NŐURALOM

Az alábbiakban egy regényszinopszist talál az Olvasó: egy regényét, amit biztos nem fogok megírni. A főszereplők, a szerelmi szál, meg ami még lenni szokott a regényekben, egyelőre hiányzik. A téma világirodalmi előzményeivel tisztában vagyok, a címet Arisztophanésztól kölcsönöztem.

Az oroszok Európát akarják, ebben a meccsben beígérnek a magyar miniszterelnöknek  egy alkirályi palástot. A miniszterelnököt nevezzük Edének. A terv kivitelezéséhez a ruszkik érdeke egy gyenge, szétforgácsolt Európa, amit könnyedén leuralhatnak. Az oroszokat profetikus hit, történelmi bosszúvágy, rabolhatnék, és a nemzetük felsőbbrendűségének rendületlen tudata hajtja (a regényben). Most náluk tör ki az a dili, ami a múlt század harmincas éveiben a németeknél. Oroszország most azt a szerepet játssza magyar kormány számára, mint a két világháború között Németország: a történelmi sérelmekért per pillanat épp innen ígérik a legtöbb kompenzációt. Az oroszok eszköze Európa ellen a szélsőjobb, kommunikációs fegyverük Ede (emlékeznek még, ez a magyar miniszterelnök). Neki kell bedobnia a köztudatba azokat a jelszavakat, amelyek a kormányzó elitek helyzetét megingatják, és a szélsőjobb számára előkészítik a terepet. Az a duma, hogy a kormányok nem a népük véleményét fejezik ki, hogy az „európai emberek” mást gondolnak, mint amit kormányaik mondanak, és itt az ideje, hogy olyan kormányaik legyenek, amelyek azt mondják és teszik, amit „az európai emberek” akarnak  -„az európai emberek döntöttek: meg kell védeni Európát” –  bűzlik a KGB-logikától. Csak az hihet el és mondhat ki ilyen szöveget, aki még sosem látott demokráciát. Ugyanez a szöveg ment, amikor a dolgozó nép, a proletariátus felszabadításának örve alatt terjeszkedett Afrikában, dél-Ázsiában és dél- és közép-Amerikában a  Szovjetunió.  A forradalmi osztály most nem a proletariátus, hanem a nacionalisták. Világ nacionalistái, egyesüljetek! Ez magyarázza, miért veszi elő a miniszterelnök a „nacionalizmus” szót, miért ajánlgatja a fiatalságnak, hogy merjen nacionalista lenni. A nacionalista az új proletár. Az osztályharc egykori propagandafegyverei most a birodalmi imperializmus eszköztárába kerültek. Az internacionalizmus logikája a nacionalizmus logikájává válik. Minden ország legyen az őslakóié – hogy gyenge, civakodó nemzetállamokra esik szét Európa? Kit érdekel? Magyarország a magyaroké, Franciaország a franciáké. Így lesz az összes az oroszoké. A régi recept szerint: A Nagy Oroszország kovácsolta frigy.

Az Orbanisierung (magyarul eledésedés) egész Európát fenyegeti: a szélsőjobb a demokrácia alapjait kezdi ki, és az európai civilizáció megsemmisülésével fenyeget. Az európai civilizáció csak annyiban Platón, amennyiben Arisztotelész is, annyiban katolicizmus, amennyiben Luther, annyiban mágia, amennyiben Kant, és annyiban konzervativizmus, amennyiben liberalizmus. (Ezt majd egy filozófus mellékszereplő fejti ki.)  Az oroszok rátolják a  menekültek millióit Európára, szólnak Edének, hogy indul a buli, mehet a kommunikációs szuperfegyver. Óriásplakátok jelennek meg menekültellenes szövegekkel, Ede nemzeti konzultációt hirdet, amelyben sunyin összemossa a menekülteket a terrorizmussal. Amikor tényleg megjelennek a menekültek, összecsapásokat provokál, erre hivatkozva már agresszív csürhének lehet beállítani az érkezőket. A nyugati kormányok befogadják a menekülteket, a szélsőjobb viszont orosz parancsra elkezdi a huhogást: vírusvideók lepik el a netet, amelyekben csoporterőszak esik búzavirágkék szemű, északi szüzeken. A keresztényeket a Shariával, a kispolgárokat megszokott kényelmük elvesztésével, a munkavállalókat munkanélküliséggel riogatják. A keletnémet prolik fejpénzt kapnak az AfD-tüntetéseken.

A nyugat-európai menekülttáborokban zavargások törnek ki (KGB-ügynökök munkában), Calais-nál felrobban egy vonat, München belvárosában autókat gyújtogatnak. Bécsben megbuknak a szocdemek, a szerb szabadcsapatokkal  megtámogatott FPÖ muszlimellenes pogromokat hirdet. Az AfD beveszi Berlint. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a szélsőjobb pártok eluralják Európát. Árpád (ez egy sötét, intrikus alak lesz, akinek cipőfétise van), orosz klaviatúrás laptopján fogalmazza Putyin bevonulási beszédét. A miniszterelnök királyi koronában fényképezkedik a Várban, készülnek az óriásplakátok. „Az emberek döntöttek: vissza kell állítani a szakrális magyar királyságot!”

Ekkor valakinek eszébe jut feltenni a kérdést: ki a tekintélyuralom, a patriarchális, autoriter macsó-királyság igazi ellenzéke? Nem, nem a baloldal. Nem, nem a libsik. Nem is a konzervatívok. Hanem azok, akiket leginkább elnyomnak, akik leginkább szenvednek tőlük. Ennek a férfiuralomnak egyetlen igazi ellenzéke van: a nő. A leugatott, megvert, lehülyézett, leszőkenőzött, állati sorban tartott nő, akiből minden Fidesz-, AfD- és FPÖ-szavazó háza táján akad: feleség, lánygyerek, szerető. Ebben a regényben ugyanis az új proletárok nem olyan jámbor, keresztény családapák lennének ám, mint a valóságban, hanem agresszív, sunyi pöcs lenne mind, nőverő, impotens, tufa tahó, sörszagú focidrukker, anyakomplexusos,  frusztrált, hisztérikus alkoholista paprikajancsi, aki terrorizál gyereket, anyóst, feleséget, szeretőt, szomszédot, kutyát. A regények már csak ilyenek.

Eddig teljesen szürreálisnak, egyenesen rasszistának tűnt egy tisztán női párt megalapítása: most kiderül, hogy élet-halál kérdés megcsinálni: csak a nők menthetik meg Európát. Csak egy nőpárt képes annyi szavazatot begyűjteni, amely megállítja a szélsőjobbot és Európa szétesését. Le a férfiuralommal! A nőket nem lehet elmúltnyolcévezni, nem lehet Soros-pénzből fizetett liberálisoknak beállítani. A nők ugyan  komcsik, keresztények, liberálisok, zöldek, de mégiscsak nők: többségben lévő kisebbség. A nemi alapú pártalapítás ellen persze rengeteg vörös, zöld, keresztény, stb. nő tiltakozik, végül belátják, hogy az ortodox KGB-manipuláció ellen ez az egyetlen, noha unortodox fegyver. Csak nőpárt képes elég előnyt kínálni a szavazóinak – nőket a politikába, nőket a felső vezetésbe, egyenjogúságot, egyenlő bért, ingyen bölcsödét, ingyen oktatást, agresszív férfiak megzabolázását, távoltartási törvényt – amiért jó esély van rá, hogy többségbe kerül.

A KGB tucatnyi ellen-nőpártot alapít, amelyek élére katolikus barbie-kat és öngyűlöletet prédikáló bárisnyákat állít. Ezek megpróbálják meggyőzni a közvéleményt a nők született alsóbbrendűségéről, de ezzel persze csak még több fegyvert adnak a nőpárt kezébe, akiket azonnal támogat az összes ballib párt, lassacskán és ímmel-ámmal a konzervatívok és a keresztények is. Ballib és konzervatív politikusokról kínos nőverős sztorik kerülnek napvilágra, a szélsőjobb hasát fogja nevettében. Ez is csak a nőpártnak kedvez. A szélsőjobb férfiverő nőket állít kamera elé, a facebookos vírusvideókon mázsás ösztrogénbombák püfölik cingár, kegyelemért könyörgő férjeiket. Megalázott, gyerekeiktől eltiltott apák könnyes posztjait osztják meg a KGB-blogokon. EZT AKARJÁTOK? – feliratos képeken nem szakállas arabok vicsorognak, hanem irtózatos, dávidcsillagos dominák ülnek fuldokló férfiak arcán, akik utolsó erejükkel még a magasba emelik nemzetük szent, véres zászlaját.

De hogy mi történik ezután, azt még nem találtam ki. Lehet happy end, de lehet szörnyű bukás is a vége, ahogy ez már a regényekben szokás. Bevonulnak az oroszok, Edét megteszik Európa örökös hospodárjának. Vagy a nők a menekültekből és punkokból verbuvált hadsereggel Moszkváig vonulnak, LMBTQ-diszkó lesz a Kremlből. Vagy valami. Tessék választani.

A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon harsogása vetett véget a töprengésnek.

A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.

– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat! Csatlakozzatok a forradalomhoz!

A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra. Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.

November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.

Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával  együtt.

A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM

A golyó, amely megölte Puskint

Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel ide költöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt az ajtóhoz és megpillantotta a két rajzszeg-nyomot, amit annak idején lázadásból kitett névtáblája hagyott. A két apró lyuk látványa erővel töltötte meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni. Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.

Hátralépett.

A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt, mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót. Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A Budai Vár fölött egy szivárványcsíkos léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.

A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg villamosra szállt a szatyrokkal és a város különböző pontjain dobta ki a szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert, idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a francia tanszékről: az öreg nyelvész, a későlatin, ófrancia és az oxitán nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra, amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább visszaszállt a villamosra és folytatta a lakásban a munkát.

A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett, viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények fényes terekben hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal díszített fagerendákban és zöld álmennyezetté fonódtak.

Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába és belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát. Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit – bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést, amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy letegye a kagylót és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.

Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese lehet.

Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett. Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.

Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a gellérthegyi alagút felé. Ferencre gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt és leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból, a leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.

Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot. Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a telefon. Úgy érezte, kiszakad a méhe. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.

– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.

A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét, levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a kagylót, megint bedobta a pénzt és felhívta Kristóf számát.

Lívia vette fel.

Még sosem beszéltek telefonon.

– Most nincs itt… mondjak neki valamit?

– Nem, köszönöm. Majd hívom.

– Nem üzensz semmit?

– Nem.

– Majd mondom neki, hogy hívtad.

Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte, kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja. Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül, a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és bármikor magával ránthatja a mélység.

Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.

– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi nagyon ideges…!

Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót. Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért, akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik könyvtárban, vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát, moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait. Múzeumokba fog járni és koncertekre. Magántanítványokat fogad franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e. Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban. Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.

De – mint később kiderült – alaposan tévedett.

Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbelátást el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta, hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból. Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját: minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és bizalmatlansága percről percre olvad.

– Bravo, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így tovább.

Tetszett? Rendeld meg a bookline.hu oldalán! Kattints IDE.