A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Ahogy megtudtam Kristóftól, hogy Olga Pestre költözött, hívtam egy taxit és elvitettem magam a Pasaréti úti kuplerájba és felvittem az első prostit, akit megláttam. Nagy szemű, vékony kis lány volt fekete mellbimbókkal. Csodálkozott a szenvedélyességemen, de nem mutatta, hogy fájdalmat okoztam neki. Inkább kíváncsian nézett rám, miközben törölgette magát.

– Ejsze megcsaltak, s most bosszút állasz – mondta székelyföldi akcentussal.

Az anamnézis úgy volt téves, hogy közben telibe is talált valamit. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Már csaknem elfogadtam a sorstól a játékot, hogy szerelmem tárgyát örök elérhetetlenségben tartja, erre meg gondol egyet és – ha nem is tálcán –, de felkínálja nekem. Lépéskényszerbe hoz, amiben még sosem kellett lennem. Eddig jól – rosszul persze, de mégis – elvoltam a halogatással, a küzdelemmel, az önutálattal, magam átkozásával és gyűlöletével. Ha most nem cselekszem, már gyűlölni sem gyűlölhetem: semminek kell tekintenem önmagam.

Még azon a héten sor került az első ebédre a Városmajorban. Olga töltött húst készített, párolt káposztát, paradicsomlevest és vett négy krémest a cukrászdából. Boldog volt, hogy piacra és boltba járhat. A cukrászdában elbeszélgetett az eladólánnyal, nevettek.

Lívia és Kristóf zavartan ült le a terített asztalhoz. Kristóf nem merte szóvá tenni az átható szemétszagot, de Lívia fintorgatta az orrát. Olga észbe kapott és kinyitotta az ablakot. Részletesen elmesélte, milyen küzdelmet folytatott a szemétheggyel, és szabadkozott, hogy ő már nem érzi a szagot, annyira megszokta. Kell még néhány hét, meg néhány alapos felmosás, mire kiszellőzik. Kristóf elszégyellte magát.

– Miért nem szóltál? Segítettünk volna.

Olga sejtelmesen mosolygott. Igazából ezt várta, hogy megfordíthassa a helyzetet, amelyben eddigi élete telt. Most ő volt az erős, ő cselekedett, ő kezdeményezett, ő tehette meg az első lépéseket.

– Milyen a hús?

– Isteni – dicsérte meg Kristóf, és Líviára nézett, hogy ő is mondjon valamit. A lány arcán különös grimasz ült, mintha belülről mardosná valami.

– Anyukám köményt is rak bele. Meg tojást.

– De így is nagyon finom.

– Persze… persze, finom, csak anyukám rak bele köményt meg tojást is.

Kristóf feszült lett, lopva az anyjára nézett, de Olgán nem látszott a megbántódás semmilyen jele. Kibontotta a négy krémest.

– Ki lesz a negyedik? – kérdezte Lívia, de a hangsúlyon Kristóf megérezte a benne fortyogó dühöt. Összeszorult a gyomra. Csak félfüllel hallotta, ahogy az anyja elmagyarázza, hogy alakult a viszony Klára és köztük. Félt a lánytól, és nem tudta, merről várja a támadást. Miután végeztek az ebéddel, Olga az utolsó krémest tányérra rakta, villát és szalvétát tett mellé.

– Vigyétek le Klárának. A templom körül lesz valahol.


– Milyen szép az anya-fiú kapcsolat – sziszegte Lívia, amikor kiléptek az ajtón.

Kristóf megremegett. Veszélyt szimatolt. Próbálta elterelni a dolgot.

– Anyámmal bonyolult volt eddig. Majd most jobb lesz.

– Nem akarsz esetleg ide költözni…?

Kristófon hátán végigszaladt a hideg a metsző iróniától.

– Most mi bajod van…?

– Nekem!? Nekem semmi. Mi bajom lenne…!? Ne légy már nevetséges. Majd megetted a szemeddel anyádat.

Kristóf megtorpant.

– Hogy mi!?

– Ne aggódj, teljesen átlagos jelenség, a fiúk gyakran szerelmesek az anyjukba. De rendszerint kisiskolás kor végére elmúlik.

– Te nem vagy normális.

– Én nem vagyok normális? És már meg is dugtad, vagy csak tervezed…?!

Kristóf érezte, hogy nem tud parancsolni a kezének. A járdához vágta a tányért. A villa csörömpölve pattant ki az úttestre.

– Jaj, de kis ideges lettél, mucus… Menjél fel anyuhoz, majd ő megnyugtat!

A lány szeme különös fényben égett. Kifele bandzsított. Kristóf érezte, hogy ha még valamit mond, meg fogja ütni. Futni kezdett az aluljáró felé. Még hallotta maga mögött Lívia hangját.

– Fuss csak el az igazság elől. Szánalmas vagy!

A regény Könyvhétre jelenik meg a Kalligramnál

A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT

RÉSZLET A KÖNYVHÉTRE MEGJELENŐ REGÉNYBŐL

Hónapról hónapra derűsebb hangulatban voltam. Kivettem egy nagyobb lakást, vettem néhány jó bútort, jártam az antikváriumokat és tucatszámra vásároltam a könyveket. Módszeresen elkezdtem magam leszoktatni a tévézésről és felfüggesztettem a Facebook-accountom. Igyekeztem olyan keveset érintkezni Magyarországgal, amilyen keveset csak lehetett. Két rendszeres kapcsolattartáson nem változtattam: hetente felhívtam apámat és havonta skypeoltunk egy órát Kristóffal. Óvatosan és kísérletezve, de hétről hétre csökkentettem a gyógyszeradagom. Ha úgy éreztem, túlságosan előre szaladtam, újra többet szedtem be, aztán két hét múlva megint visszavettem. A fulladások és  a pánikrohamok lassanként megszűntek. Már szorongás nélkül végig mertem menni egy széles utcán és nem féltem az egyedülléttől.  Miközben a fotelban ülve olvastam, néha finoman próbára tettem magam, vajon megrezdülök-e, ha gondolatban megközelítem Herkulesvárt, de úgy siklottam át fölötte, olyan könnyedén, mint egy tó jegén a mélybe zárt facsonkok fölött. Tudtam, hogy Herkulesvár, és Herkulesvárban Olga ott van a mélyben, de ez nem okozott fájdalmat, nem váltott ki szédülést. Könnyen találtam vissza a könyvbe és együtt tudtam lélegezni a karakterekkel. Olyan áttetsző és zavartalan volt az elmém, mint egy kristálytiszta hármashangzat. A szívem lassan, egyenletesen vert. A mondatokból messzire láttam, és megérteni véltem a szövegek sűrű, belső hálózatát.

Az intenzív kultúrterápiától, akárcsak Ivánban annak idején a Waldstein-házban a gyilkos ösztön, bennem is csökkent a vágy: elég volt hétvégente elmenni a kuplerájba, ahol magyar és román lányok között válogattam. Nem árultam el nekik, hogy nem vagyok német és élveztem, hogy úgy társalognak egymás között, mintha nem érteném.

– Jön mán a Hulk, nézzed!

– Are o pulă groasă ca o sticlă de bere…!

Fél év múlva elérkezett a pillanat, amikor nem szedtem be több gyógyszert: az utolsó pilulát sokáig egyensúlyoztam a nyelvemen, mielőtt kiköptem. Néha megálltam és lesből figyeltem önmagam, de nem találtam semmi gyanúsat – tényleg egészséges voltam és derűs. Az előadásaim egyre jobbak voltak: megtanultam még élvezetesebben, még színesebben beszélni, teleszőttem az órákat viccekkel és apró történetekkel. Amikor végigtekintettem az előadón, csillogó tekinteteket láttam. Kíváncsiak voltak rám és tiszteltek.

A nyári szemeszter végén a családorvosoknak tartott továbbképzés befejezése után egy magas, határozott kézfogású nő lépett oda hozzám. Elújságolta, hogy az anyja 56-os magyar, és bár ő nem sok mindenre emlékszik a magyar nyelvből,  de vasárnaponként még gyakran esznek otthon töltött paprikát és hortobágyi palacsintát. Tavaly megözvegyült, a férjét szívroham vitte el. Ő húsz éve Bad Cannstattban körorvos, szívesen meginna velem egy kávét valamikor, ha kedvem van. Csak lassan értettem meg, hogy az asszony udvarol nekem, és burkoltan arra hívja fel a figyelmem, hogy ajtó-ablak nyitva van.  Egy pillanatra megfordult velem a világ, de elkerült a rosszullét. De kétségtelenül nagyot ütött rajtam ez a fordulat, ijedtemben összehúztam magam és néhány hétig nem nagyon bújtam elő a lakásomból. Egy időre a gyógyszerekhez is visszatértem, biztos, ami biztos. De egyre kevésbé hagyott nyugton a gondolat, hogy egy művelt, elegáns, gusztusos nő kitűntet a figyelmével, amely végre nem a pénzemnek vagy a társadalmi státuszomnak szól, elvégre egyenrangúak vagyunk. A harmadik hétre már illetlenül hosszú idő telt, összeszedtem a bátorságomat, felhívtam, és olyan laza és fesztelen hangon, ami csak tellett tőlem, emlékeztettem a megbeszélésünkre. A hangja kedvesen csengett a telefonban, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Tényleg elmentünk kávézni, két nappal később pedig vacsorázni. Az alkalomra új öltönyt és új cipőt vettem, sokáig és kétségek között válogattam a nyakkendők között és végül egy szolidan elegáns parfümöt is magamra fújtam. Vicsorogtam magamra a tükörben, próbáltam felébreszteni magamban a démonokat, cicáztam a veszéllyel – de a démonok unottan a füle botjukat se mozgatták, mintha már el is feledkeztek volna rólam. A vacsorán brillíroztam, történeteket meséltem, amelyek nem is értem, honnan jutottak eszembe, bölcseket mondtam, de öniróniával, közvetlen voltam, mégis tartózkodó maradtam és elegáns. Lisa kicsit többet ivott, mint én, a szeme csillogott, az ajka megtelt élettel, a mélyen kivágott ruha szabadon hagyta a vállait, édes, illatos pára áradt a nyakából. Amíg a taxihoz kísértem, finoman rám támaszkodott, és én élvezettel kerültem el a csókolózást búcsúzásnál, hogy eltegyem a legközelebbi alkalomra, mint egy drága bonbont.

Hét végére kirándulást beszéltünk meg Oberkirnachba. Szombat volt, nyár közepe, az égen bárányfelhők úsztak. Tetterősen, könnyű lélekkel ébredtem, és arra gondoltam, kipróbálom az új, tükörreflexes fényképezőgépet, amellyel a múlt héten megleptem magam. Néhány tökéletes portré sokat lendítene az esélyeimen. Estére talán átmegyünk Lisával mondjuk Heslachba, kiveszünk egy szobát, vagy fent maradunk a hegyekben, majd meglátjuk. Talán neki már kész terve van, talán majd én improvizálok. Ahogy a napot tervezgettem, boldogan lebegtem az álom és az ébrenlét határán, keresztülpulzálva a finom hártyán, amely a kettőt elválasztja: a pillangó érezheti így magát egy billegő fűszál végén. Az utcán iskolai csapat vonult végig, gyerekzsivaj és trombitaszó hallatszott, ami végleg felébresztett. Ki akartam kelni az ágyból, de nem sikerült megmozdulnom. Újra nekiveselkedtem, hogy a lábam letegyem a padlóra, de a tagjaim nem voltak hajlandóak megmozdulni. Mintha nem is lenne testem. Először azt gondoltam, nyilván mégsem ébredtem fel, ez is álom, de majd mindjárt jön az ébredés, amely visszahelyez a megszokott, bár éppen nagyon is új világba. Addig is aludjunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam. Semmi változás. Napsütés, bárányfelhők, az iskolás csapat zsivajgása egyre távolodik. És nem mozdulnak a tagjaim.

Berlin, Feuerbach Cafe

A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT

részlet

Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.

Velem is történt valami.

Megpróbálom elmondani.

Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.

A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.

Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.

Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott, mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben. sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort, elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.

– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.

Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.

Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés. Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett, otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a csónakházban.

De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.

– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két szörnyeteggel…!

Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek, akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.

Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás, állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni miattam.

Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie, nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja iránt éreztem.

Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt), és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn. Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.

Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban: túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját, és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg, hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség kívül nem messze az Akadémiától.

Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.

Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és – ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré lehessen alakítani a termet.

Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.

A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész, Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek, amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.

Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van, oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal, mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.

Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón, vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák, román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna, hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült, karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett megbeszélni vele A Mézga család legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy mégiscsak Waldsteinéknél voltam.

A golyó, amely megölte Puskint


Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.

Ebből olvashattok most egy részletet

“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.

Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.

Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról, amelyben éltünk.

A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.

Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”