID-HELYZET MIATT AZ IDŐPONTOK VÁLTOZHATNAK.

AZ OLASZ IDEGENFORGALMI PARTNER FENNTARTJA AZ ESETLEGES ÁRVÁLTOZTATÁS JOGÁT.

Jelentkezni a szerbantaltura@gmail.com emailcímen lehet.

Kitömött barbár hangjáték

Ha lehetőséged van, támogasd ezt az oldalt!

A Péterfy Gergely weboldal támogatása.

1 000 Ft

Péterfy Gergely regényének rádióváltozata
Nézőművészeti Kft. hangjátéka.
Török Sophie: Katalin Simkó
Kazinczy Ferenc: Kovács Krisztián
Angelo Soliman: Nagypál Gábor
Magdaléna: Rusznák Adrienn
Bába: Dóra Nagy
Jozefa: Gáspár Janka
Born Ignác: Scherer Péter
von Thüngen: Rusznyák Gábor
Stütz: Bálint Jaskó
Eberle: László Katona
Thaller: Mucsi Zoltán
Albert: Rába Roland
Fogalmazo: Molnár Gusztáv
Sonnenfels báró: Kálmánchelyi Zoltán
Hägelin: Bercsényi Péter
Lichtenstein: Albert Márkos
Közreműködött:
Flora Fabri csembalón, Kováts Gergő fúvós hangszereken, Márkos Albert csellón, valamint Porteleki Áron ütőhangszereken.
Zenéjét szerezte: Márkos Albert
Rendezte: Rusznyák Gábor
Péterfy Gergely regényét rádióra alkalmazta: Cseicsner Otília
A hangjátékot Cseicsner Otília, Gyulay Eszter, Kulcsár Péter és Rusznyák Gábor készítette.
Készült a Magyar Rádió 20-as stúdiójában, 2020-ban.

ELSŐ RÉSZ:

MÁSODIK RÉSZ:

A járvány, amely megmutatja, kik vagyunk

A járványt nem Isten küldte, nem is a gonosz háttérhatalmak, nem a gyíkemberekkel szövetséges szabadkőművesek, sem pedig az oroszok vagy az amerikaiak. Még csak a Földanya sem, megelégelve, amit a légkörrel és a környezettel művelünk. Nincs mögötte se cél, se terv. Csak van, mint a gravitáció vagy az üledékes kőzetek. Mi, emberek viszont telve vagyunk azzal a viszketegséggel, hogy minden mögött valami sorsunkkal összefüggő, transzcendens célt, okot, értelmet keressünk. Személyre szabott üzenetet. A járványokkal, csakúgy, mint a gravitációval ez az emberi igyekezet nem tud mit kezdeni. Nincs feladó, címzett, és nincsen üzenet sem. Egyedül vagyunk, és csak az értelmünkre és az erkölcseinkre hagyatkozhatunk.

Tudomásul kell venni, hogy ezen a bolygón mindenféle lényekkel osztozunk a közös térben és időben, és ezeket a lényeket ugyanúgy az élni akarás hajtja, mint bennünket. És akárcsak az emberi világban – az érdekeink különbözőek. Vagy éppen ellentétesek. A koronavírus nem tud a létezésünkről, nem tudja, hogy Tercsi, Fercsi, Kata, Klára: neki csak gazdatest vagy, amelyben tenyészik. Nem tudja, kit szeretsz, kit szerettél, milyen dallam megy éppen a fejedben, nem tudja, mitől félsz és miben reménykedsz. Nem tudja, hogy Radnóti, Térey vagy Horatius, CocoRosie vagy Ludditák. Éppen ezért a ragállyal kapcsolatos egyetlen felelősséged nem a ragályhoz, hanem az embertársaidhoz fűződő viszony.

A járvány mögött nincs sors, szellemkéz, istenterv, összeesküvés; lefolyásának csak története van, és emberi történetekben végződik majd, ha megérjük, gyógyultakéban és áldozatokéban. Történetekben, amelyeket majd a jövőben mesélünk. És amiket majd rólunk mesélnek. És ezekben a történetekben viszont már döntő mozzanat lesz A JELLEM, AMELY A TETTEKBEN MUTATKOZOTT MEG. Ez az egy, amit örökül fognak, fogunk hagyni, jellemünkből következő tetteink történetét. A meggondolatlanok és hebehurgyák megkapják a ragályt, mert fegyelmezetlenek és nem hallgattak a jó szóra. A vakmerőket saját istentudatuk fogja veszélybe sodorni. Meglesznek a történet önfeláldozó hősei és ártatlan áldozatai, akikre mások meggondolatlansága hozza a bajt. Lesznek, akiket kiforgat emberségükből a katasztrófa és lesz, akik váratlanul megtalálják magukban a régóta hiába keresett emberideált. Lesznek árulók, sunyi gyávák, lelketlen nyerészkedők és tébolyult hatalommániások. Egyetlen egy dolog fog megtartani minél többünket az élők sorában: ha nem veszítjük el az emberségünket. Ha higgadtan, ésszel és szeretettel cselekszünk. Istenek, Földanyák, szellemlények híján egymásra vagyunk utalva. Csak az észben, a morálban és egymásban bízhatunk.

TETSZETT A POSZT?

Támogasd ezt az oldalt!

1 000 Ft

Hexametervadász: “Orbán János Dénes Térey János-díjas”

A Térey-ösztöndíj máris elért néhány dolgot: sikerült az írótársadalmat még megosztottabbá tenni, sikerült embereket feloldhatatlan erkölcsi válságba lökni és sikerült a kultúrharcban elvérzett és elhasználódott klientúrát végkielégíteni (illetve ez már három volt, bocs). A negyedik cél, hogy gondtalan alkotómunka feltételeit teremtse meg az arra méltó szerzőknél, csak egészen elenyésző arányban sikerült.

Elképesztő, hogy a díjazottak fele nem nő, és elképesztő, bár borítékolható volt, hogy a díj 50 százaléknál nagyobb arányban politikai kifizetőhely.

És azért érdemes ízlelgetni azt a mondatot is (pompás hexameter, mégpedig versus spondiacus), hogy

„Orbán János Dénes Térey János-díjas”.

(Második sornak szinte kívánkozik: “hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.” Egy csodás nap a NER-Magyarországon.)

Egy ilyen mondatnak azért van lüktetése.

Le a kalappal az előtt, aki visszaadta és azok (köztük barátaim) előtt is, akik megtartják.

Ezek adóforintok, amelyeket a díjazottak közül néhányan nagyszerű művekkel csakugyan megszolgáltak (már a köznek, az olvasóknak, a magyar kultúrának, a jövőnek), ezért joggal érezhetik úgy: jár nekik, hogy mostantól egy kicsit (egy fél német miniálbér erejéig) könnyebben éljenek. Aztán sokan vannak persze, akik semmit sem tettek le az asztalra, mégis megkapták, de rájuk kár szót vesztegetni (illetve már eleget vesztegettem). Van, akit ez a díj a kilátástalan nyomorból hoz ki, van, akinél reménytelen helyzeteket old meg, néhány szerző esetében nyilvánvaló, vagy legalábbis joggal feltételezhető, hogy tényleg olyan jövőbeli művek létrejöttéhez járul hozzá, amelyeket szeretni fogunk.

Akárhogy is, de szerintem úgy áll a dolog, hogy aki nem lép le ebből az országból, úgysem ússza meg, hogy bele ne keveredjen valami morális kényelmetlenségbe. A nyugdíj vagy a családi pótlék adóforintjai nem sokban különböznek a Térey-díj adóforintjaitól. Az sem igazi érv ez ellen, hogy „nem mindegy, hogy ezt az adópénzt ki adja”; Magyarország lényegében nem más, mint Orbán Viktor magánbirtoka, végső soron minden adó-újraelosztás mögött az ő személye áll. A családi pótlékot és a nyugdíjat is ő és bojárjai osztják, akármilyen akadémiai jogcím legyen is rá írva. Bűzlik minden adóforint, némelyiknek csak bukéja van, némelyikért könyékig kell nyúlni a trutyiba – de a fekália akkor is fekália.

A NER mindenkit összetrutymóz.

Ez az – inkább szomorú, mint örvendetes – történet is a magánmecenatúra fontosságára mutat rá. Nem létezik, hogy nincs annyi adakozni hajlandó nagyvállalkozó ebben az országban, akik képesek lennének megfinanszírozni néhány bőkezűbb irodalmi ösztöndíjat. Az üzletből, nyereségből, magánzsebből- és kézből származó pénz szagtalan, kevéssé kitett nemtelen politikai alkuknak, és a díjazottaknak legalább a morális vasdorongok ütései elől nem kell hajolgatniuk.

Csak semmi fogadalom

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert úgysem tartom be őket. De ha még be is tartanám, akkor sem újévkor fogadnék meg valamit, hanem abban a pillanatban, amikor a felismerés belém csap, hogy változtatnom kell az életemen; ilyen érzés azonban az utóbbi években egyáltalán nem tört fel belőlem – vagy azért, mert túlságosan konok és önelégült vagyok, vagy az életmódom annyira tökéletes, hogy már nem érdemes rajta korrigálni. Most azonban tényleg változtatni fogok valamin (de ezt se most döntöttem el, csak most jutott eszembe, hogy beszámolok róla Nektek); mégpedig azon, hogy – legalábbis ami az írást illeti – kiiktatom az életemből a számítógépet, és a következő regényem kézzel fogom megírni. Már be is szereztem hozzá két szép füzetet (a többivel majd meglepem magam, ha ezeket teleírtam), a kedvenc zöld tollam és tintám már régóta hadrendben áll, csak mostantól nem csak dedikálásra fogom használni őket. Egy ideje észre vettem, hogy egyre szívesebben írok tollal, és meglepett, milyen más így a viszonyom a szöveghez, amelyet létre hozok. Van benne valami amatőr botladozás, valami civil szégyenlősség; a szöveget majdhogynem csak én tudom elolvasni, a betűim annyira távol állnak az iskolai kézírástól, ettől az egész sajátosan exkluzívvá válik, intimmé és bensőségessé. Mintha csak önmagamnak szólna, vagy legalábbis azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám. Ha számítógépen írok, olyan, mintha már a megírás pillanatában nyilvános lenne minden szavam. Anélkül, hogy észre vettem volna, a kurzor nyomában keletkező digitális betű az online tér nyilvánosságával forrt össze; a megszületése pillanatától kezdve megosztott tartalom, ami a virtuális A4-es lapon áll. Egyetlen pillanatig sem az enyém, még akkor sem, amikor az eszembe jut, mert tudom, hogy milyen alakban fog materializálódni – hogy születésétől kezdve immateriális. Mintha a gyereked eleve hologramnak születne, kezdettől avatárt teremtenél. A kézírással a szöveg egyszerre kikerül a szövegszerkesztés nagyipari, globalizált folyamataiból és visszakerül az elidegenedés előtti állapotba – még meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy most így olyan, mintha nem is „irodalmat” írnék (de utálom ezt a szót), hanem valami furcsa, sosemvolt, botladozó, kísérleti, civil magánszöveget. Olyan ez most kicsit, mint a mítoszokban és a mesékben, mikor elmúlik a varázslat, és a hős újra ráismer a világra, amelyhez tartozik. Csak remélni tudom, hogy ez a világ még csakugyan létezik, és nem egy másik, csak épp ellentétes előjelű varázslat rabja válok éppen.

Wales, Eduárd, bárdok

A tegnapi újabb vereség, ezúttal Wales-szel szemben teljesen rendben volna, ha normális ország lennénk. Ha normális ország lennénk, legfeljebb megrántaná az ember a vállát, hogy ez van, most nem megy jól a foci, majd lesz jobb. Váltsák le a szövetségi kapitányt, nézzenek szét a klubok környékén fel nem fedezett tehetségekért, ilyesmi. De Magyarország nem normális ország, ezért nem lehet átlagosan vélekedni a vereségről sem.  

Lassan egy évtizede számolatlanul öntik a pénzt a vezér hobbijába, akit a pénzgyűjtésen kívül egyedül a foci érdekel; nincs valamirevaló fideszkáder, akinek a kétballábas fiacskája ne valamelyik közpénzzel kistafírozott akadémiában botladozna; nincs vidéki város, és most már Budapest sincs pöffeszkedő, háromszorosan túlárazott, lopott pénzből épült aréna nélkül.

Csak éppen, mint látjuk, foci nincsen.

Az az istennek nem bír összejönni.

Az akadémiákból szökőévente ha kikerül egy közepesen tehetséges gyerek, az is képzetlen, mintha annyit tanult volna a méregdrága intézményben, amennyit otthon is megtanult volna a falu végén.

A helyzet ugyanaz, mint az Orbán-rezsim művészeti intézményeiben, mondjuk az MMA-ban, vagy a KMTG-ben. Hiába az iszonyatos mennyiségű pénz, eredmény semmi, botladozáson, bénázáson, arcpirító tehetségtelenségen kívül. A kádergyerekek hiába hülyítik egymást, meg hiába hülyítik őket, hogy mennyire istencsászárok, és a sok rohadt ballib hazaáruló mennyire tehetségtelen, csak nem jön a teljesítmény. A teljes örömhöz egyetlen dolog hiányzik – akárcsak most Wales ellen a  fociban – a győzelem. Anélkül pedig nehéz fenn hordani az orrot – az állami kamera szemérmesen nem is mutatta a meccs végén a Vezér magába roskadt arcát, mely gumis lehetett, mint a dermedt hosszúmetélt.

Megérte neki beáldozni a közegészségügyet és a közoktatást. Nem az egészségtől lesz boldog a magyar, nem is attól, ha a gyereke boldogul a falu határain kívül is, hanem akkor lesz boldog, ha győzni látja a magyar csapatokat. Ha nincs háború, hát legalább a focipályán. Dicső huszáraink rohamra indulnak és az ellenség legott térdre hull. És akkor az alattvaló elfelejti minden bánatát, a kórházi fertőzésben elhunyt nagymamát, nyelvtudás nélkül dadogó gyereket, szegénységet, gyengülő forintot, ellopott EU-pénzt, mert csak egy a lényeg: győzött a csapat, hajrá magyarok!

Szomorú dolog ez: csak azt az egyet nem kapja meg a Vezér, amit a legjobban akar. Magántulajdona az ország; személyesen felügyeli a hatalom és a gazdaság minden döntését; nincs rajta kívül hatalom az széles e hazában, de az egyetlen dolog, amiért az egészet megteremtette: hogy győzni lássa a csapatát, és kifeszített mellkassal állhasson a tapsviharban, mely az arénában felé dübörög, hogy lefelé tartott hüvelykujjal üzenhesse ellenfeleinek: coki – ez nem adatik meg neki.

Ez van: pénzen mindent lehet venni, kivéve tehetséget és szeretetet (és persze walesi bárdot).

Such is life, Eduárd.


https://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_&id=311908&type=22

Hun múzeum

Mióta kijött a hír, hogy Káslerék Attila-emlékművet meg hun múzeumot meg az ördög tudja még, mit akarnak, nem térek magamhoz az elképedésből. Legutóbbi regényemben ugyanez történik – igaz, ott ez egy groteszk és szatirikus történetszál, és miközben írtam, úgy éreztem, pont annyival kalibrálok a valóság fölé, hogy még majdnem hihető legyen, de már túlmenjen azon, ami a mi világunkban megtörténhet. Az bosszúszomjas, gonosz dilettánsok, áltudósok, C kategóriás zugértelmiségiek, büdös lábú nácik világa ellenpontozza a regényben az égi szerelem reménytelenségét – de hát a regények már csak ilyenek. Lábszag kontra ambrózia.

Most viszont azzal, hogy a gonosz dilettánsok tényleg azt teszik, amit a regényem szereplői, és a valóság utánozni készül, amit én fikciónak írtam, két lehetőség vetődik fel –

a. ez marketing, a jóindulatú univerzum így akarja elérni, hogy minél többen vegyétek meg a regényt

b. vátesz vagyok és ideje jósdát nyitnom.

Esküszöm nektek, nem jártak a kezemben titkos dokumentumok és nem súgott senki. Csak a magyar elmebaj természetét rajzoltam meg – írás közben szánt szándékkal túlhúzva kicsit a kontúrt, pusztán csak azért, hogy jobban látszódjék a lényeg – de úgy tűnik, amit túlzásnak éreztem, a végén majd még alulmarad azon, ami a valóságban vár ránk.

Ha legközelebb lágerregényt írok világvégével, hungarista Götterdämmmerungot, kíváncsi vagyok, a valóság hogyan reagál.

#agolyoamelymegoltepuskint

Braun Antal vállfája

Új regényem, A golyó, amely megölte Puskint egyik szereplője Braun Antal tapolcai ruhanagykereskedő, ő építi Herkulesváron a villát, „ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és személyesen Rudolf Höss megakadályozta”. Ebben a villában helyezik el (legalábbis a regény fikciója szerint) az ötvenes években Szépművészeti Múzeum gipszmásolattárát, s ennek az intézménynek az igazgatója a regény egyik hőse, Waldstein Péter.

Braun Antal karaktere nem fikció, ő csakugyan létezett.

Hosszú éveken át jártam Szentendrén a Bodor udvarban található edzőterembe a Bajcsy-Zsilinszky úton. Egykori borospincében volt az terem, penészes volt és nyirkos, az öltöző szűk, a zuhanyzó lepukkant, de valahogy mégis szerettem azt a helyet a város mélyén, ahol szerb borkereskedők és római szír légiósok szellemei üldögéltek a sarkokban. A szekrényekben éveken át vándorolt egy vállfa, ezzel a felirattal: Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza, Tapolcza. Szép vállfa, keményfából, szép betűkkel. Van benne anyag. Sokat szemeztem vele, szégyenkeztem, amiért a magaménak akarom tudni, mert hát ez mégiscsak lopás, de aztán győzött a bírvágy, és a táskámba tettem. Azóta a dolgozószobámban lóg, hogy figyelmeztessen az emberi gonoszságra és a történelem megfejthetetlenségére. Braun Antal neve szerepel a tapolcai zsinagóga emléktábláján, amely a városból elhurcolt és meggyilkolt 800 zsidó nevét tartalmazza. Nem tudom, megfordult-e a fejében, hogy halála után 75 évvel egy regényben fog szerepelni, s egy fiktív városban házat neveznek el róla, de remélem, nem lenne ellenére.

Ha kíváncsi vagy a regényre, vedd meg a bookline-on:

https://bookline.hu/product/home.action?type=22&id=311908&_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_

A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon harsogása vetett véget a töprengésnek.

A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.

– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat! Csatlakozzatok a forradalomhoz!

A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra. Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.

November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.

Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával  együtt.

A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM

A golyó, amely megölte Puskint

Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel ide költöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt az ajtóhoz és megpillantotta a két rajzszeg-nyomot, amit annak idején lázadásból kitett névtáblája hagyott. A két apró lyuk látványa erővel töltötte meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni. Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.

Hátralépett.

A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt, mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót. Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A Budai Vár fölött egy szivárványcsíkos léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.

A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg villamosra szállt a szatyrokkal és a város különböző pontjain dobta ki a szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert, idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a francia tanszékről: az öreg nyelvész, a későlatin, ófrancia és az oxitán nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra, amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább visszaszállt a villamosra és folytatta a lakásban a munkát.

A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett, viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények fényes terekben hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal díszített fagerendákban és zöld álmennyezetté fonódtak.

Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába és belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát. Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit – bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést, amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy letegye a kagylót és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.

Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese lehet.

Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett. Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.

Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a gellérthegyi alagút felé. Ferencre gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt és leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból, a leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.

Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot. Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a telefon. Úgy érezte, kiszakad a méhe. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.

– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.

A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét, levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a kagylót, megint bedobta a pénzt és felhívta Kristóf számát.

Lívia vette fel.

Még sosem beszéltek telefonon.

– Most nincs itt… mondjak neki valamit?

– Nem, köszönöm. Majd hívom.

– Nem üzensz semmit?

– Nem.

– Majd mondom neki, hogy hívtad.

Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte, kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja. Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül, a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és bármikor magával ránthatja a mélység.

Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.

– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi nagyon ideges…!

Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót. Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért, akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik könyvtárban, vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát, moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait. Múzeumokba fog járni és koncertekre. Magántanítványokat fogad franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e. Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban. Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.

De – mint később kiderült – alaposan tévedett.

Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbelátást el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta, hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból. Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját: minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és bizalmatlansága percről percre olvad.

– Bravo, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így tovább.

Tetszett? Rendeld meg a bookline.hu oldalán! Kattints IDE.

A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT

RÉSZLET A KÖNYVHÉTRE MEGJELENŐ REGÉNYBŐL

Hónapról hónapra derűsebb hangulatban voltam. Kivettem egy nagyobb lakást, vettem néhány jó bútort, jártam az antikváriumokat és tucatszámra vásároltam a könyveket. Módszeresen elkezdtem magam leszoktatni a tévézésről és felfüggesztettem a Facebook-accountom. Igyekeztem olyan keveset érintkezni Magyarországgal, amilyen keveset csak lehetett. Két rendszeres kapcsolattartáson nem változtattam: hetente felhívtam apámat és havonta skypeoltunk egy órát Kristóffal. Óvatosan és kísérletezve, de hétről hétre csökkentettem a gyógyszeradagom. Ha úgy éreztem, túlságosan előre szaladtam, újra többet szedtem be, aztán két hét múlva megint visszavettem. A fulladások és  a pánikrohamok lassanként megszűntek. Már szorongás nélkül végig mertem menni egy széles utcán és nem féltem az egyedülléttől.  Miközben a fotelban ülve olvastam, néha finoman próbára tettem magam, vajon megrezdülök-e, ha gondolatban megközelítem Herkulesvárt, de úgy siklottam át fölötte, olyan könnyedén, mint egy tó jegén a mélybe zárt facsonkok fölött. Tudtam, hogy Herkulesvár, és Herkulesvárban Olga ott van a mélyben, de ez nem okozott fájdalmat, nem váltott ki szédülést. Könnyen találtam vissza a könyvbe és együtt tudtam lélegezni a karakterekkel. Olyan áttetsző és zavartalan volt az elmém, mint egy kristálytiszta hármashangzat. A szívem lassan, egyenletesen vert. A mondatokból messzire láttam, és megérteni véltem a szövegek sűrű, belső hálózatát.

Az intenzív kultúrterápiától, akárcsak Ivánban annak idején a Waldstein-házban a gyilkos ösztön, bennem is csökkent a vágy: elég volt hétvégente elmenni a kuplerájba, ahol magyar és román lányok között válogattam. Nem árultam el nekik, hogy nem vagyok német és élveztem, hogy úgy társalognak egymás között, mintha nem érteném.

– Jön mán a Hulk, nézzed!

– Are o pulă groasă ca o sticlă de bere…!

Fél év múlva elérkezett a pillanat, amikor nem szedtem be több gyógyszert: az utolsó pilulát sokáig egyensúlyoztam a nyelvemen, mielőtt kiköptem. Néha megálltam és lesből figyeltem önmagam, de nem találtam semmi gyanúsat – tényleg egészséges voltam és derűs. Az előadásaim egyre jobbak voltak: megtanultam még élvezetesebben, még színesebben beszélni, teleszőttem az órákat viccekkel és apró történetekkel. Amikor végigtekintettem az előadón, csillogó tekinteteket láttam. Kíváncsiak voltak rám és tiszteltek.

A nyári szemeszter végén a családorvosoknak tartott továbbképzés befejezése után egy magas, határozott kézfogású nő lépett oda hozzám. Elújságolta, hogy az anyja 56-os magyar, és bár ő nem sok mindenre emlékszik a magyar nyelvből,  de vasárnaponként még gyakran esznek otthon töltött paprikát és hortobágyi palacsintát. Tavaly megözvegyült, a férjét szívroham vitte el. Ő húsz éve Bad Cannstattban körorvos, szívesen meginna velem egy kávét valamikor, ha kedvem van. Csak lassan értettem meg, hogy az asszony udvarol nekem, és burkoltan arra hívja fel a figyelmem, hogy ajtó-ablak nyitva van.  Egy pillanatra megfordult velem a világ, de elkerült a rosszullét. De kétségtelenül nagyot ütött rajtam ez a fordulat, ijedtemben összehúztam magam és néhány hétig nem nagyon bújtam elő a lakásomból. Egy időre a gyógyszerekhez is visszatértem, biztos, ami biztos. De egyre kevésbé hagyott nyugton a gondolat, hogy egy művelt, elegáns, gusztusos nő kitűntet a figyelmével, amely végre nem a pénzemnek vagy a társadalmi státuszomnak szól, elvégre egyenrangúak vagyunk. A harmadik hétre már illetlenül hosszú idő telt, összeszedtem a bátorságomat, felhívtam, és olyan laza és fesztelen hangon, ami csak tellett tőlem, emlékeztettem a megbeszélésünkre. A hangja kedvesen csengett a telefonban, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Tényleg elmentünk kávézni, két nappal később pedig vacsorázni. Az alkalomra új öltönyt és új cipőt vettem, sokáig és kétségek között válogattam a nyakkendők között és végül egy szolidan elegáns parfümöt is magamra fújtam. Vicsorogtam magamra a tükörben, próbáltam felébreszteni magamban a démonokat, cicáztam a veszéllyel – de a démonok unottan a füle botjukat se mozgatták, mintha már el is feledkeztek volna rólam. A vacsorán brillíroztam, történeteket meséltem, amelyek nem is értem, honnan jutottak eszembe, bölcseket mondtam, de öniróniával, közvetlen voltam, mégis tartózkodó maradtam és elegáns. Lisa kicsit többet ivott, mint én, a szeme csillogott, az ajka megtelt élettel, a mélyen kivágott ruha szabadon hagyta a vállait, édes, illatos pára áradt a nyakából. Amíg a taxihoz kísértem, finoman rám támaszkodott, és én élvezettel kerültem el a csókolózást búcsúzásnál, hogy eltegyem a legközelebbi alkalomra, mint egy drága bonbont.

Hét végére kirándulást beszéltünk meg Oberkirnachba. Szombat volt, nyár közepe, az égen bárányfelhők úsztak. Tetterősen, könnyű lélekkel ébredtem, és arra gondoltam, kipróbálom az új, tükörreflexes fényképezőgépet, amellyel a múlt héten megleptem magam. Néhány tökéletes portré sokat lendítene az esélyeimen. Estére talán átmegyünk Lisával mondjuk Heslachba, kiveszünk egy szobát, vagy fent maradunk a hegyekben, majd meglátjuk. Talán neki már kész terve van, talán majd én improvizálok. Ahogy a napot tervezgettem, boldogan lebegtem az álom és az ébrenlét határán, keresztülpulzálva a finom hártyán, amely a kettőt elválasztja: a pillangó érezheti így magát egy billegő fűszál végén. Az utcán iskolai csapat vonult végig, gyerekzsivaj és trombitaszó hallatszott, ami végleg felébresztett. Ki akartam kelni az ágyból, de nem sikerült megmozdulnom. Újra nekiveselkedtem, hogy a lábam letegyem a padlóra, de a tagjaim nem voltak hajlandóak megmozdulni. Mintha nem is lenne testem. Először azt gondoltam, nyilván mégsem ébredtem fel, ez is álom, de majd mindjárt jön az ébredés, amely visszahelyez a megszokott, bár éppen nagyon is új világba. Addig is aludjunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam. Semmi változás. Napsütés, bárányfelhők, az iskolás csapat zsivajgása egyre távolodik. És nem mozdulnak a tagjaim.

Berlin, Feuerbach Cafe

A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT

részlet

Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.

Velem is történt valami.

Megpróbálom elmondani.

Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.

A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.

Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.

Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott, mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben. sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort, elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.

– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.

Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.

Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés. Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett, otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a csónakházban.

De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.

– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két szörnyeteggel…!

Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek, akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.

Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás, állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni miattam.

Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie, nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja iránt éreztem.

Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt), és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn. Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.

Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban: túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját, és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg, hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség kívül nem messze az Akadémiától.

Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.

Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és – ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré lehessen alakítani a termet.

Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.

A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész, Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek, amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.

Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van, oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal, mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.

Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón, vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák, román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna, hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült, karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett megbeszélni vele A Mézga család legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy mégiscsak Waldsteinéknél voltam.

A golyó, amely megölte Puskint


Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.

Ebből olvashattok most egy részletet

“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.

Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.

Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról, amelyben éltünk.

A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.

Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”

A kőbányai Usher-ház

A Fehér úton az Élessaroknál, Kőbánya Felsőtől északkeletre áll ez a démoni épület, amelyet mindig elszorult torokkal figyelek, ha nagy ritkán erre járok. Van benne valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó. Évről évre egyre rohad, ha jól látom, lakatlan, vagy legalábbis nincs körülötte látható jele az életnek. Az elhelyezkedésében van valami teátrálisan megtervezett. Mintha eleve ijesztgetésnek szánták volna. Szürke, mint egy patkány, vagy egy múmia. Ha a toszkán tájban állna, nem a húgyszagú, reménytelen vasúti pálya mellett, akkor sem lenne benne semmi csalogató, semmi bájos. Mintha direkt bosszúból építette volna valaki, hogy rosszul érezze benne magát, akit ide vet a sors. Mintha még önmagát is utálná. Gonosz lélek, aki itt tengődik a lét peremén, figyelmeztetésül: lám, ilyen is lehet az élet, ha nem vigyázol, emberfia.

Most, hogy utánanéztem, hogy keveredett ide ez a bizarr épület, már jobban értem, miért ilyen reménytelen szegény: ez Budapest egykori vámházainak egyike, amelyek mind egy kaptafára épültek a 19. század második felében, pontosabban éppen 1900-ban. Hét darab épült belőlük a város határpontjain. Így néz ki az, amelyik az Üllői úton áll:

Így pedig az, amelyik a Váci úton állt, amíg le nem bontották:

Ez meg az Erzsébet királyné útján:

Valljuk be, sem sárgán, sem kéken, sem vakolatlanul nem lett vidámabb. Talán az arányai teszik, talán a kaszárnyára emlékeztető ablakok, talán a suta tető, amely olyan, mint egy vasutassapka, talán teletubby-kémények, nem tudom. De, talán mégis tudom. Vagy legalábbis sejtem.

Ezek a házak tényleg kísértetek: olyan helyen állnak, amelyek már nem léteznek. Megszűnt a világ, amelyben értelmük volt. A tér egykor kitüntetett pontjain álltak: határpontokon, a városba befutó főutak és a városhatár találkozásainál. Ez adhatta a méltóságukat, meg az a nem mellékes körülmény, hogy aki ide belépett, soványabb pénztárcával lépett ki. De megtehették bárkivel, hogy megvágják, megvolt hozzá a törvény adta joguk. Vámoltak. Bírságoltak. Behajtottak, kamatot számítottak, büntettek, elkoboztak. Voltak valakik.

Aztán jöttek az új idők, megnőtt a város, a határ pedig eltűnt alóluk. Az új határoknál új épületek nőttek, új törvények szerint. Logisztikai központok, irodaházak, szállodák, parkolók. A feladatukat vesztett vámházakat körbevette a város, akit egykor védtek és határoltak és bevételekhez juttattak. Túlnőtt rajtuk, kinevette őket. A régi, aprócska Budapest határain túlnőtt főváros a metropolisz gőgjével rúgott beléjük, régimódi, leszerelt vámtisztekbe, rokkant obsitosokba. Oda a méltóság, oda a hatalom, oda a törvény a hátuk mögül. Most sértetten roskadoznak, öreg, kopasz, pocakos hivatalnokok, akik ifjan sem voltak éppen Adoniszok, és durcásan várják a halált. Az egyikből Tesco felvételi központ lett, a másikból szállloda: mintha a nyugdíjas vámtiszt beállna sztriptíztáncosnak vagy telemarketingesnek. Micsoda megaláztatás. Akkor már inkább megéri kísértetnek állni. Vagy jöjjön a dinamit, vagy egy bontódaru ólomgolyója.



Halálhírt kapni másnaposan

Harminc évvel ezelőtt reggel Faragó Ferenc barátom lakásán kávézgattunk. Durván másnaposak voltunk, végigkocsmáztuk az előző estét, Kispilzeni, Grinzingi, meg még mit tudom én. És az Ibolyában kezdtünk. Huszonegykét évesek voltunk, ifjú bölcsészek, mi mást csináltunk volna. Az előző félévben olvastuk rajongással Németh G. Béla szemináriumán a Szindbád hazamegyet, onnantól nem volt megállás, egymás után olvastuk a Máraikat, feltúrtuk a Révai-kiadásokért az antikváriumokat. Furcsa érzés volt, hogy az ember, aki ezeket a foszladozó, háború előtti könyveket írta, amelyek egy másik történelmi korból, a születésünk előtti régmúltból hozzák magukkal az idő ó üzenetét, még mindig él. Valahol épp most sétál, olvas, beszél. Mintha József Attilára vagy Krúdy Gyulára az ember nem mint rég halott szerzőkre gondolna, hanem összefuthatna velük bármikor az utcán – teljes kognitív disszonancia.

Egyébként a rendszerváltás előszele volt, hogy egy ELTE szemináriumon egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. Néhány évvel korábban, amikor gimnazistaként OKTV-dolgozathoz akartam Márait olvasni (és az a könyv épp nem volt meg a családi könyvtárban), az Egyetemi Könyvtárban főigazgatói engedélyt kellett kérni még a helyben olvasáshoz is. Kértem és megkaptam – a főigazgató akkoriban épp az a Németh G. Béla volt, aki aztán szemináriumon is Márait olvastatott velünk.  

Azon a másnapos reggelen is Szabad Európa Rádiót hallgattunk, mint mindig, minden reggel és este – az ember akkoriban a szocialista Magyarország adóin legfeljebb csak a Vasárnapi Újságot és a 168 órát kapcsolta be (ezekben lehetett először szabad véleményeket hallani, de ez persze ma már történelem). Szóval ülünk másnaposan, kavargatjuk a kávét, kint szürke, rohadó február a romos, golyólyuggatta Budapesten, és – nem hazudok, kérdezzétek meg Faragó Ferencet – Márairól beszélgetünk. Hogy milyen kőkemény karakánság és elvhűség, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem jelenhet meg Magyarországon egyetlen műve sem, ameddig itt vannak az oroszok, hiába kuncsorog neki az Akadémia meg az Írószövetség. És vajon kimennek-e az oroszok, és ha ki, mikor.

És akkor meghaljuk a SZER-en Márai halálhírét. Megállt a kezemben a kávéskanál. Döbbenten ültünk – nem csak a hír taglózott le minket, hanem a hátborzongató koincidencia, hogy épp akkor jut eszünkbe itt a távoli Budapesten, amikor odaát San Diegoban épp tepsibe rakják. És amikor főbe lőtte magát, mi kábán aludtunk.

Ennek ma épp harminc éve. Véletlenül épp süt a nap, Faragó Ferenc sincs messze, ő egy szentendrei dolgozószobából nézi a koratavaszt, én Kisorosziból. Még élünk, az oroszok kimentek, de…

…na de ez már egy másik posz témája lenne

Recrudescunt vulnera

Régóta szeretnék ilyen címmel tartani egy beszédet. Újra és újra felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei – a kelet-európai létezés ellenállhatatlan bája, hogy ezt újra és újra elmondhatja minden generáció.

  „Ki-ki édes hazája  s  nemzete,  szabadsága  mellett  az  Isten  s  törvényünk  ellen  képtelenül  hatalmaskodó, zaklató,   portióztató,   adóztató,   nemesi   szabadságunkat   rongáló,   igaz   régi   törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…” Háromszáztizenhat évvel ezelőtt a breznai pátensben Rákóczi fegyverbe szólított – én természetesen nem mennék ilyen messzire. Hibrid idők hibrid harcmodort igényelnek, hibrid autokráciában a létezés maga is hibridizálódik. Csak a pontosság és a derű kedvéért jegyzem meg,  hogy a hibrid szó a görög hübris-ből ered, amely a görög tragédiaelmélet egyik kulcsfogalmaként ismeretes, gőg, elbizakodottság szóval szokták fordítani. Eredetileg azonban azt  a cselekedetet jelenti, amikor valaki másvalaki szférájába ártó szándékkal agresszívan hatol be, tehát megerőszakolást, megalázást, megbecstelenítést, csonkítást, bántalmazást jelent. A klasszikus Athénben konkrét büntetőjogi fogalom is volt: az olyan erőszakos cselekedeteket jelölték vele, amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása, a hatalom fitogtatása. Erkölcsi értelemben pedig legnagyobb bűnt értették alatta: azt a bűnt, hogy az ember elfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát tekinti mindenhatónak. A görögből a latinba átkerült hibridus pedig eredendően elfajzottat és korcsot jelent, és csak növénytani műszóként szelídült meg annyira, hogy egyszerűen csak keveréknek értjük. Pedig tanulságosabb, ha az eredeti jelentésében értelmezzük, milyen is ez a hibrid rendszer: nem egyszerűen keverék, amely demokrácia és diktatúra eszköztárát mixeli, hanem valami alantas, megalázásra és megszégyenítésre épülő hatalom, amely saját felsőbbrendűségét erőszakkal demonstrálja és önmagát mindenhatónak képzeli

Egy olyan év áll mögöttünk, amelyben a Magyar Tudományos Akadémiát, az egyetemeket, a színházakat és az irodalmi intézményeket egyszerre érte támadás. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kivéreztetése, függetlensége elleni támadás arra irányul, hogy megtörje az intézmény önállóságát, döntési szabadságát a kutatási források felhasználása fölött. A színházak tao-támogatásának elvétele és a támogatási rendszer központosítása ugyanígy a független struktúrák ellen irányul, az egyetemek már jó ideje kézi vezérlés alatt állnak, a CEU képzésének nagy részét pedig merő hübriszből elüldözte az országból a hatalom. Az irodalom egyik jeles intézménye, a Petőfi Irodalmi Múzeum olyan igazgatót kapott, akinek pályázata nem sok jót ígér. A Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft az épphogy csak vegetáló független írószervezetek funkcióit igyekszik átvenni. A művészeti egyetemek tervezett összevonása mögött ugyanez a terv rajzolódik ki: az önállóságuk, szabadságuk elvétele. A kultúra és a tudomány minden területén tanúi vagyunk annak, hogy a hatalom vagy párhuzamos intézmények létrehozásával és felpumpálásával (lásd a Széchenyi Művészeti Akadémia kontra MMA), vagy a meglévő intézmények bekebelezésével kényszeríti rá akaratát az egyetemi, tudományos és alkotói társadalomra. A tankötelezettség lecsökkent 16 évre, a gimnáziumi férőhelyek fogyatkoznak, egyetemi szakok szűnnek meg, a minőségi oktatáshoz egyre kevesebben férnek hozzá. Ordító a pedagógushiány, az idegen nyelvek ismerete az Európai Unióban nálunk szégyen szemre a legalacsonyabb. A politika nyíltan felmondta a hallgatólagos szerződést, amelyet liberális demokráciákban politika és tudomány köt: nyíltan az áltudományok, összeesküvéselméletek mellé állt. Lassan egy évtizede folyamatos a kútmérgezés: a NER a hatalmát a társadalom pszichéjét és mentális egészségét fertőző álhírekkel, agresszióra bíztató kommunikációval tartja meg, amely maradandó károkat okoz a társadalom erre fogékony rétegeiben. Harag, agresszió, sötét rosszindulat lett úrrá a társadalmon, az emberi kommunikáció színvonala rémületesen lealacsonyodott. A hatalom csúcsáról szertesugárzó agresszió lehatolt a társadalom minden rétegébe, szétroncsolta a jóindulat, megértés, türelem és szolidaritás amúgyis kezdetleges struktúráit. A NER a történelmében megalázott, a Trianon-szindrómán túllépni képtelen, nyelvében elszigetelt, a gazdag Nyugatot féltékeny gyanakvással szemlélő szerencsétlen magyar társadalom minden traumáját pontosan ismeri és aljasul kihasználja saját rövidtávú politikai céljaiért. A középkor hiedelmvilágában gyökerező sötét babonák mérgező televénye, a zsigeri idegengyűlölet és antiszemitizmus keveredik a 19 századi nacionalizmus és a 20 századi totalitarizmusok mérgező és gyilkos örökségével és vegyül a globalizált világ új kihívásaira válasz találni képtelen társadalom frusztrációival. A politika, a helyett, hogy a tudománnyal és művészettel összefogva korszerű és releváns válaszokra törekedne, kerül, amibe kerül, a társadalmat belenyomja a mérgező eszmék mákonyába.

A NER társadalomképének középpontjában nem a képzett, önálló döntésre képes, kreatív, szabadon gondolkodó ember áll, hanem az utasításra váró, előítéletekbe gabalyodott alattvaló. Következésképpen nincs szüksége szabad és gondolkodó emberekre. A NER-re egyedül a szabadság és az önálló gondolkodás jelent veszélyt. Ebben a vértelen, hibrid hungarizmusban az ellenséget nem faji alapon jelölik ki: itt mindenki ellenség, aki nem hajlandó alattvalóvá zülleni. Akár kutató az akadémián, akár színész, rendező, dramaturg, egyetemi oktató, hálózatkutató, vegyész, klímatudós vagy író. A NER nem hajlandó megtűrni az országban olyan embereket, akik részéről az a veszély fenyegeti, hogy az önálló gondolkodásra és a szabadság és morális kötelezettség elsődlegességére figyelmeztessenek. Nem tűr meg senkit, aki nem szajkózza a zagyva nacionalizmust, amely lejárt és megrohadt eszmék bűzlő maradékával táplálkozik, nem hajlandó senkit elviselni, aki nem felel meg a nemzeti szűklátókörűség és kötelező rosszindulat hermeneutikájának.

Ez a vértelen, hibrid hungarizmus nem erőszakkal lép fel. Nem deportál, nem száműz, nem börtönbe zár: ez a vértelen, hibrid hungarizmus párhuzamos intézményekkel, intézménybezárásokkal, feketelistával, pénzmegvonással, és ha kell, lejárató- és rágalomkampányokkal éri el a  célját. A nyitott határok lehetővé teszik, hogy az elégedetlenek, a kiszorítottak, az elüldözöttek elhagyják az országot, így aztán a feszültség nem idehaza gyülemlik. Az elégedetlen szakmunkás ugyanúgy emigrál, mint az elégedetlen kutató, így kevés az esély arra, amit egyes ellenzékiek az ellenállás motorjának gondolnak, hogy az értelmiség összefog a munkásosztállyal. A magyar gazdaság állapota, a NER-rel szembehelyezkedni bátor vállalkozói réteg hiánya nem teszi lehetővé, hogy az intézmények híján idehaza éljenek túl az elüldözöttek. Az Európai Unió csak ímmel-ámmal kezdi észrevenni, hogy a magyar demokráciának immár csak a patomkin-díszletei állnak, és ha észrevette is, alig képes bármit cselekedni. Az európai Unió vezetését megszerezni akaró populisták előretörése valós veszély, amely hosszú távon megakadályozhatja abban az EU-t, hogy fel tudjon lépni az európai értékeket lábbal tipró rendszer ellen.

A NER erejét a harag és a bosszúvágy adja. A kultúra és a tudomány elfoglalásához azokat gyűjtötte maga köré, akik vagy kiszorultak az intézményekből, mert nem voltak elég szorgalmasak és tehetségesek, vagy a környező országok kisebbségi magyarságából jönnek Trianon-szindrómától sújtva, telve fájdalommal, gyanakvással és bosszúvággyal a sorsuk iránt évtizedekig közönyös anyaországi elittel szemben. A művészeti életben a NER a dilettánsok bosszúvágyát fordítja a maga javára. Jönnek  főállású magyarok, a szellemi verőlegények, akik minden magasabbrendűt, emelkedettet és értékeset gyűlölnek, mivel nem értik; akik minden siker mögött összeesküvést gyanítanak, akik féltékeny gyanakvással rángatnak a sárba mindent, ami túllép a nacionalista szűklátókörűség, a giccs és a nyárspolgári felfogóképesség határain. Kapóra jött valamennyiüknek a leplezetlenül antiszemita Soros-kampány, amely a néphagyományban élő babonás zsidógyűlölet elemeit vegyíti a globális gazdasági rendszer iránti kispolgári értetlenséggel. Most már az államtitkár is sorosista elemeket szimatol az akadémiai kutatóhálózatokban, az aljas és emberiesség elleni bűnben fogant propaganda a kultúrharc eszköztárában is megjelent. A kevesek által olvasott szabad médián, néhány csekély hallgatottságú rádión és kevesek által nézett tévéadón kívül nem jelenhet meg semmi olyan gondolat, amely ne a rendszer borzalmas ideológiáját szajkózná. A közszolgálatinak hazudott médiumokban immár egy évtizede nem kaphat szót senki, aki nem a rendszer talpnyalója.

Nem lehet kétségünk, a rendszer nem konszolidálódik. Képtelen rá. A budai várat elfoglaló, hibrid királyságában hübriszében pöffeszkedő vezér pontosan tudja, hogy csak a harc szításával maradhat hatalmon. Rémületes látni, milyen lelkesen állnak sorban a jelentkezők, akik egy kis koncért, ideig-óráig tartó dicsőségért, vitézi plecsniért hajlandóak arra, hogy végrehajtsák a rájuk bízott szellemi népirtást.

OBrian Orwell 1984 című regényében megkérdezi Winstont,- „Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött?

– Úgy, hogy szenvedést okoz neki – felelte.

– Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki.

De az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának?

A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik.

A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk?

Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr.

A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás.

A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül.

A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani – mindent.

Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn.

Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet.  De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el, Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”

Ezelőtt harmincvalahány évvel az épp elmúlt förtelmes Szovjet birodalom romjai fölött szörnyülködve olvastuk ezeket a sorokat, és múltunkra véltünk ráismerni benne. Senki sem gondolta volna, hogy a jövőnk forgatókönyvén szörnyülködünk.

A nemzeti együttműködés hibrid, tehát korcs és a hatalom agresszív kiélésére alapuló rendszerét  a harag és a közös rablás öröme tartja össze. Ebben sokat kölcsönöz a nomád államalakulatoktól. Ez a pogány nomád államalakulat azonban polgárinak és kereszténynek hazudja a magát, hogy így leplezze immoralitás át és barbárságát. A nemzeti együttműködés rendszerének haragja azok ellen irányul akik nem hajlandók részt venni ebben a hazugságban sőt inkább hajlandók nevén nevezni a gyereket, a lopást lopásnak, a pogányságot pedig pogányságnak hívni.

A konzervatív restauráció a Horthy korszak rendi társadalmát vegyíti a Kádár kor sunyi kisemberének erkölcseivel. Legnevetségesebb oldala akkor lepleződik le, amikor konzervatív forradalomnak nevezi magát, ami kétségkívül az egyik legviccesebb és letramplibb önellentmondás, versenyben az első helyért az emberarcú szocializmussal vagy a magyar Zuckerberg Mészáros Lőrinccel.

A kicsibe-okosba megúszás és lopkodás, a hőbörgő kivagyiság és a nemzeti önsajnálat operettje nem forradalom, ez már a forradalmáraiból is látszik. Schmitt Máriának, Németh Szilárdnak vagy Gerő Andrásnak nem sok esélye van, hogy diáklányok pólóin virítson. Ezért lengi be ezt az üdének hazudott forradalmi szellőt jeges, rohadó kriptaszag. A NER a legalantasabb emberi tulajdonságokra épít, és tagjaitól legalantasabb tulajdonságokat követeli meg: a feltétlen engedelmességet a kritikátlan ostobaságot az elvakult gyűlölködést, a házmestertempót,  a feljelentgetést, az irigységet, a sunyi talpnyalást, egymás elárulását, a nyárspolgári bornírtságot. Az üde forradalmi ifjak valójában élettelen zombik, és ebben a zombiháborúban elég nehéz a túlélés. Akit a zombi megharap, maga is zombi lesz, a zombiharapást pedig a Közszolgálatinak csúfolt média terjeszti, mely mérgező nyálával befröcsköl mindenkit. Ezért kell a magyar tájakon óvatosan járni, mint Milla Jovovich egy sivatagi díszletben.

De persze akármennyire tömik is ki pénzekkel  a rendszerhű, üdén forradalmi művészeti szervezeteket, kutatóintézeteket, tanszékeket, írószervezeteket és színházakat, a dolog a kultúrában nem úgy működik mint a gazdaságban. Haveri zsebeket tele lehet tömni  és abból lesz ház, autó, gyár, föld,  még ha közepesen, vagy alacsony színvonalon működnek is aztán ezek a hozzá nem értő lakájok kezén, mint ahogy ezt egyébként a gazdasági mutatók statisztikái évek óta pontosan jelzik.  Tehetségeket viszont nem lehet tenyészteni, gerincet nem lehet  lopott pénzből növeszteni, még közepes megtartásút sem. Az bizony mindig implantált gumigerinc marad. A szellemi és morális fertőtől minden tehetség, minden gerinces lény visszariad, akárhogy csábítják pénzzel vagy karrierrel. Ne felejtsük el, ifjú gárdistának csak a Gajdics Ottó-félék álltak.

Miközben teli szájjal hirdeti magáról, hogy Európa utolsó bástyája és védelmezője, ez a hibrid rendszer a legalapvetőbb európai értékek tagadja meg és megszüntetésükön együtt munkálkodik Európa olyan  ősellenségeivel és csalódott hősszerelmeseivel, mint például az oroszok. Ez a két alapérték az antik hagyományból származó nyitottság és szabadságvágy, valamint a keresztény tradícióból érkező szolidaritás és empátia. Ezeket egy nomád nép barbár értékrendje cseréli,  ahol minden idegen csak zsákmány vagy ellenség lehet, a nő tulajdon,  a kíváncsiság határa pedig addig terjed, ameddig a tapasztalat nem mond ellent saját hiedelmeinknek.
Azonban mint minden nomád államalakulat, a nemzeti együttműködés rendszere is ingatag és instabil. A közös rablás öröme addig tart, amíg van mit rabolni, de közben is fenyeget az, hogy bármikor hajba kaphatnak a koncon a rakoncátlan hadurak; a harag pedig csak addig képes összetartani a rendszert, ameddig a nyilvánvaló bűnök le nem lepleződnek. Csak addig lehet kalandozni, ameddig Lechwiesennél egy morcos német páncélos hadsereg oda nem csördít.

Barátaim, nagy beszédek elmaradhatatlan részei a látomások. Új pogányok korát éljük, új Koppányok fenekednek Róma ellen, a haza új István királyra vár, aki újrafundálja az európai értékeket.

Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera. Felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei. Ideje begyógyítani őket. Vagy legalábbis felkészülni arra, hogyan fogjunk majd hozzá a gyógyításhoz, amikor a sebek ejtőinek és feltépőnek lejár az idejük. Hogyan hozzuk vissza külföldről az elüldözött szellemi tőkét, hogyan építjük fel újra a szabadságra és függetlenségre alapuló művészeti és tudományos élet intézményeit, hogyan takarítjuk el a romokat, amelyek e szellemi pogánydúlás után maradnak. Hosszú munka lesz, de már most el kell kezdeni.

„Ne szűnjünk meg hát ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra űzettetett sorsunkat s életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hírének s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára szentelni; sőt igyekezzünk gyükeresebb megerősítésére nézve el nem múlasztani a magyar hazának képtelen nyomorgatásán szánakozó s országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek segítségéhez s egyértelméhez ragaszkodni.”

Köszönöm a figyelmet!

Az első tavaszi nap

Ahogy kisüt az első koratavaszi nap, nem tudok meglenni a szobában. Ma is egész délelőtt írnom kellett volna, de nem bírtam megülni a seggemen, inkább kimentem futni az ártéri erdőbe. Tényleg elképesztő, hogy elég pár órányi napfény, és azonnal zöldellni kezd minden – meg hát ott vannak ők is, az öreg titánok, sárkányok, szörnyek, akik feladták a télen, megroppantak, összeroskadtak, belereccsentek a hó súlyába vagy egy őszi szélrohamba. Ilyenkor koratavasszal különösen tanulságos és mitikus az ellentét a frissen kibújó füvecskék és a korhadó, megtört óriások között.

MAGYAR TEREMTÉSTÖRTÉNET

Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással, meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat, valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.

Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.

Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél, és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül, hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.

Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális) rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék  Kásler Miklós kulturáért (is) felelős minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt … megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.

Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.

Jékely Zoltán novellája Szerb Antalról

Ma, Szerb Antal halálának évfordulóján – 1945 január 27-én verte agyon puskatussal egy nyilas keretlegény – szeretném, ha elolvasnátok Jékely Zoltán novelláját élete legfontosabb barátjáról. Felesleges hozzá kommentárt fűznöm, talán csak annyit, hogy Jékely számtalanszor meríti prózái és versei témáját az álmaiból, mint ebben a novellában is.

Találkozások, magasabb szinten

Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.

Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején, hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben. Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában, állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen „találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet… Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?… Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő hozzátartozói meglátogatására készülődik az ember?…

Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat. Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó galamboknak.

Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.

Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal… Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.

X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam, Szerb Antal hol lakik!

Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el, hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is, melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem vele…

Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.

– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik járdájára majdnem vakítóan világított a hold.

– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!

– Lehetséges volna?!

– Miért ne?

– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?

– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.

– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet, mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…

Már fekete árnyú ciprusok és fehér márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem látott kedves barátom új otthonának közelében…

Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító cellaablak.

Az emberkézt formáló rozsdás kilincs engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk, csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja, hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk, alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön, gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón: illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem szerint…

De már lobbant is X. gyufája, aki most is talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:

ANTONIO

Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X. tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t, mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.

Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt, töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna –, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.

Végül pontot tett a mondat után, mely felett töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.

Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.

– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is, és göcögős-zavartan felkacagott.

Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át, a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…

Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony, hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán, melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban, ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt, nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony, majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor, szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:

– Jézusom! Rosszkor jöttünk…

És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is Vele. Ő azonban elémbe vágott:

– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja, mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap? Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…

Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…

Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam, egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a titokzatos vendég…

– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt homályban…

Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?

A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen, vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda… De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára akasztott ruhadarabok.

Amint szörnyű zavaromban valamiféle magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett; abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója: az egyetlen életben maradt fiú elé…

Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá, hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra. Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett. Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.

S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak. Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi, sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom heroldja.

Elfojtott zokogással kapaszkodtam a kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…

Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?

1947

“Geistige Mongolensturm” – a német sajtóban a PIM ügye

A 168 órának adott legutóbbi interjúmat kivonatolta a perlentaucher.de oldal, amely rendszeresen szemlézi a nemzetközi sajtót. A kivonatot az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm. Az eredeti oldal itt található.

168 ora (Ungarn), 15.01.2019

Die anstehende Umgestaltung des Petőfi Literaturmuseums in Budapest (PIM), das auch als Literaturarchiv bedeutender Nachlässen dient, könnte nur eine temporäre Bedrohung darstellen, meint der Schriftsteller Gergely Péterfy. Gleichzeitig warnt er vor den Konsequenzen, sollte die Institution von der (noch nicht bestimmten) neuen Leitung parteipolitischgeführt werden: “Was als Kulturkampf bezeichnet wird, ist in der Wirklichkeit die Rache des mit staatlichen Geldern ausgestatteten, politisch loyalen Durchschnitts und der Dilettanten. (…) Das Literaturmuseum PIM kann umgestaltet werden, Lebenswerke können versenkt werden, es können Ausstellungen organisiert werden, die aus dieser Institution ein weiteres ‘Haus des Terrors’ machen. Und dann? Dann werden wir halt nicht mehr hingehen. Aber die Literatur könnte nur dann umgestaltet werden, wenn die Schriftsteller umgebracht oder vertrieben würden: jeder einzelne Schriftsteller, der nicht die Propagandatrompete von Orbán bläst. Oder wenn alle und alles gelöscht, ja selbst aus dem Internet entfernt werden würde, was dem Geist des Systems widerspricht, der Freimaurer Márai zum Beispiel oder Parti Nagy oder Márton Simon. (…) Von meiner Seite würde ich jeden Erben dazu aufrufen, dass er die an das PIM übertragenen Rechte seiner Vorfahren widerruft; ich würde mit dem Nachlass meines Urgroßvaters Lajos Áprily und meines Großvaters Zoltán Jékely so verfahren. Sicherlich würden wir eine ausländische Stiftung zur Aufbewahrung finden, solange dieser geistige Mongolensturm hier andauert.”

FEKETELISTA

A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.

Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.

Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.

A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.

Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.

A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.

Mi a hiba ezzel az érveléssel?

1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.

2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.

Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.

Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.

Csak mire észbe kap a többség, már késő lesz.

Az Andrassew Iván-emlékest

“Andrassew Iván az után lett a barátom, hogy meghalt. Lehettünk volna korábban is barátok, de a véletlen valahogy úgy hozta, hogy sosem találkoztunk. Ha valami közös társaságba megérkeztem, ő már épp elment. Ha valahonnan indulnom kellett, még épp nem ért oda. Egy köpésre laktunk egymástól másfél évtizeden át, ő Tahiban, én Kisorosziban, mégsem futottunk össze se a Dunaparton, se a hídon, se kocsmában, se közértben. Olvastam az írásait, követtem a sorsát, megrázott korai halála. És úgy tűnt, hogy akkor már soha nem is fogunk találkozni.

              Aztán valamikor 2016 őszén csengett a telefonom, Karácsony Ágnes újságíró hívott, hogy van néhány barátja, akik beszélni szeretnének velem, ráérnék-e a héten. Ágit még a Bölcsészkarról ismertem, vagyis ő már akkor is a barátom volt, amikor még szinte nem is éltünk, úgyhogy igent mondtam. Így aztán egy hét múlva ott ültem a Babkában Horváth István és Nagy N. Péter társaságában a Pozsonyi úton, és innen kezdődik ennek a különös, síron túli barátságnak a története.” – így kezdődik az az előszó, amelyet a Andrassew Iván könyve című kötethez írtam, amely most, Iván halálának évfordulóján jelent meg a Noran kiadónál.

Aki kíváncsi a kötetre, itt megrendelheti.

A könyv bemutatója és a Sámli-dáj átadója alkalmából Szentesi Évával, Kácsor Zsolttal és Konok Péterrel az írás és újságírás, irodalom és influenszerkedés összefüggéseiről beszélgettünk. Az Andrassew Iván Sámli-Díjat Kácsor Zsolt és Csillag Ádám kapta.

A képeket Gergely Bea készítette tegnap a Spinozában.

Nostradamus és az O1G

inkedsolaris-nostradamus-474-279-108791_li222

Olyan felfedezést tettem, amit lehet, hogy hogy szkeptikus olvasóim eleve fenntartásokkal fogadnak, de bízom benne, hogy a misztika iránt fogékonyak – amilyen olykor én magam is vagyok – örömmel olvasnak majd.

Fogtam ugyanis magam egy hűvös berlini délelőttön – nyirkos eső szemerkélt, az ég vígasztalanul szürkének mutatkozott és a sör is kifogyott a hűtőből – és felütöttem Nostradamus jóslatait, hátha találok benne valamit, amely egyenesen nekem szól, esetleg – reménykedtem titokban – meg is vigasztal. Nos, nemigen találtam semmi határozottat, semmi körvonalazhatót, semmi olyasmit, amit közvetlenül magamra vonatkoztathattam volna. Találomra rá-rámutattam egy-egy strófára és próbáltam bogozgatni a titokzatos mondatokat, mint például:

XLIX.

Deuant le peuple sang sera respandu,

Que du haut ciel viendra esloigner.

Mais d’vn long temps ne sera entendu,

L’esprit d’vn seul le viendra tesmoigner.

Ami valami olyasmit jelent, hogy „Mielőtt embervér ömlene, csak az ég magasából jöve az, de valakiről sokáig nem hallunk majd, s egy magányos lélek fog tanúskodni ellene.”

Ó, megint ez a homályos semmitmondás, az allegóriák kusza szövedéke, amely egy tapodtat sem enged közel a jelentéshez, sóhajtottam magamban, és kedvetlenül hallgattam az eső kopogását az ablakpárkányon. Még egyszer elolvastam a versszakot – és ekkor megvilágosodtam.

És most ti is meg fogjátok érteni. Ott van, világosan ott virít az esetlenül rímelő szavakban: esloigner és tesmoigner, ott van az 500 éves üzenet. Még egyszer: eslO1Gner és tesmO1Gner: ott lüktet a szavak közepén a prófécia, amelyet Simicska Lajos oly mágikus ösztönnel segített napvilágra jönni.

Felhívtam a fiam, hogy hozzon néhány palack Berliner Kindlt, és én nekiláttam – ilyen a filolólógusvér – hogy tüzetesen átvizsgáljam a szöveget és meg is találtam 21 – értitek: 21, mint a század, amelyben élünk – alkalommal az O1g-t a Nostradamusi szövegben, például ilyen, a világ sorsára nézve döntő passzusokban, mint:

LXXXII.

Ronge long, sec faisant du bon valet,

A la parfin n’aura que son congie

Poignant poison & lettres au collet

Sera saisi eschappé en dangie.

Vagyis: „Vékony, magas és száraz, játszva a jó szolgát, végül semmit nem lel, kivéve elbocsátást, fájdalmas méreg és betűk a gallérban, elkapják, miközben vesztébe rohan.”

Minden világos, gondoltam, és nyugtalanul fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Ez a prófécia a döntő. Értitek: pO1Gnant pO1son! Fájdalmas méreg! Ráadásul betűk a gallérban, ismétlem: BETŰK – mi ez, ha nem egyértelmű üzenet?

A Berliner Kindlt már megnyugodva bontottam ki, abban a biztos tudatban, hogy sem a prófécia nem tévedett, sem pedig mi, az idők végén ténfergő, utolsó emberek, nem veszthetjük el a reményt: O1G, és ezt most már magától Nostradamustól tudjuk.

Magam nem vagyok Nostradamus-szakértő, ezért a végső igazság kikutatását azokra hagyom, akik szakavatottak a témában: én magam megelégszem azzal, hogy megtettem a dolgok teljes megértése felé az első lépést – és most már söröm is van.

Nostradamus eredeti szövege itt tölthető le, akinek van kedve bogarászni és próféciát fejtegetni, ne fogja vissza magát!

AKit pedig mindez nem győzne meg, nézze meg Nostradamus eredeti, 1555-ös portréját: na mi van a jobb sarokban, közvetlen a bölcsességet szimbolizáló körző alatt? Hát persze, hogy ott is az O1G!

https://zelalemkibret.files.wordpress.com/2012/02/the-complete-works-of-nostradamus.pdf

Rettegő NER

A minapi buszsofőrös poszt fogadtatásával kapcsolatban hallatlanul érdekes, szórakoztató, és, hogy úgy mondjam, kényes tapasztalatokra tehettem szert, amelyeket szeretnék most veletek megosztani.

Az első és legfontosabb az, hogy gyenge idegállapotban lehet a NER, ha egy író ellen, aki egy eldugott blogban megírja, hogy iskolába igyekvő lányát jogtalanul és embertelenül leszállította a téli fagyban egy arrogáns sofőr – majd tanulságképpen azt ajánlja sofőrnek, hogy ne a gyengébbekkel emberkedjen, hanem (ha mindenképpen ki akarja valakin tölteni a haragját) akkor kezdje a legerősebbeken, azokon, akik miatt nyomorult az élete, jelesül Magyarország kormányán – egy egész trollhadsereget vetnek be, végül pedig magát Bayer Zsoltot is hadrendbe állítják. Naponta történnek ilyen esetek, a sértettek, vagy hozzátartozóik, akár írók, akár nem, naponta osztanak meg hasonló sztorikat, azokra mégsem ugranak a verbális verőlegények. És ugyanígy, naponta ezrével születnek posztok a NER élhetetlenségéről, az ország morális szétrohadásáról – arra se mozgatja a füle botját se senki. Mi volt ebben a posztban, ami ennyire kiborította a bilit?

Megpróbálom megfejteni.

A NER legfontosabb kommunikációs trükkje az, hogy az embereket benn tartja egy tripben. Mindent elkövet, hogy fenntartsa a rózsaszín látszatot, hogy a magyarok minden világok legjobbikában élnek, és azt sulykolja,  hogy ez csak úgy lehetséges, ha a NER megvédi őket a migránsok kívülről fenyegető áradatától, másrészt belülről megvédi őket a liberálisok, a baloldaliak és az értelmiségiek pusztító aknamunkájától. Ezzel a mesterségesen fenntartott hallucinációval szemben minden közjogi érvelés, minden filozófiai eszmefuttatás, mindenféle világnézettel operáló okosság totálisan tehetetlen: az embereknek mindössze csekély töredéke érti meg ezekből, hogy nem a létező világok legjobbikában, nem demokráciában nem szabadságban, hanem egy hitvány és tolvaj autokráciában él. És ugyanígy, ha bárki rémtörténeteket mesél a szegények kiszolgáltatottságáról, a rohadó kórházakról, szétzüllött oktatásról, nem ér célt vele: ezek elszigetelt, egyedi problémák maradnak, amelyekről végső soron senki sem hiszi el, hogy a politikai romlottság következményei. A publicisztikák, amelyeket írunk, legnagyobb részt megmaradnak a közjogi, elméleti, ilyen-olyan ideológiát felmondó, marxista, liberális, neokon meg egyéb általánosságoknál. Korholják a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolását, jönnek a mindenféle társadalomtudományi és történetfilozófiai érvvel. Ezekre a NER – csakúgy, mint az olvasók döntő többsége, magasról tojik. Az olvasó nem érti a szavakat, nem érti, hol szól ez az ő életéről, a NER meg röhög a markába és gúnyolódik rajtunk, okostojásokon. A tényfeltárás dettó. Ellopott valaki ötmilliárdot, ötvenet, vagy ötszázat? 500 ezer dollárért repült Braziliába? Ez megint túl van az olvasó világán. Nem képes átlátni ekkora összegeket, nem látja be a bűn nagyságát, nem érti, hogy ezt a pénzt az ő zsebéből, az unokája jövőjéből vették el. Szekérderékszámra lehet ilyeneket írni, csak néhány másnapos, kósza troll piszkál bele nagy ímmel-ámmal.

Ráadásul senkitől sem várható el, hogy abban a tudatban élje le az életét, hogy egy világvégi, hanyatló, sunyi, gonosz és rohadó társadalomban kell eltölteni azt az időt, amit egyébként el tölthetne boldogan, szabadon, jólétben, abban a biztos tudatban, hogy a gyerekeinek jobb lesz a sorsuk mint neki volt – a rózsaszín látszatot erőnek erejével fenntartjuk mi magunk is, különben roppant kellemetlen igazságokat kellen önmagunknak bevallani.

Azonban mindig van egy határ: egy pont, ahol az ember azt mondja, hogy na ebből most akkor elég volt. Mint egy rossz házasságban, az ember egyszercsak ráébred, hogy évek óta pokolban élt, és ott vakargatja a fejét, hogy hogy az ördögbe volt képes ő ezt eddig elviselni.

Ehhez a megvilágosodott állapothoz kell eljusson az olvasó, amikor az ilyen történeteket elolvassa.

Úgy tűnik, ha elmondunk egy konkrét esetet, amely ott játszódik, ahol az olvasók többsége él, a kék és sárga buszok, villamosok, utcák és boltok világában; történetet, amely hétköznapi bűnökről és bűnösökről beszél, amelyből kiviláglik, hogy a diktatúra azokat szorítja leginkább, akik középen vannak; hogy a diktatúra nem ott kezdődik, hogy Gulágra viszik, börtönbe zárják vagy tarkón lövik az embert, a diktatúra ott kezdődik amikor packázik veled a buszsofőr, amikor szemétkedik a BKV ellenőr, amikor jogellenesen vegzál a rendőr, amikor a házmester beszól, hogy ha 10 után érsz haza, és így tovább – akkor megmozdul valami.

Jelen esetben azonban a trollhadsereget és az őrkutyát nem csak ez zavarta fel.

A tragikai vétséget a poszt ott követte el, hogy nem az egyébként tényleg aljasul és jogellenesen viselkedő sofőr megbüntetését követelte, hanem rámutatott, hogy az emberek, bár rendelkeznek szabad akarattal, a társadalmi normákhoz igazodnak. Tehát ahol megengedhető, sőt, elvárható, hogy zsidókat öljenek, ott zsidókat fognak ölni, ahol az a norma, hogy a kulákot meg a burzsoát kell üldözni, örömmel és élvezettel megteszik, ahol kannibalizmus a szokás, ott a gyerek is embert eszik, ahol pedig a kiszolgáltatottakon és a gyengéken, nőkön, hajléktalanokon és menekülteken divat kiélni a hatalmi vágyat és az aljas ösztönt, ott azt fogják megtenni. A buszsofőr tehát, bár csakugyan vétkes, mégsem egyedüli bűnös. A valódi elkövetőket, a felbujtókat a Budai Várban kell keresni.

A hermeneutika Szent Ágoston óta négy szintet határoz meg a szövegek értelmezésében – ez a négy értelmezési szint azonban nemcsak a megértés, hanem a logikai sorrend négy szintje is, végső soron minden elbeszélőművészet alapköve. A betű szerinti szint tudósít a történésekről, az  allegorikus szint feltárja a történetben rejlő sémákat, a tropologikus vagy morális levonja az eset erkölcsi tanulságait és útmutatást ad a gyakorlati viselkedéshez – végül az anagogikus a történetben rejlő legmélyebb titkokat nyitogatja. És a publicisztika, akárcsak az egyszeri szentbeszéd, ugyanígy épül föl: Józseffel és Leával ez meg ez történt, amiféleképpen az emberi lélek a megváltással ilyen meg ilyen viszonyban van, és ebből is kiviláglik, hogy az Úr akarata ez meg ez, menjetek tehát, testvéreim, és tegyetek így, meg így, hogy tiétek legyen a mennyek országa.  A buszsofőr és a lány esete sem más. Ez meg ez történt, ezért meg ezért – azért tett így a buszsofőr, mert a NER-ben él, és épp nem máshol – menjél tehát buszsofőr testverem, és ti mind, akik hasonlóképpen szenvedtek az elnyomatástól, és nyomjátok bele a fejeket a Budai Várban a 300 forintos krumplifőzelékbe, és nem kell többet aljasnak lennetek.

És pontosan ez az, ami kiütötte a biztosítékot: hogy a történet végigvezette az olvasót azon a logikai összefüggésen, hogy egy diáklányt végső soron mégiscsak azért penderítettek le egy buszról egy fagyos januári reggelen, mert a NER megvadítja és megrontja az emberi elméket. Ezért lett itt ekkora hiszti, ezért verték ennyire magukat a trollok és ezért kellett előparancsolni a rottweilert tacskót: mert minél többen kezdik belátni ezt az összefüggést, annál gyorsabban szakadozik szét a látszat. Nem hiába irányult a trollok legnagyobb igyekezete arra, hogy az egyedi eset és a politika összekapcsolását hiteltelenné tegyék.

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, (és most jön ennek a posztnak a morális és anagogikus része): amennyiben az olvasók elé kerülnek azok a történetek, amelyekben megmutatkozik, miként rohasztja szét az országot a rendszer, az erőnek erejével fenntartott látszatvilág szétporlad, és az olvasó előbb-utóbb kénytelen lesz szembesülni a valósággal.
Ja, és még valami – de ez már tényleg csak a játék kedvéért: a postás mindig kétszer csenget.

Fejétől bűzlik

Hogyan szállít le egy buszsofőr egy gimnáziumba igyekvő diáklányt reggel 7-kor mínusz 7 fokban – pedig pénz is volt nála és jegyet is akart venni?

Elmesélem.

Mint minden hétköznap reggel, elvittem a lányom Kisorosziból kocsival Tahitótfaluba, a buszmegállóhoz. Itt szokott átszállni a 7.10-es buszra, amivel aztán elmegy Szentendrére a gimnáziumba. Ezzel egy órát spórol, ha gyalog el kéne mennie a kisoroszi révig, majd átrévezve a Dunán szállna fel Szentgyörgypusztán a buszra, 6 órakor kellene indulnia. Így elég kocsiba ülnünk 7 előtt 10 perccel. Tahitótfalutól Szentendréig már semmi időt nem nyerne, ha kocsival vinném, a 11-es úton ilyenkor csak lépésben lehet haladni – ugyanolyan gyorsan ér oda az autó is, meg a busz is.

Ma, január 8-án reggel is követtük a protokollt. 7 óra előtt 5 perccel ott voltunk Tahitótfalu hídfőnél. Mivel mínusz 7 fok volt odakint, megálltam a buszmegálló előtti parkolóban a Tesconál, hogy amíg meg nem látjuk a kanyarban a buszt, ne fagyoskodjon a gyerek odakint. (Nem gyerek már amúgy, novemberben múlt 18, mindjárt érettségizik.)

A busz feltűnt a hátunk mögött a kanyarban, a lányom kiszállt, és persze ekkor jutott eszébe, hogy ma még meg kell vegyen ezt meg azt, meg be kell fizessen valamit, de nincs nála annyi pénz. A tárcámban csak tízezresek voltak, odaadtam neki egyet. Bekanyarodtam a Tesco parkolóba, mert csak úgy tudok visszafordulni Kisoroszi felé, vártam a reggeli forgalomban, hogy ki tudjak kanyarodni. Szépen elment előttem a busz, még integettem is, bár nem láttam a lányom, gondoltam, a másik oldalon ül, de biztos, ami biztos, azért integetek. És ekkor megcsördült a telefon.

A lányom hívott, hogy leszállította a buszvezető, itt áll a buszmegállóban, vissza tudok-e jönni érte. Mondtam, hogy még itt állok a kereszteződésben, fusson oda. Aztán a kocsiban mesélte el, hogy mi történt.

Tízezressel akart fizetni, a sofőr közölte, hogy nem tud visszaadni. Erre a lányom mondta, hogy semmi gond, van a tárcájában apró, csak a tárcáját meg kell keresnie. Elkezdett turkálni a táskája alján a pénztárca után, de a buszvezető közölte, hogy erre neki nincs ideje, szálljon le. Mire a lányom azt mondta, hogy egy pillanat, és meglesz a tárca, nyugodtan induljanak el. Erre a sofőr felemelte a hangját, hogy ő késésben van, neki erre nincs ideje, azonnal szálljon le. A következő kérésre, hogy de mindjárt megvan a pénztárca, és ha leszáll, elkésik a gimiből, a sofőr már ordított, hogy szálljon lefele azonnal. Az utasok közül senki nem kelt a lányom védelmére, ő pedig nem állt le ordítozni, hanem megadta magát a túlerőnek és leszállt.

A buszt a leányfalusi strandnál értem be és – mint a videón látszik – megkérdeztem a buszsofőrt, csakugyan azt tette-e, amit tett. Mivel kikockáztam az arcát, a kedves olvasó nem látja a pökhendi arckifejezést, de az arrogáns stílus semmit sem vesztett élvezeti értékéből.

A Volánbusz járat száma 872, közlekedik 6.50 és 8.05 között Visegrádtól Újpest-Városkapuig. A busz rendszáma HDA-228. A busz nem késett, 7 óra 10 perckor – menetrend szerint – állt meg Tahi Hídfőnél.

Felhívnám a tisztelt olvasó figyelmét arra, hogy nem a buszsofőr a hibás – még ha az arcátlan és vérlázító aljasságot ő is követte el. Azért nem ő a hibás, mert az Orbán-rezsimben ez az általánosan elfogadott viselkedésmód. Akinek csak egy mogyorónyi hatalma van, arra használja, hogy visszaéljen vele. Ő csak túlórázik, alulfizetett, frusztrált, és ezért ott áll bosszút a világon, ahol megteheti. Egy diáklányon, akinél nem kell attól tartania, hogy ki mer állni a jogaiért. Üzenem ennek a derék embernek, hogy ha frusztrált és elégedetlen, töltse ki azokon a haragját, akik miatt nyomorult az élete. Fejétől bűzlik a hal: menjen fel a Budai Várba és nyomjon bele néhány bűzlő fejet a 300 forintos krumplifőzelékbe – garantálom, hogy utána jobban fogja érezni magát.

A klikk


Hogy milyen lesz az idei év? Mint egy rémálom egy iskolában.
A tahó klikk az osztályban idén is uralkodni fog: megy tovább  a shaming és a bullying, a megalázás és a megszégyenítés. Idén is zaklatni fogják azt, aki szegény, aki cigány, aki meleg és aki könyveket olvas, vagy csak egész egyszerűen nem partner a tahóságban. A tahó klikk továbbra is kereszténynek fogja tettetni magát: ahogy arra jön az igazgató, rém ájtatos arcot vágnak és keresztet vetnek. A vécében meg titokban tolják a kokaint és a piát. De tudjuk, hogy az összes ilyen klikk uralma addig tart, ameddig a zaklatás és a megszégyenítés áldozatai rá nem jönnek, hogy össze kell fogniuk: a könyvmoly a cigánnyal, a meleg a szegénnyel, és így tovább. Akik amúgy hajlamosak kölcsönösen utálni egymást, mert abban reménykednek, hogy a másik még így is nagyobbat szív, mint ők, és attól félnek, ha összefognak egy másik vesztessel, ezzel tovább rontanak a helyzetükön. Meg hát minden áldozat hajlamos elhinni, hogy végső soron rászolgált arra, hogy szivassák. Végülis tényleg cigány, meleg, szegény, könyvmoly, vagy valami ilyesmi. Az erőszakban az a legfélelmetesebb, hogy az áldozatok többsége csak úgy képes túlélni, ha azonosul az erőszaktevő szempontjaival. De a legnehezebb mégis mindig azokat meggyőzni, akik nem áldozatok ugyan, de nem is elkövetők: övék a legféltettebb kincs, a függetlenség látszata. Akik büszkék arra, hogy nem szörnyetegek, de nem is lúzerek. Őket kell meggyőzni arról, hogy ha sosem akarnak a tahókhoz csatlakozni, sem pedig áldozattá válni, ezt csak úgy engedhetik meg maguknak, ha harcba lépnek a megszégyenítettek oldalán. Az idei évnek erről kellene szólnia.


Holnap délelőtt az Ötösben várom hívásaikat a cikkel kapcsolatban a 061-24-07-953-as és a 061-24-06-953 számon!

Csalóka remény

Most nagyon népszerűtlen leszek, úgyhogy aki nem akar direkt népszerűtlen posztot olvasni, az ne is klikkeljen.

De azoknak, akik vállalják az olvasás kockázatát, elmondom, hogy az agyamra megy a Szilveszter.

Már régóta az agyamra megy, de most merem csak nyíltan bevallani.

Ez a mondvacsinált végelszámolás mindenkit év végi számvetésre késztet – mintha a számvetések az évfordulókhoz kapcsolódnának – amiből végül többnyire mindenki rosszul jön ki. Az a hamis illúzió, hogy január 1-vel valami új kezdődik, a megtisztulás és az újrakezdés hiú látszatával kecsegtet, amiből végül persze semmi sem lesz igaz. Innen fakadnak a betarthatatlan fogadalmak és a már január 15-vel megszegett ígéretek.

Mindig is utáltam a kényszeres szilveszteri ünneplést, az erőltetett bulizást, a kínos örömködést és a befeszült jópofizást. Csak akkor tudtam túllendülni az erőlködésen, amikor kellően lerészegedtem, de akkor is ott munkált a homályos lelkiismeretfurdalás, hogy az ember mi az istennek részegedik le hétfő vagy kedd este, mikor tényleg végképp semmi oka nincs rá? Ez maximum a kamaszkor végéig jó buli, amikor az ember kapva kap minden alkalmon, amikor piálhat. De aztán…?! A Szilveszter egy olyan ünnep, amikor senkit és semmit nem ünneplünk: az új évet senki se várja, az óévtől senki sem búcsúzik. Semmi örülnivaló nincs abban, hogy 2018 helyett 2019-et kell írni (legfeljebb bosszankodás, mert pár hónapig reflexesen úgyis mindenki mindenhova 2018-at ír, és lehet sztornózni a számlát). Úgyhogy totál felesleges úgy tenni, mintha bárminek is örülni lehetne.

Sőt, többet állítok: a keresztény időszámítás kimondottan depresszív dolog. Eleve arra szolgált, hogy kimérje még azt a kis időt, ami a Megváltó születésétől az Utolsó Ítéletig hátra van – a bűntudatnak nem volt szüksége globális felmelegedésre ahhoz, hogy sejtse, az emberi faj el fogja pusztítani a világot (vagyis a végítélet lovasai megteszik ezt helyette, de ez a lényegen nem változtat). Az évek Krisztus utáni múlása semmi másra nem emlékeztet, mint hogy egyre közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez – még akkor is, ha senki sem tudta eddig pontosan megmondani, ez mikor is következik be.

A görögök legalább az olimpiák szerint számolták az időt, Olimpiától olimpiáig, amiben azért van valami hellén derű: senki nem agyalt a világvégén, hanem várta a következő nagy bulit, és addig is kitartóan gyakorolta a diszkoszvetést. A rómaiak már sötétebb fickók voltak, ők a konzulok nevével jelölték az éveket, de ez legalább arra emlékeztette őket, hogy tavaly is két s@ggfej vezette az országot és jövőre is két s@ggfej fogja: ez sem fenyegetett különös depresszióval. De hogy a múló idő a kereszthalálra váró Jézuska egyre távolibb születési évétől távolodjon az egyre halogatott, de úgyis elkerülhetetlen vég felé, ez kimondottan lélekromboló.

Úgyhogy elmondom, mit teszek: a magam részéről nem ünneplem a Szilvesztert, hanem megeszem a kocsonyát Évával, aztán szépen lefekszem aludni, amikor elálmosodom. És bulizni meg inni akkor fogok, ha lesz rá valami jó és örömteli okom. Arra nem fogok koccinatni, hogy megint egy évvel közelebb jutottunk az Apokalipszishez.

De hát persze Szilveszter a kötelező poénkodás ideje, szóval, ki tudja, talán ez is csak egy erőltetett vicc volt.

A kocsonya mágiája

Mindig elérzékenyülök, ha Éva Szilveszterre kocsonyát főz.

Egyrészt, mert eszméletlen jó kocsonyát főz, másrészt, mert ebben az év végi várakozásban, amelyben van valami se-itt-se-ott, kényelmetlen és hontalan átmenetiség, a fövő kocsonya illata himnikus ígéretet hordoz.

Mert mágikus dolog a kocsonya.

A világ nagy átalakulásainak egyike, amely valamikor meggyőzhette a nyughatatlan elméket, hogy lehetséges főzéssel, párolással és sűrítéssel elérni az átváltozások átváltozását: aranyat csinálni nemtelen anyagokból. Löttyedt fülek, gyanús lábak és körmök, holtra húnyt szemhéjak és szimatoló orrok, kandikálnak elő a zöldségekkel megpakolt léből, olyan állati testrészek, amelyek sem egykor, életükben, sem így friss halálukban nem valami kívánatosak. A hideg lében megkoccannak a lábos falán a csontok, a dermedt, nyers répák és a földízű gyökerek, mintha egy kupac kő és fagyott földrög zörögne egy rozsdás talicskában. Aztán megtörténik a főzés csodája, és ebből a kellemetlen anyagkupacból illatos, forró, sűrű lé lesz, amely aztán az erkélyen, az ablakpárkányon, a pincelépcsőn néhány óra alatt aranyszínű, mágikus tüneménnyé szilárdul: ó, igen, szilveszteri kocsonya, te vagy az ígéret, hogy lehetséges a megfiatalodás, az átalakulás, romló testünkből főnixként feltámadhatunk, és az utálatos, földszagú anyag, amiből vagyunk, testünk és szellemünk alkotóelemei szerencsés pillanatokban létrehozhatnak valamit, amely, szebb, jobb és értékesebb, mint mi magunk. A rosszkedvű napokból, az értéktelen percekből összeáll végül valami az idő nagy edényében, amire azt mondjuk a végén: na ezért tényleg érdemes volt élni.

Szilveszteri kocsonya, te vagy a boldogabb jövő esztendő ígérete.

Év végi címkefelhő

Az alant következő szöveg egy vers; vagy még inkább: rap. Kéretik e szerint, ritmizálva, hangsúlyozva olvasni és aláképzelni egy szájdobot.

*

Kósa Lajos, sertéstelep,  

Németh Szilárd, szopófantom,  

Budai Vár, bajszos szar,  

hajléktalan, börtön,  

Kórház, stadion, 

holokauszt, Terror Háza, 

Kerényi Imre, Fekete György, 

CEU, Bécs,  

Dózsa László, Pruck Pál, 

Brüsszel, Moszkva, 

Putyin, idegméreg, 

Legfőbb ügyész, Gruevski, 

leggazdagabb magyar, Mészáros Lőrinc,

Nagy Imre, hűlt hely,

szaros pelenka, Orbán Viktor, 

O1G, egy az isten.

A 2018-as évünk

Ülünk kábán a kanapén, és várjuk, hogy véget érjen az év. Készülök az év végi Klubrádiós kabaréra, olvasom az év híreit, azt hittem, vicces feladat lesz, de fél óra után undorodva, szédülve csukom be a laptopot. Hullahegyek, végzetébe rohanó világ, elmebeteg politikusok, gonoszul terjeszkedő önkény, a hazugság és a hülyeség feltartóztathatatlan sárlavinája. Képtelen vagyok akár egyetlen halvány poént is kipréselni az agyamból. Annyira sötétnek tűnik a világ, hogy Évával rákényszerítjük magunkat, és egyenként végig vesszük, ami jó dolog történt velünk az évben.

Éva darabja, az Egyasszony januárban elérte a 100. előadást. Jó volt. Írtunk tavasszal egy közös könyvet, A panda ölelését. Az is jó volt. Éva novemberre befejezte a legújabb regényét, Apád előtt ne vetkőzz lesz a címe, jövő Könyvfesztiválra jelenik meg, ez is jó volt. Színpadra alkalmaztam egy regényt a Vígszínháznak, Majgull Axellson: Nem vagyok Miriam, ez is jó volt. Megírtam az új regényem nagy részét, jövőre bejezem. Mágikus kaland volt. Két varázslatos hónap Sanghajban kettesben, az is jó volt. Vagyis inkább feledhetetlen és megismételhetetlen. Kint ragadtunk egy hétre a Kelet-Kínai tenger egy kis szigetén egy tájfun hullámverése miatt, álomba illő kisvárosokban bolyongtunk és tengeri kaját ettünk. Sétáltunk a platánok alatt a Francia negyedben. Hogy az milyen jó volt. Decemberben megjelent szerbül a Kitömött barbár, lementünk Belgrádba a könyvbemutatóra, ettünk pljeskavicát kajmakkal, ittunk hozzá Slivovicát. Az is jó volt. Emma lányom 18 éves lett, táncoltam vele a szalagavatóján. Jó volt ez is. Nyáron csobbanni a medencénkben. Friss bazsalikomot szedni. Jó könyveket olvasni. Sétálni kézen fogva a Dunaparton. Beszélgetni. Ölelkezni.

– És akkor mi volt rossz…?

Semmi. Végül is semmi. Végülis minden jó volt.

Ha megbeszéljük együtt, ha visszagondolunk együtt, és ha arra gondolunk, hogy milyen jó dolgokat csinálunk majd jövőre együtt, akkor minden jó. Csak hát, ja… csak a világ ne lenne. A hazugság, az elmebaj, a cinikus önkény.  Csak mindig az lenne, hogy ketten vagyunk egymásnak. Meg azokkal, akiket szeretünk.

Szász hazám

Éppen fél év telt el azóta, hogy eljöttem Magyarországról.

Délután, ahogy  Szent Bernát hársfájának dőlve süttettem magam a koratavaszi napfénnyel, aztán hazafelé sétáltam a Montesantóról, azon gondolkodtam, hogy ez a fél év minden kétséget kizáróan életem legboldogabb féléve volt, újjászületés – te jó ég, már a hanyadik az életemben.

És ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az első mondat, amit a kivándorlásról olvastam, a Winnetou kezdőmondata volt: „Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni; a szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is.” Szentgyörgypusztán, egy téli délután, a szőnyegen hasalva olvastam, emlékszem a borító tapintására, a ronda, olcsó, sárga papírra, amelyre nyomtatták, a garamond betűkre, amelyeket néha felismerhetetlenségig roncsolt a festékhiány, és a borzongásra, hogy mondatból micsoda végtelen távlat árad.

El lehet menni. Nem kell itt rostokolni. Vár a Henry-puska. Ott lehet hagyni szász hazámat.

Újra és újra nekifutva, ízlelgetve olvastam; ez a „szász hazám” különösen tetszett, Vörösmartysan csengett, magyarhazámosan, mágnesesen, és volt benne szépen vibráló feszültség a „politikai viszonyok” és a „fiatalos kalandvágy” közé ékelve, mintha nem lenne elég indok arra, ha valaki a szegénység és a rendszer elől lelép, hanem némi kárhoztatandó kalandvágy is kellene hozzá. Tetszett ez a finoman adagolt bűntudat.

Tompán és távolról szivárgott bele ebbe az első, Winnetou-olvasatba mindaz, amit a családi beszélgetések közben, a felnőttek elharapott félszavaiból felcsipegettem, hogy a „rendszer” szar, és hogy nem vagyunk jó helyen itt, ahol vagyunk, Visegrádon és Budán, nem itt kellene lenni, hanem valahol máshol. X disszidált, Y disszidált, Z azt üzeni W-n keresztül, hogy majd akkor jön haza, ha kimentek az oroszok.

Az oroszok ugyan kimentek, de a lelkekben ott maradtak. Az 1949-1989 közötti időszakot, a „létező szocializmust”, a „gulyáskommunizmust” Magyarországnak nem sikerült kiheverni – hogy a járvány-sújtotta időkhöz illő hasonlatot mondjak: az utóhatások és későbbi szövődmények súlyosabbnak bizonyultak magánál a betegségnél.

Amúgy jó itt az Újvilágban, szépek a bölények és szelídek az indiánok.

A napok rendje

Délelőtt rendszerint a konyhában írunk így ketten. Versenyt csattogtatjuk a billentyűket, ha valaki egy nagyon hosszú sorozatot nyom, irigykedve megkérdezzük: mi ment ilyen jól…? Aztán röhögünk. Telefonhívás jön, Éva szervezkedik a lányokkal, közben persze kimegy, rám csukja a konyhaajtót, hogy ne zavarjon. Aztán bejön a gépéért, miközben még mindig telefonál, átmegy a hálóba a kisasztalához. Elunom a konyhai perspektívát, átmegyek a nappaliba (ez egy szűk kis utcára és egy hátsó kertre néz, ahol fehér rózsák nyílnak), ott folytatom az írást. 11 körül már elég meleg van, felmegyek a tetőteraszra, baseballsapkát veszek, hogy egyáltalán lássam a monitort a napon, és süttetem magam, miközben dolgozom. Éva is feljön, már nem hozza a gépét, nyújtózkodik, aztán lehever napozni, már eleget írtunk, te mit sportolsz ma? Vacillálok, hogy futni menjek, vagy bringázni, vagy felmenjek kosarazni az etruszk akropoliszra vagy csak fekvőtámaszozzak inkább a teraszon. Éva mindig ugyanazt az útvolnalat járja be, a maga 9 kilométerét kelet felé a hegygerincen a Collevalenza felé vezető úton, ahol a kertfalakba a római sírok köveit építették és a kertekben már ilyenkor, március elején sarjadnak a zöldségek. Én, ha biciklizés mellett döntök, elmegyek valamelyik környékbeli várba, „borgo”-ba (így vált olasszá a longobárdokkal érkezett Burg szó), ha elfáradok a hegymenetben, leheverek egy olajligetben. Visszafelé bemegyek vásárolni valamit vacsorára vagy holnapra, veszek egy palack bort, egy darab ördöghalat. Délután vagy tanítunk, vagy megint írunk, miközben elkészül a sütőben az ördöghal és kinyílik hozzá a bor.

Elkezdődött

Magyarországon elkezdődött az erőszak eszkalálódása. Beérett a NER tíz éves munkájának gyümölcse, a tíz év propaganda megtette a hatását: az ország lakóinak jelentős hányadában sikerült lebontani az erkölcsi gátakat, azokat a védőmechanizmusokat, amelyek visszatartják az embereket attól, hogy az ösztöneinek szabad folyást engedve polgártársaik torkának essenek.

A gyűlölet – pestiesen szólva – „egy dolog”. Sokféle társadalmat sokféle gyűlölet feszít, focicsapatok, öltözködési szubkultúrák, zenei irányzatok, és úgy nagyjából minden szomszédos falul valamiért utálja, lenézi, gyűlöli a másikat. Mondjuk úgy: evolúciós okokból. (Evolúciós okokból férfi létemre mellbimbóm is van, teljesen szükségtelenül, de mindegy.)

 A politikai oldalak rajongói közti ellensznev, viták és érzelmi ellentétek is természetesek és egyidősek az emberiséggel, még ha nem is a kedvenc kulturális örökségünk – amelyek pedig ezek közül háborúba, vérontásba, népirtásba torkolltak, az emberiség krónikájának legsötétebb lapjai. A földi pokol, melyet az elaljasodottak szabadítanak a világra.

 Az, hogy valaki politikai ellentétek miatt tettlegességre, verbális vagy pláne fizikai erőszakra ragadtassa magát – elfogadhatatlan.

 A magyar társadalom egész sokáig kibírta nyílt erőszak nélkül. A nyomást egészen sokáig át lehetett terelni a fizikai erőszak felől a verbális erőszakra, a kommentelők osztották a verbális halált, fenyegettek és köpködtek és átkozódtak – ez a terelőgát most átszakadt.

Ütnek, lökdösnek, késelnek.  Egy SzFE maszkért. Egy 19. századi, mára (sajnos) érdektelenné vált íróért. És miért még majd…!? Egy szivárványos zászlóért? Vagy ha egy egynemű pár kézenfogva sétál az utcán? Ha valaki nem kormánypárti lapot pörget a mobilján? Netán ellenzéki írót olvas a villamoson?

Nem tippeket akarok adni, csak extrapolálom a minapi történéseket. És nem, nem vagyok különösebben optimista, ami a folytatást illeti: ekkora árvizeket nem lehet megállítani. A megvadult polgártársak nem fognak észhez térni, pláne, ameddig az állami propagandagépezet tüzeli, hergeli, bolondítja is őket.

Egy újabb szomorú bizonyítvány az emberiségről – nem az első, nem is az utolsó. Csak éppen nagy ár és nagy szégyen, hogy ez a majdani újabb tankönyvi példa épp Magyarországgal és épp a 21. század elején esik meg.

Lehetett volna jobb hírünk is a világban, kihozhattunk volna valami sokkal jobbat is az országból a század elején.

Na majd hátha a következőben.

(Photo: https://unsplash.com/@charlfolscher)

Felhő Café

Kedves Olvasó, elindult január 1.én a Felhő Café, a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata, a kreatív írás kurzus hallgatóinak bemutatkozó fóruma. A folyóirat kizárólag a hallgatók írásaiból válogat és maguk a hallgatók is szerkesztik, a kurzus tananyagának része lett 2021-től az online lapszerkesztés. A mester csoportok egy-egy hónapon át saját tetszésük szerint tölthetik meg a lapot tartalommal. Olvassátok A Felhő Cafét és keressétek a Facebook-oldalát is!

http://facebook.com/felhocafe

Az ellopott kódex titka

A weboldal támogatása

1 500,00 Ft

Péterfy Gergely és Ficsku Pál mesejátéka

Szereplők: Mibajod szultán: Bárdy György Marcipán király: Kállai Ferenc Csiribej, a szultán varázslója: Bregyán Péter Csiribáj, a király varázslója: Szervét Tibor Lulu, a szultán lánya: Börcsök Enikő Lola, a király lánya: Vasvári Emese Krónikás: Vallai Péter Főtanácsos: Szakács Tibor Szilvórium király: O. Szabó István Hosszúlépés: Nemcsák Károly Cefre, boszorkány: Máté Erzsi Hétlábú sárkány: Blaskó Péter Burgonya király: Huszár László Krumplifejű: Sipos András Keréklábú gyerek: Koltai Judit Keréklábú anya: Fái Gyöngyi Főkeréklábú: Pálos Zsuzsa 1. lólábú: Derzsi János

Közreműködött: Bereczky Péter Deák Tamás Kőmíves Sándor Mikula Sándor Pelvai Gábor Pintér Béla Schermann Márta Székely Tamás

Felvételt készítette: Cornides Tamás Váli Mariann

Zenei szerkesztő: Bankó Éva

Dramaturg: Palotás Ágnes

Rendező: Hegyi Árpád Jutocsa

Magyar Rádió, 1996.

Körmöst az iskolákba!

Takaró Mihály szerint az iskola nem a gyerekek igényeit kielégítő intézmény. Igaza is van. Egy gyerek szenvedjen. Érezze, hogy egy kis senki a nagyhatalmú felnőttek között. A joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert.  Az ország több mint fele nyilván egyetért ezzel. Mint ahogy nagy sikerrel terjednek a Facebookon a „hozzuk vissza a sorkatonaságot, mert az legalább férfivá nevelt” tartalmú posztok is. És azok, akik egyetértenek a hasonló érvelésekkel, döbbenten és rémülten nézik a finn (és bármilyen nyugati) iskolarendszer liberalizmusát: hogy a gyerek önálló és szabad, és hogy a felnőtt nem a hatalom és az erőszak, hanem partner és tanulótárs. És hogy az egésznek mindenki örül. Meg hogy egyáltalán, mindenkinek szabad, sőt, kell boldognak lenni, melegnek, bevándorlónak, nőnek és gyereknek. Micsoda felháborító anarchia! A becsületes ember élete örömtelen. Ez Magyarország (és sok hasonló kelet-európai ország) lakóinak feldolgozhatatlan kultúrsokk. Ezek az emberek azt szeretnék, ha a következő generációk is megkapnák a társadalomtól azt a szenvedést, amit ők kaptak. A megaláztatást, a fizikai erőszakot, szorongást és gyötrelmet az iskolában és a hadseregben. Feleslegesen elpazarolt, értelmetlen évtizedeket, amely végén tudás, nyelvismeret és önbizalom nélkül botorkálnak bele egy reménytelen felnőttkorba.  Ha az új generációk szabadon és örömelvű oktatásban és világban nőnének fel, ezek az emberek úgy éreznék, hogy veszítettek. Úgy éreznék, hogy mégsem nekik volt igazuk, és mindazt, amit az életük alatt végigszívtak, feleslegesen szívták végig. Aki rácseszett az életére, azt szeretné, hogy mindenki más is rácsesszen, különben nem lehet tovább titkolni, ki a lúzer.  Mindenki tudni fogja. A populizmus egyik nagy felhajtóereje ez a társadalmi bosszúvágy, amely végső soron úgy működik, mint egy pilótajáték: az idősebb generációk a szenvedésük, boldogtalan gyerekkoruk és megaláztatásaik milliócskáit fektették be, és ez a befektetés akkor kamatozik, amikor a következő generációt szenvedni látják. Másként futhatnak a pénzük után, amit egy élet szenvedésével kuporgattak össze, lemondva a szabadságról, méltóságról és örömről.  Mindent el kell követni, hogy összeomoljon ez a társadalmi hazárdjáték, és hogy ezek az emberek az egész befektetésüket elbukják, különben a következő és azutáni generációknak (akkor már a mi hibánkból is) még több szenvedéssel kell majd szembenézniük.

(Pic from Caters News)

író

%d blogger ezt szereti: