MAGYAR TEREMTÉSTÖRTÉNET

Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással, meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat, valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.

Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.

Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél, és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül, hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.

Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális) rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék  Kásler Miklós kulturáért (is) felelős minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt … megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.

Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.

Jékely Zoltán novellája Szerb Antalról

Ma, Szerb Antal halálának évfordulóján – 1945 január 27-én verte agyon puskatussal egy nyilas keretlegény – szeretném, ha elolvasnátok Jékely Zoltán novelláját élete legfontosabb barátjáról. Felesleges hozzá kommentárt fűznöm, talán csak annyit, hogy Jékely számtalanszor meríti prózái és versei témáját az álmaiból, mint ebben a novellában is.

Találkozások, magasabb szinten

Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.

Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején, hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben. Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában, állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen „találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet… Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?… Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő hozzátartozói meglátogatására készülődik az ember?…

Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat. Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó galamboknak.

Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.

Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal… Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.

X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam, Szerb Antal hol lakik!

Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el, hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is, melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem vele…

Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.

– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik járdájára majdnem vakítóan világított a hold.

– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!

– Lehetséges volna?!

– Miért ne?

– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?

– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.

– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet, mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…

Már fekete árnyú ciprusok és fehér márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem látott kedves barátom új otthonának közelében…

Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító cellaablak.

Az emberkézt formáló rozsdás kilincs engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk, csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja, hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk, alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön, gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón: illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem szerint…

De már lobbant is X. gyufája, aki most is talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:

ANTONIO

Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X. tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t, mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.

Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt, töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna –, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.

Végül pontot tett a mondat után, mely felett töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.

Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.

– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is, és göcögős-zavartan felkacagott.

Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át, a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…

Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony, hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán, melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban, ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt, nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony, majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor, szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:

– Jézusom! Rosszkor jöttünk…

És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is Vele. Ő azonban elémbe vágott:

– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja, mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap? Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…

Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…

Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam, egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a titokzatos vendég…

– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt homályban…

Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?

A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen, vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda… De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára akasztott ruhadarabok.

Amint szörnyű zavaromban valamiféle magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett; abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója: az egyetlen életben maradt fiú elé…

Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá, hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra. Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett. Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.

S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak. Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi, sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom heroldja.

Elfojtott zokogással kapaszkodtam a kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…

Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?

1947

“Geistige Mongolensturm” – a német sajtóban a PIM ügye

A 168 órának adott legutóbbi interjúmat kivonatolta a perlentaucher.de oldal, amely rendszeresen szemlézi a nemzetközi sajtót. A kivonatot az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm. Az eredeti oldal itt található.

168 ora (Ungarn), 15.01.2019

Die anstehende Umgestaltung des Petőfi Literaturmuseums in Budapest (PIM), das auch als Literaturarchiv bedeutender Nachlässen dient, könnte nur eine temporäre Bedrohung darstellen, meint der Schriftsteller Gergely Péterfy. Gleichzeitig warnt er vor den Konsequenzen, sollte die Institution von der (noch nicht bestimmten) neuen Leitung parteipolitischgeführt werden: “Was als Kulturkampf bezeichnet wird, ist in der Wirklichkeit die Rache des mit staatlichen Geldern ausgestatteten, politisch loyalen Durchschnitts und der Dilettanten. (…) Das Literaturmuseum PIM kann umgestaltet werden, Lebenswerke können versenkt werden, es können Ausstellungen organisiert werden, die aus dieser Institution ein weiteres ‘Haus des Terrors’ machen. Und dann? Dann werden wir halt nicht mehr hingehen. Aber die Literatur könnte nur dann umgestaltet werden, wenn die Schriftsteller umgebracht oder vertrieben würden: jeder einzelne Schriftsteller, der nicht die Propagandatrompete von Orbán bläst. Oder wenn alle und alles gelöscht, ja selbst aus dem Internet entfernt werden würde, was dem Geist des Systems widerspricht, der Freimaurer Márai zum Beispiel oder Parti Nagy oder Márton Simon. (…) Von meiner Seite würde ich jeden Erben dazu aufrufen, dass er die an das PIM übertragenen Rechte seiner Vorfahren widerruft; ich würde mit dem Nachlass meines Urgroßvaters Lajos Áprily und meines Großvaters Zoltán Jékely so verfahren. Sicherlich würden wir eine ausländische Stiftung zur Aufbewahrung finden, solange dieser geistige Mongolensturm hier andauert.”

FEKETELISTA

A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.

Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.

Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.

A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.

Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.

A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.

Mi a hiba ezzel az érveléssel?

1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.

2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.

Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.

Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.

Csak mire észbe kap a többség, már késő lesz.

Az Andrassew Iván-emlékest

“Andrassew Iván az után lett a barátom, hogy meghalt. Lehettünk volna korábban is barátok, de a véletlen valahogy úgy hozta, hogy sosem találkoztunk. Ha valami közös társaságba megérkeztem, ő már épp elment. Ha valahonnan indulnom kellett, még épp nem ért oda. Egy köpésre laktunk egymástól másfél évtizeden át, ő Tahiban, én Kisorosziban, mégsem futottunk össze se a Dunaparton, se a hídon, se kocsmában, se közértben. Olvastam az írásait, követtem a sorsát, megrázott korai halála. És úgy tűnt, hogy akkor már soha nem is fogunk találkozni.

              Aztán valamikor 2016 őszén csengett a telefonom, Karácsony Ágnes újságíró hívott, hogy van néhány barátja, akik beszélni szeretnének velem, ráérnék-e a héten. Ágit még a Bölcsészkarról ismertem, vagyis ő már akkor is a barátom volt, amikor még szinte nem is éltünk, úgyhogy igent mondtam. Így aztán egy hét múlva ott ültem a Babkában Horváth István és Nagy N. Péter társaságában a Pozsonyi úton, és innen kezdődik ennek a különös, síron túli barátságnak a története.” – így kezdődik az az előszó, amelyet a Andrassew Iván könyve című kötethez írtam, amely most, Iván halálának évfordulóján jelent meg a Noran kiadónál.

Aki kíváncsi a kötetre, itt megrendelheti.

A könyv bemutatója és a Sámli-dáj átadója alkalmából Szentesi Évával, Kácsor Zsolttal és Konok Péterrel az írás és újságírás, irodalom és influenszerkedés összefüggéseiről beszélgettünk. Az Andrassew Iván Sámli-Díjat Kácsor Zsolt és Csillag Ádám kapta.

A képeket Gergely Bea készítette tegnap a Spinozában.

Nostradamus és az O1G

inkedsolaris-nostradamus-474-279-108791_li222

Olyan felfedezést tettem, amit lehet, hogy hogy szkeptikus olvasóim eleve fenntartásokkal fogadnak, de bízom benne, hogy a misztika iránt fogékonyak – amilyen olykor én magam is vagyok – örömmel olvasnak majd.

Fogtam ugyanis magam egy hűvös berlini délelőttön – nyirkos eső szemerkélt, az ég vígasztalanul szürkének mutatkozott és a sör is kifogyott a hűtőből – és felütöttem Nostradamus jóslatait, hátha találok benne valamit, amely egyenesen nekem szól, esetleg – reménykedtem titokban – meg is vigasztal. Nos, nemigen találtam semmi határozottat, semmi körvonalazhatót, semmi olyasmit, amit közvetlenül magamra vonatkoztathattam volna. Találomra rá-rámutattam egy-egy strófára és próbáltam bogozgatni a titokzatos mondatokat, mint például:

XLIX.

Deuant le peuple sang sera respandu,

Que du haut ciel viendra esloigner.

Mais d’vn long temps ne sera entendu,

L’esprit d’vn seul le viendra tesmoigner.

Ami valami olyasmit jelent, hogy „Mielőtt embervér ömlene, csak az ég magasából jöve az, de valakiről sokáig nem hallunk majd, s egy magányos lélek fog tanúskodni ellene.”

Ó, megint ez a homályos semmitmondás, az allegóriák kusza szövedéke, amely egy tapodtat sem enged közel a jelentéshez, sóhajtottam magamban, és kedvetlenül hallgattam az eső kopogását az ablakpárkányon. Még egyszer elolvastam a versszakot – és ekkor megvilágosodtam.

És most ti is meg fogjátok érteni. Ott van, világosan ott virít az esetlenül rímelő szavakban: esloigner és tesmoigner, ott van az 500 éves üzenet. Még egyszer: eslO1Gner és tesmO1Gner: ott lüktet a szavak közepén a prófécia, amelyet Simicska Lajos oly mágikus ösztönnel segített napvilágra jönni.

Felhívtam a fiam, hogy hozzon néhány palack Berliner Kindlt, és én nekiláttam – ilyen a filolólógusvér – hogy tüzetesen átvizsgáljam a szöveget és meg is találtam 21 – értitek: 21, mint a század, amelyben élünk – alkalommal az O1g-t a Nostradamusi szövegben, például ilyen, a világ sorsára nézve döntő passzusokban, mint:

LXXXII.

Ronge long, sec faisant du bon valet,

A la parfin n’aura que son congie

Poignant poison & lettres au collet

Sera saisi eschappé en dangie.

Vagyis: „Vékony, magas és száraz, játszva a jó szolgát, végül semmit nem lel, kivéve elbocsátást, fájdalmas méreg és betűk a gallérban, elkapják, miközben vesztébe rohan.”

Minden világos, gondoltam, és nyugtalanul fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Ez a prófécia a döntő. Értitek: pO1Gnant pO1son! Fájdalmas méreg! Ráadásul betűk a gallérban, ismétlem: BETŰK – mi ez, ha nem egyértelmű üzenet?

A Berliner Kindlt már megnyugodva bontottam ki, abban a biztos tudatban, hogy sem a prófécia nem tévedett, sem pedig mi, az idők végén ténfergő, utolsó emberek, nem veszthetjük el a reményt: O1G, és ezt most már magától Nostradamustól tudjuk.

Magam nem vagyok Nostradamus-szakértő, ezért a végső igazság kikutatását azokra hagyom, akik szakavatottak a témában: én magam megelégszem azzal, hogy megtettem a dolgok teljes megértése felé az első lépést – és most már söröm is van.

Nostradamus eredeti szövege itt tölthető le, akinek van kedve bogarászni és próféciát fejtegetni, ne fogja vissza magát!

AKit pedig mindez nem győzne meg, nézze meg Nostradamus eredeti, 1555-ös portréját: na mi van a jobb sarokban, közvetlen a bölcsességet szimbolizáló körző alatt? Hát persze, hogy ott is az O1G!

https://zelalemkibret.files.wordpress.com/2012/02/the-complete-works-of-nostradamus.pdf

Hát akkor én ezt most megeszem

Az oldalasevés nagy misztérium. Kevés ételnél kerül az ember olyan közel a testhez, amit megeszik, mint épp az oldalas esetében. Hiába finomkodunk eleinte a késsel villával, előbb utóbb kézzel-lábbal kell nekiesni, ettől aztán még érzékibb lesz az egész. És hát a bordák szopogatásában van valami barlanglakó, ősi élvezet. Végül ott piheg az ember fülig barbecue-szószosan, mintha valami élet-halál harcon lenne túl. Nemes küzdelem lesz ez a mai amúgy, mert az előttem heverő porció 800 grammos, és még krumplisaláta is van hozzá, de mondjuk piszok éhes is vagyok. Meg ebben a nyirkos berlini januárban kell is az energia. Meg úgyis lesétálom… hazudom magamnak. Mindegy. Megeszem, és kész. Történik mindez a Breslauer Platz on, a Breslau Fuegoban.

Rettegő NER

A minapi buszsofőrös poszt fogadtatásával kapcsolatban hallatlanul érdekes, szórakoztató, és, hogy úgy mondjam, kényes tapasztalatokra tehettem szert, amelyeket szeretnék most veletek megosztani.

Az első és legfontosabb az, hogy gyenge idegállapotban lehet a NER, ha egy író ellen, aki egy eldugott blogban megírja, hogy iskolába igyekvő lányát jogtalanul és embertelenül leszállította a téli fagyban egy arrogáns sofőr – majd tanulságképpen azt ajánlja sofőrnek, hogy ne a gyengébbekkel emberkedjen, hanem (ha mindenképpen ki akarja valakin tölteni a haragját) akkor kezdje a legerősebbeken, azokon, akik miatt nyomorult az élete, jelesül Magyarország kormányán – egy egész trollhadsereget vetnek be, végül pedig magát Bayer Zsoltot is hadrendbe állítják. Naponta történnek ilyen esetek, a sértettek, vagy hozzátartozóik, akár írók, akár nem, naponta osztanak meg hasonló sztorikat, azokra mégsem ugranak a verbális verőlegények. És ugyanígy, naponta ezrével születnek posztok a NER élhetetlenségéről, az ország morális szétrohadásáról – arra se mozgatja a füle botját se senki. Mi volt ebben a posztban, ami ennyire kiborította a bilit?

Megpróbálom megfejteni.

A NER legfontosabb kommunikációs trükkje az, hogy az embereket benn tartja egy tripben. Mindent elkövet, hogy fenntartsa a rózsaszín látszatot, hogy a magyarok minden világok legjobbikában élnek, és azt sulykolja,  hogy ez csak úgy lehetséges, ha a NER megvédi őket a migránsok kívülről fenyegető áradatától, másrészt belülről megvédi őket a liberálisok, a baloldaliak és az értelmiségiek pusztító aknamunkájától. Ezzel a mesterségesen fenntartott hallucinációval szemben minden közjogi érvelés, minden filozófiai eszmefuttatás, mindenféle világnézettel operáló okosság totálisan tehetetlen: az embereknek mindössze csekély töredéke érti meg ezekből, hogy nem a létező világok legjobbikában, nem demokráciában nem szabadságban, hanem egy hitvány és tolvaj autokráciában él. És ugyanígy, ha bárki rémtörténeteket mesél a szegények kiszolgáltatottságáról, a rohadó kórházakról, szétzüllött oktatásról, nem ér célt vele: ezek elszigetelt, egyedi problémák maradnak, amelyekről végső soron senki sem hiszi el, hogy a politikai romlottság következményei. A publicisztikák, amelyeket írunk, legnagyobb részt megmaradnak a közjogi, elméleti, ilyen-olyan ideológiát felmondó, marxista, liberális, neokon meg egyéb általánosságoknál. Korholják a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolását, jönnek a mindenféle társadalomtudományi és történetfilozófiai érvvel. Ezekre a NER – csakúgy, mint az olvasók döntő többsége, magasról tojik. Az olvasó nem érti a szavakat, nem érti, hol szól ez az ő életéről, a NER meg röhög a markába és gúnyolódik rajtunk, okostojásokon. A tényfeltárás dettó. Ellopott valaki ötmilliárdot, ötvenet, vagy ötszázat? 500 ezer dollárért repült Braziliába? Ez megint túl van az olvasó világán. Nem képes átlátni ekkora összegeket, nem látja be a bűn nagyságát, nem érti, hogy ezt a pénzt az ő zsebéből, az unokája jövőjéből vették el. Szekérderékszámra lehet ilyeneket írni, csak néhány másnapos, kósza troll piszkál bele nagy ímmel-ámmal.

Ráadásul senkitől sem várható el, hogy abban a tudatban élje le az életét, hogy egy világvégi, hanyatló, sunyi, gonosz és rohadó társadalomban kell eltölteni azt az időt, amit egyébként el tölthetne boldogan, szabadon, jólétben, abban a biztos tudatban, hogy a gyerekeinek jobb lesz a sorsuk mint neki volt – a rózsaszín látszatot erőnek erejével fenntartjuk mi magunk is, különben roppant kellemetlen igazságokat kellen önmagunknak bevallani.

Azonban mindig van egy határ: egy pont, ahol az ember azt mondja, hogy na ebből most akkor elég volt. Mint egy rossz házasságban, az ember egyszercsak ráébred, hogy évek óta pokolban élt, és ott vakargatja a fejét, hogy hogy az ördögbe volt képes ő ezt eddig elviselni.

Ehhez a megvilágosodott állapothoz kell eljusson az olvasó, amikor az ilyen történeteket elolvassa.

Úgy tűnik, ha elmondunk egy konkrét esetet, amely ott játszódik, ahol az olvasók többsége él, a kék és sárga buszok, villamosok, utcák és boltok világában; történetet, amely hétköznapi bűnökről és bűnösökről beszél, amelyből kiviláglik, hogy a diktatúra azokat szorítja leginkább, akik középen vannak; hogy a diktatúra nem ott kezdődik, hogy Gulágra viszik, börtönbe zárják vagy tarkón lövik az embert, a diktatúra ott kezdődik amikor packázik veled a buszsofőr, amikor szemétkedik a BKV ellenőr, amikor jogellenesen vegzál a rendőr, amikor a házmester beszól, hogy ha 10 után érsz haza, és így tovább – akkor megmozdul valami.

Jelen esetben azonban a trollhadsereget és az őrkutyát nem csak ez zavarta fel.

A tragikai vétséget a poszt ott követte el, hogy nem az egyébként tényleg aljasul és jogellenesen viselkedő sofőr megbüntetését követelte, hanem rámutatott, hogy az emberek, bár rendelkeznek szabad akarattal, a társadalmi normákhoz igazodnak. Tehát ahol megengedhető, sőt, elvárható, hogy zsidókat öljenek, ott zsidókat fognak ölni, ahol az a norma, hogy a kulákot meg a burzsoát kell üldözni, örömmel és élvezettel megteszik, ahol kannibalizmus a szokás, ott a gyerek is embert eszik, ahol pedig a kiszolgáltatottakon és a gyengéken, nőkön, hajléktalanokon és menekülteken divat kiélni a hatalmi vágyat és az aljas ösztönt, ott azt fogják megtenni. A buszsofőr tehát, bár csakugyan vétkes, mégsem egyedüli bűnös. A valódi elkövetőket, a felbujtókat a Budai Várban kell keresni.

A hermeneutika Szent Ágoston óta négy szintet határoz meg a szövegek értelmezésében – ez a négy értelmezési szint azonban nemcsak a megértés, hanem a logikai sorrend négy szintje is, végső soron minden elbeszélőművészet alapköve. A betű szerinti szint tudósít a történésekről, az  allegorikus szint feltárja a történetben rejlő sémákat, a tropologikus vagy morális levonja az eset erkölcsi tanulságait és útmutatást ad a gyakorlati viselkedéshez – végül az anagogikus a történetben rejlő legmélyebb titkokat nyitogatja. És a publicisztika, akárcsak az egyszeri szentbeszéd, ugyanígy épül föl: Józseffel és Leával ez meg ez történt, amiféleképpen az emberi lélek a megváltással ilyen meg ilyen viszonyban van, és ebből is kiviláglik, hogy az Úr akarata ez meg ez, menjetek tehát, testvéreim, és tegyetek így, meg így, hogy tiétek legyen a mennyek országa.  A buszsofőr és a lány esete sem más. Ez meg ez történt, ezért meg ezért – azért tett így a buszsofőr, mert a NER-ben él, és épp nem máshol – menjél tehát buszsofőr testverem, és ti mind, akik hasonlóképpen szenvedtek az elnyomatástól, és nyomjátok bele a fejeket a Budai Várban a 300 forintos krumplifőzelékbe, és nem kell többet aljasnak lennetek.

És pontosan ez az, ami kiütötte a biztosítékot: hogy a történet végigvezette az olvasót azon a logikai összefüggésen, hogy egy diáklányt végső soron mégiscsak azért penderítettek le egy buszról egy fagyos januári reggelen, mert a NER megvadítja és megrontja az emberi elméket. Ezért lett itt ekkora hiszti, ezért verték ennyire magukat a trollok és ezért kellett előparancsolni a rottweilert tacskót: mert minél többen kezdik belátni ezt az összefüggést, annál gyorsabban szakadozik szét a látszat. Nem hiába irányult a trollok legnagyobb igyekezete arra, hogy az egyedi eset és a politika összekapcsolását hiteltelenné tegyék.

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, (és most jön ennek a posztnak a morális és anagogikus része): amennyiben az olvasók elé kerülnek azok a történetek, amelyekben megmutatkozik, miként rohasztja szét az országot a rendszer, az erőnek erejével fenntartott látszatvilág szétporlad, és az olvasó előbb-utóbb kénytelen lesz szembesülni a valósággal.
Ja, és még valami – de ez már tényleg csak a játék kedvéért: a postás mindig kétszer csenget.