Most nagyon népszerűtlen leszek, úgyhogy aki nem akar direkt népszerűtlen posztot olvasni, az ne is klikkeljen.

De azoknak, akik vállalják az olvasás kockázatát, elmondom, hogy az agyamra megy a Szilveszter.

Már régóta az agyamra megy, de most merem csak nyíltan bevallani.

Ez a mondvacsinált végelszámolás mindenkit év végi számvetésre késztet – mintha a számvetések az évfordulókhoz kapcsolódnának – amiből végül többnyire mindenki rosszul jön ki. Az a hamis illúzió, hogy január 1-vel valami új kezdődik, a megtisztulás és az újrakezdés hiú látszatával kecsegtet, amiből végül persze semmi sem lesz igaz. Innen fakadnak a betarthatatlan fogadalmak és a már január 15-vel megszegett ígéretek.

Mindig is utáltam a kényszeres szilveszteri ünneplést, az erőltetett bulizást, a kínos örömködést és a befeszült jópofizást. Csak akkor tudtam túllendülni az erőlködésen, amikor kellően lerészegedtem, de akkor is ott munkált a homályos lelkiismeretfurdalás, hogy az ember mi az istennek részegedik le hétfő vagy kedd este, mikor tényleg végképp semmi oka nincs rá? Ez maximum a kamaszkor végéig jó buli, amikor az ember kapva kap minden alkalmon, amikor piálhat. De aztán…?! A Szilveszter egy olyan ünnep, amikor senkit és semmit nem ünneplünk: az új évet senki se várja, az óévtől senki sem búcsúzik. Semmi örülnivaló nincs abban, hogy 2018 helyett 2019-et kell írni (legfeljebb bosszankodás, mert pár hónapig reflexesen úgyis mindenki mindenhova 2018-at ír, és lehet sztornózni a számlát). Úgyhogy totál felesleges úgy tenni, mintha bárminek is örülni lehetne.

Sőt, többet állítok: a keresztény időszámítás kimondottan depresszív dolog. Eleve arra szolgált, hogy kimérje még azt a kis időt, ami a Megváltó születésétől az Utolsó Ítéletig hátra van – a bűntudatnak nem volt szüksége globális felmelegedésre ahhoz, hogy sejtse, az emberi faj el fogja pusztítani a világot (vagyis a végítélet lovasai megteszik ezt helyette, de ez a lényegen nem változtat). Az évek Krisztus utáni múlása semmi másra nem emlékeztet, mint hogy egyre közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez – még akkor is, ha senki sem tudta eddig pontosan megmondani, ez mikor is következik be.

A görögök legalább az olimpiák szerint számolták az időt, Olimpiától olimpiáig, amiben azért van valami hellén derű: senki nem agyalt a világvégén, hanem várta a következő nagy bulit, és addig is kitartóan gyakorolta a diszkoszvetést. A rómaiak már sötétebb fickók voltak, ők a konzulok nevével jelölték az éveket, de ez legalább arra emlékeztette őket, hogy tavaly is két s@ggfej vezette az országot és jövőre is két s@ggfej fogja: ez sem fenyegetett különös depresszióval. De hogy a múló idő a kereszthalálra váró Jézuska egyre távolibb születési évétől távolodjon az egyre halogatott, de úgyis elkerülhetetlen vég felé, ez kimondottan lélekromboló.

Úgyhogy elmondom, mit teszek: a magam részéről nem ünneplem a Szilvesztert, hanem megeszem a kocsonyát Évával, aztán szépen lefekszem aludni, amikor elálmosodom. És bulizni meg inni akkor fogok, ha lesz rá valami jó és örömteli okom. Arra nem fogok koccinatni, hogy megint egy évvel közelebb jutottunk az Apokalipszishez.

De hát persze Szilveszter a kötelező poénkodás ideje, szóval, ki tudja, talán ez is csak egy erőltetett vicc volt.