A mai hírek és összefüggéseik

(továbbá világpolitikai rondeau)

Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, pedig
a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében.

Fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt,
pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.

CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, pedig fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.

Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, pedig Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, amikor CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból.

A kőbányai Usher-ház

A Fehér úton az Élessaroknál, Kőbánya Felsőtől északkeletre áll ez a démoni épület, amelyet mindig elszorult torokkal figyelek, ha nagy ritkán erre járok. Van benne valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó. Évről évre egyre rohad, ha jól látom, lakatlan, vagy legalábbis nincs körülötte látható jele az életnek. Az elhelyezkedésében van valami teátrálisan megtervezett. Mintha eleve ijesztgetésnek szánták volna. Szürke, mint egy patkány, vagy egy múmia. Ha a toszkán tájban állna, nem a húgyszagú, reménytelen vasúti pálya mellett, akkor sem lenne benne semmi csalogató, semmi bájos. Mintha direkt bosszúból építette volna valaki, hogy rosszul érezze benne magát, akit ide vet a sors. Mintha még önmagát is utálná. Gonosz lélek, aki itt tengődik a lét peremén, figyelmeztetésül: lám, ilyen is lehet az élet, ha nem vigyázol, emberfia.

Most, hogy utánanéztem, hogy keveredett ide ez a bizarr épület, már jobban értem, miért ilyen reménytelen szegény: ez Budapest egykori vámházainak egyike, amelyek mind egy kaptafára épültek a 19. század második felében, pontosabban éppen 1900-ban. Hét darab épült belőlük a város határpontjain. Így néz ki az, amelyik az Üllői úton áll:

Így pedig az, amelyik a Váci úton állt, amíg le nem bontották:

Ez meg az Erzsébet királyné útján:

Valljuk be, sem sárgán, sem kéken, sem vakolatlanul nem lett vidámabb. Talán az arányai teszik, talán a kaszárnyára emlékeztető ablakok, talán a suta tető, amely olyan, mint egy vasutassapka, talán teletubby-kémények, nem tudom. De, talán mégis tudom. Vagy legalábbis sejtem.

Ezek a házak tényleg kísértetek: olyan helyen állnak, amelyek már nem léteznek. Megszűnt a világ, amelyben értelmük volt. A tér egykor kitüntetett pontjain álltak: határpontokon, a városba befutó főutak és a városhatár találkozásainál. Ez adhatta a méltóságukat, meg az a nem mellékes körülmény, hogy aki ide belépett, soványabb pénztárcával lépett ki. De megtehették bárkivel, hogy megvágják, megvolt hozzá a törvény adta joguk. Vámoltak. Bírságoltak. Behajtottak, kamatot számítottak, büntettek, elkoboztak. Voltak valakik.

Aztán jöttek az új idők, megnőtt a város, a határ pedig eltűnt alóluk. Az új határoknál új épületek nőttek, új törvények szerint. Logisztikai központok, irodaházak, szállodák, parkolók. A feladatukat vesztett vámházakat körbevette a város, akit egykor védtek és határoltak és bevételekhez juttattak. Túlnőtt rajtuk, kinevette őket. A régi, aprócska Budapest határain túlnőtt főváros a metropolisz gőgjével rúgott beléjük, régimódi, leszerelt vámtisztekbe, rokkant obsitosokba. Oda a méltóság, oda a hatalom, oda a törvény a hátuk mögül. Most sértetten roskadoznak, öreg, kopasz, pocakos hivatalnokok, akik ifjan sem voltak éppen Adoniszok, és durcásan várják a halált. Az egyikből Tesco felvételi központ lett, a másikból szállloda: mintha a nyugdíjas vámtiszt beállna sztriptíztáncosnak vagy telemarketingesnek. Micsoda megaláztatás. Akkor már inkább megéri kísértetnek állni. Vagy jöjjön a dinamit, vagy egy bontódaru ólomgolyója.



Halálhírt kapni másnaposan

Harminc évvel ezelőtt reggel Faragó Ferenc barátom lakásán kávézgattunk. Durván másnaposak voltunk, végigkocsmáztuk az előző estét, Kispilzeni, Grinzingi, meg még mit tudom én. És az Ibolyában kezdtünk. Huszonegykét évesek voltunk, ifjú bölcsészek, mi mást csináltunk volna. Az előző félévben olvastuk rajongással Németh G. Béla szemináriumán a Szindbád hazamegyet, onnantól nem volt megállás, egymás után olvastuk a Máraikat, feltúrtuk a Révai-kiadásokért az antikváriumokat. Furcsa érzés volt, hogy az ember, aki ezeket a foszladozó, háború előtti könyveket írta, amelyek egy másik történelmi korból, a születésünk előtti régmúltból hozzák magukkal az idő ó üzenetét, még mindig él. Valahol épp most sétál, olvas, beszél. Mintha József Attilára vagy Krúdy Gyulára az ember nem mint rég halott szerzőkre gondolna, hanem összefuthatna velük bármikor az utcán – teljes kognitív disszonancia.

Egyébként a rendszerváltás előszele volt, hogy egy ELTE szemináriumon egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. Néhány évvel korábban, amikor gimnazistaként OKTV-dolgozathoz akartam Márait olvasni (és az a könyv épp nem volt meg a családi könyvtárban), az Egyetemi Könyvtárban főigazgatói engedélyt kellett kérni még a helyben olvasáshoz is. Kértem és megkaptam – a főigazgató akkoriban épp az a Németh G. Béla volt, aki aztán szemináriumon is Márait olvastatott velünk.  

Azon a másnapos reggelen is Szabad Európa Rádiót hallgattunk, mint mindig, minden reggel és este – az ember akkoriban a szocialista Magyarország adóin legfeljebb csak a Vasárnapi Újságot és a 168 órát kapcsolta be (ezekben lehetett először szabad véleményeket hallani, de ez persze ma már történelem). Szóval ülünk másnaposan, kavargatjuk a kávét, kint szürke, rohadó február a romos, golyólyuggatta Budapesten, és – nem hazudok, kérdezzétek meg Faragó Ferencet – Márairól beszélgetünk. Hogy milyen kőkemény karakánság és elvhűség, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem jelenhet meg Magyarországon egyetlen műve sem, ameddig itt vannak az oroszok, hiába kuncsorog neki az Akadémia meg az Írószövetség. És vajon kimennek-e az oroszok, és ha ki, mikor.

És akkor meghaljuk a SZER-en Márai halálhírét. Megállt a kezemben a kávéskanál. Döbbenten ültünk – nem csak a hír taglózott le minket, hanem a hátborzongató koincidencia, hogy épp akkor jut eszünkbe itt a távoli Budapesten, amikor odaát San Diegoban épp tepsibe rakják. És amikor főbe lőtte magát, mi kábán aludtunk.

Ennek ma épp harminc éve. Véletlenül épp süt a nap, Faragó Ferenc sincs messze, ő egy szentendrei dolgozószobából nézi a koratavaszt, én Kisorosziból. Még élünk, az oroszok kimentek, de…

…na de ez már egy másik posz témája lenne

Recrudescunt vulnera

Régóta szeretnék ilyen címmel tartani egy beszédet. Újra és újra felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei – a kelet-európai létezés ellenállhatatlan bája, hogy ezt újra és újra elmondhatja minden generáció.

  „Ki-ki édes hazája  s  nemzete,  szabadsága  mellett  az  Isten  s  törvényünk  ellen  képtelenül  hatalmaskodó, zaklató,   portióztató,   adóztató,   nemesi   szabadságunkat   rongáló,   igaz   régi   törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…” Háromszáztizenhat évvel ezelőtt a breznai pátensben Rákóczi fegyverbe szólított – én természetesen nem mennék ilyen messzire. Hibrid idők hibrid harcmodort igényelnek, hibrid autokráciában a létezés maga is hibridizálódik. Csak a pontosság és a derű kedvéért jegyzem meg,  hogy a hibrid szó a görög hübris-ből ered, amely a görög tragédiaelmélet egyik kulcsfogalmaként ismeretes, gőg, elbizakodottság szóval szokták fordítani. Eredetileg azonban azt  a cselekedetet jelenti, amikor valaki másvalaki szférájába ártó szándékkal agresszívan hatol be, tehát megerőszakolást, megalázást, megbecstelenítést, csonkítást, bántalmazást jelent. A klasszikus Athénben konkrét büntetőjogi fogalom is volt: az olyan erőszakos cselekedeteket jelölték vele, amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása, a hatalom fitogtatása. Erkölcsi értelemben pedig legnagyobb bűnt értették alatta: azt a bűnt, hogy az ember elfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát tekinti mindenhatónak. A görögből a latinba átkerült hibridus pedig eredendően elfajzottat és korcsot jelent, és csak növénytani műszóként szelídült meg annyira, hogy egyszerűen csak keveréknek értjük. Pedig tanulságosabb, ha az eredeti jelentésében értelmezzük, milyen is ez a hibrid rendszer: nem egyszerűen keverék, amely demokrácia és diktatúra eszköztárát mixeli, hanem valami alantas, megalázásra és megszégyenítésre épülő hatalom, amely saját felsőbbrendűségét erőszakkal demonstrálja és önmagát mindenhatónak képzeli

Egy olyan év áll mögöttünk, amelyben a Magyar Tudományos Akadémiát, az egyetemeket, a színházakat és az irodalmi intézményeket egyszerre érte támadás. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kivéreztetése, függetlensége elleni támadás arra irányul, hogy megtörje az intézmény önállóságát, döntési szabadságát a kutatási források felhasználása fölött. A színházak tao-támogatásának elvétele és a támogatási rendszer központosítása ugyanígy a független struktúrák ellen irányul, az egyetemek már jó ideje kézi vezérlés alatt állnak, a CEU képzésének nagy részét pedig merő hübriszből elüldözte az országból a hatalom. Az irodalom egyik jeles intézménye, a Petőfi Irodalmi Múzeum olyan igazgatót kapott, akinek pályázata nem sok jót ígér. A Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft az épphogy csak vegetáló független írószervezetek funkcióit igyekszik átvenni. A művészeti egyetemek tervezett összevonása mögött ugyanez a terv rajzolódik ki: az önállóságuk, szabadságuk elvétele. A kultúra és a tudomány minden területén tanúi vagyunk annak, hogy a hatalom vagy párhuzamos intézmények létrehozásával és felpumpálásával (lásd a Széchenyi Művészeti Akadémia kontra MMA), vagy a meglévő intézmények bekebelezésével kényszeríti rá akaratát az egyetemi, tudományos és alkotói társadalomra. A tankötelezettség lecsökkent 16 évre, a gimnáziumi férőhelyek fogyatkoznak, egyetemi szakok szűnnek meg, a minőségi oktatáshoz egyre kevesebben férnek hozzá. Ordító a pedagógushiány, az idegen nyelvek ismerete az Európai Unióban nálunk szégyen szemre a legalacsonyabb. A politika nyíltan felmondta a hallgatólagos szerződést, amelyet liberális demokráciákban politika és tudomány köt: nyíltan az áltudományok, összeesküvéselméletek mellé állt. Lassan egy évtizede folyamatos a kútmérgezés: a NER a hatalmát a társadalom pszichéjét és mentális egészségét fertőző álhírekkel, agresszióra bíztató kommunikációval tartja meg, amely maradandó károkat okoz a társadalom erre fogékony rétegeiben. Harag, agresszió, sötét rosszindulat lett úrrá a társadalmon, az emberi kommunikáció színvonala rémületesen lealacsonyodott. A hatalom csúcsáról szertesugárzó agresszió lehatolt a társadalom minden rétegébe, szétroncsolta a jóindulat, megértés, türelem és szolidaritás amúgyis kezdetleges struktúráit. A NER a történelmében megalázott, a Trianon-szindrómán túllépni képtelen, nyelvében elszigetelt, a gazdag Nyugatot féltékeny gyanakvással szemlélő szerencsétlen magyar társadalom minden traumáját pontosan ismeri és aljasul kihasználja saját rövidtávú politikai céljaiért. A középkor hiedelmvilágában gyökerező sötét babonák mérgező televénye, a zsigeri idegengyűlölet és antiszemitizmus keveredik a 19 századi nacionalizmus és a 20 századi totalitarizmusok mérgező és gyilkos örökségével és vegyül a globalizált világ új kihívásaira válasz találni képtelen társadalom frusztrációival. A politika, a helyett, hogy a tudománnyal és művészettel összefogva korszerű és releváns válaszokra törekedne, kerül, amibe kerül, a társadalmat belenyomja a mérgező eszmék mákonyába.

A NER társadalomképének középpontjában nem a képzett, önálló döntésre képes, kreatív, szabadon gondolkodó ember áll, hanem az utasításra váró, előítéletekbe gabalyodott alattvaló. Következésképpen nincs szüksége szabad és gondolkodó emberekre. A NER-re egyedül a szabadság és az önálló gondolkodás jelent veszélyt. Ebben a vértelen, hibrid hungarizmusban az ellenséget nem faji alapon jelölik ki: itt mindenki ellenség, aki nem hajlandó alattvalóvá zülleni. Akár kutató az akadémián, akár színész, rendező, dramaturg, egyetemi oktató, hálózatkutató, vegyész, klímatudós vagy író. A NER nem hajlandó megtűrni az országban olyan embereket, akik részéről az a veszély fenyegeti, hogy az önálló gondolkodásra és a szabadság és morális kötelezettség elsődlegességére figyelmeztessenek. Nem tűr meg senkit, aki nem szajkózza a zagyva nacionalizmust, amely lejárt és megrohadt eszmék bűzlő maradékával táplálkozik, nem hajlandó senkit elviselni, aki nem felel meg a nemzeti szűklátókörűség és kötelező rosszindulat hermeneutikájának.

Ez a vértelen, hibrid hungarizmus nem erőszakkal lép fel. Nem deportál, nem száműz, nem börtönbe zár: ez a vértelen, hibrid hungarizmus párhuzamos intézményekkel, intézménybezárásokkal, feketelistával, pénzmegvonással, és ha kell, lejárató- és rágalomkampányokkal éri el a  célját. A nyitott határok lehetővé teszik, hogy az elégedetlenek, a kiszorítottak, az elüldözöttek elhagyják az országot, így aztán a feszültség nem idehaza gyülemlik. Az elégedetlen szakmunkás ugyanúgy emigrál, mint az elégedetlen kutató, így kevés az esély arra, amit egyes ellenzékiek az ellenállás motorjának gondolnak, hogy az értelmiség összefog a munkásosztállyal. A magyar gazdaság állapota, a NER-rel szembehelyezkedni bátor vállalkozói réteg hiánya nem teszi lehetővé, hogy az intézmények híján idehaza éljenek túl az elüldözöttek. Az Európai Unió csak ímmel-ámmal kezdi észrevenni, hogy a magyar demokráciának immár csak a patomkin-díszletei állnak, és ha észrevette is, alig képes bármit cselekedni. Az európai Unió vezetését megszerezni akaró populisták előretörése valós veszély, amely hosszú távon megakadályozhatja abban az EU-t, hogy fel tudjon lépni az európai értékeket lábbal tipró rendszer ellen.

A NER erejét a harag és a bosszúvágy adja. A kultúra és a tudomány elfoglalásához azokat gyűjtötte maga köré, akik vagy kiszorultak az intézményekből, mert nem voltak elég szorgalmasak és tehetségesek, vagy a környező országok kisebbségi magyarságából jönnek Trianon-szindrómától sújtva, telve fájdalommal, gyanakvással és bosszúvággyal a sorsuk iránt évtizedekig közönyös anyaországi elittel szemben. A művészeti életben a NER a dilettánsok bosszúvágyát fordítja a maga javára. Jönnek  főállású magyarok, a szellemi verőlegények, akik minden magasabbrendűt, emelkedettet és értékeset gyűlölnek, mivel nem értik; akik minden siker mögött összeesküvést gyanítanak, akik féltékeny gyanakvással rángatnak a sárba mindent, ami túllép a nacionalista szűklátókörűség, a giccs és a nyárspolgári felfogóképesség határain. Kapóra jött valamennyiüknek a leplezetlenül antiszemita Soros-kampány, amely a néphagyományban élő babonás zsidógyűlölet elemeit vegyíti a globális gazdasági rendszer iránti kispolgári értetlenséggel. Most már az államtitkár is sorosista elemeket szimatol az akadémiai kutatóhálózatokban, az aljas és emberiesség elleni bűnben fogant propaganda a kultúrharc eszköztárában is megjelent. A kevesek által olvasott szabad médián, néhány csekély hallgatottságú rádión és kevesek által nézett tévéadón kívül nem jelenhet meg semmi olyan gondolat, amely ne a rendszer borzalmas ideológiáját szajkózná. A közszolgálatinak hazudott médiumokban immár egy évtizede nem kaphat szót senki, aki nem a rendszer talpnyalója.

Nem lehet kétségünk, a rendszer nem konszolidálódik. Képtelen rá. A budai várat elfoglaló, hibrid királyságában hübriszében pöffeszkedő vezér pontosan tudja, hogy csak a harc szításával maradhat hatalmon. Rémületes látni, milyen lelkesen állnak sorban a jelentkezők, akik egy kis koncért, ideig-óráig tartó dicsőségért, vitézi plecsniért hajlandóak arra, hogy végrehajtsák a rájuk bízott szellemi népirtást.

OBrian Orwell 1984 című regényében megkérdezi Winstont,- „Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött?

– Úgy, hogy szenvedést okoz neki – felelte.

– Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki.

De az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának?

A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik.

A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk?

Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr.

A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás.

A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül.

A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani – mindent.

Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn.

Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet.  De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el, Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”

Ezelőtt harmincvalahány évvel az épp elmúlt förtelmes Szovjet birodalom romjai fölött szörnyülködve olvastuk ezeket a sorokat, és múltunkra véltünk ráismerni benne. Senki sem gondolta volna, hogy a jövőnk forgatókönyvén szörnyülködünk.

A nemzeti együttműködés hibrid, tehát korcs és a hatalom agresszív kiélésére alapuló rendszerét  a harag és a közös rablás öröme tartja össze. Ebben sokat kölcsönöz a nomád államalakulatoktól. Ez a pogány nomád államalakulat azonban polgárinak és kereszténynek hazudja a magát, hogy így leplezze immoralitás át és barbárságát. A nemzeti együttműködés rendszerének haragja azok ellen irányul akik nem hajlandók részt venni ebben a hazugságban sőt inkább hajlandók nevén nevezni a gyereket, a lopást lopásnak, a pogányságot pedig pogányságnak hívni.

A konzervatív restauráció a Horthy korszak rendi társadalmát vegyíti a Kádár kor sunyi kisemberének erkölcseivel. Legnevetségesebb oldala akkor lepleződik le, amikor konzervatív forradalomnak nevezi magát, ami kétségkívül az egyik legviccesebb és letramplibb önellentmondás, versenyben az első helyért az emberarcú szocializmussal vagy a magyar Zuckerberg Mészáros Lőrinccel.

A kicsibe-okosba megúszás és lopkodás, a hőbörgő kivagyiság és a nemzeti önsajnálat operettje nem forradalom, ez már a forradalmáraiból is látszik. Schmitt Máriának, Németh Szilárdnak vagy Gerő Andrásnak nem sok esélye van, hogy diáklányok pólóin virítson. Ezért lengi be ezt az üdének hazudott forradalmi szellőt jeges, rohadó kriptaszag. A NER a legalantasabb emberi tulajdonságokra épít, és tagjaitól legalantasabb tulajdonságokat követeli meg: a feltétlen engedelmességet a kritikátlan ostobaságot az elvakult gyűlölködést, a házmestertempót,  a feljelentgetést, az irigységet, a sunyi talpnyalást, egymás elárulását, a nyárspolgári bornírtságot. Az üde forradalmi ifjak valójában élettelen zombik, és ebben a zombiháborúban elég nehéz a túlélés. Akit a zombi megharap, maga is zombi lesz, a zombiharapást pedig a Közszolgálatinak csúfolt média terjeszti, mely mérgező nyálával befröcsköl mindenkit. Ezért kell a magyar tájakon óvatosan járni, mint Milla Jovovich egy sivatagi díszletben.

De persze akármennyire tömik is ki pénzekkel  a rendszerhű, üdén forradalmi művészeti szervezeteket, kutatóintézeteket, tanszékeket, írószervezeteket és színházakat, a dolog a kultúrában nem úgy működik mint a gazdaságban. Haveri zsebeket tele lehet tömni  és abból lesz ház, autó, gyár, föld,  még ha közepesen, vagy alacsony színvonalon működnek is aztán ezek a hozzá nem értő lakájok kezén, mint ahogy ezt egyébként a gazdasági mutatók statisztikái évek óta pontosan jelzik.  Tehetségeket viszont nem lehet tenyészteni, gerincet nem lehet  lopott pénzből növeszteni, még közepes megtartásút sem. Az bizony mindig implantált gumigerinc marad. A szellemi és morális fertőtől minden tehetség, minden gerinces lény visszariad, akárhogy csábítják pénzzel vagy karrierrel. Ne felejtsük el, ifjú gárdistának csak a Gajdics Ottó-félék álltak.

Miközben teli szájjal hirdeti magáról, hogy Európa utolsó bástyája és védelmezője, ez a hibrid rendszer a legalapvetőbb európai értékek tagadja meg és megszüntetésükön együtt munkálkodik Európa olyan  ősellenségeivel és csalódott hősszerelmeseivel, mint például az oroszok. Ez a két alapérték az antik hagyományból származó nyitottság és szabadságvágy, valamint a keresztény tradícióból érkező szolidaritás és empátia. Ezeket egy nomád nép barbár értékrendje cseréli,  ahol minden idegen csak zsákmány vagy ellenség lehet, a nő tulajdon,  a kíváncsiság határa pedig addig terjed, ameddig a tapasztalat nem mond ellent saját hiedelmeinknek.
Azonban mint minden nomád államalakulat, a nemzeti együttműködés rendszere is ingatag és instabil. A közös rablás öröme addig tart, amíg van mit rabolni, de közben is fenyeget az, hogy bármikor hajba kaphatnak a koncon a rakoncátlan hadurak; a harag pedig csak addig képes összetartani a rendszert, ameddig a nyilvánvaló bűnök le nem lepleződnek. Csak addig lehet kalandozni, ameddig Lechwiesennél egy morcos német páncélos hadsereg oda nem csördít.

Barátaim, nagy beszédek elmaradhatatlan részei a látomások. Új pogányok korát éljük, új Koppányok fenekednek Róma ellen, a haza új István királyra vár, aki újrafundálja az európai értékeket.

Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera. Felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei. Ideje begyógyítani őket. Vagy legalábbis felkészülni arra, hogyan fogjunk majd hozzá a gyógyításhoz, amikor a sebek ejtőinek és feltépőnek lejár az idejük. Hogyan hozzuk vissza külföldről az elüldözött szellemi tőkét, hogyan építjük fel újra a szabadságra és függetlenségre alapuló művészeti és tudományos élet intézményeit, hogyan takarítjuk el a romokat, amelyek e szellemi pogánydúlás után maradnak. Hosszú munka lesz, de már most el kell kezdeni.

„Ne szűnjünk meg hát ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra űzettetett sorsunkat s életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hírének s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára szentelni; sőt igyekezzünk gyükeresebb megerősítésére nézve el nem múlasztani a magyar hazának képtelen nyomorgatásán szánakozó s országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek segítségéhez s egyértelméhez ragaszkodni.”

Köszönöm a figyelmet!

Az első tavaszi nap

Ahogy kisüt az első koratavaszi nap, nem tudok meglenni a szobában. Ma is egész délelőtt írnom kellett volna, de nem bírtam megülni a seggemen, inkább kimentem futni az ártéri erdőbe. Tényleg elképesztő, hogy elég pár órányi napfény, és azonnal zöldellni kezd minden – meg hát ott vannak ők is, az öreg titánok, sárkányok, szörnyek, akik feladták a télen, megroppantak, összeroskadtak, belereccsentek a hó súlyába vagy egy őszi szélrohamba. Ilyenkor koratavasszal különösen tanulságos és mitikus az ellentét a frissen kibújó füvecskék és a korhadó, megtört óriások között.