“Andrassew Iván az után lett a barátom, hogy meghalt. Lehettünk volna korábban is barátok, de a véletlen valahogy úgy hozta, hogy sosem találkoztunk. Ha valami közös társaságba megérkeztem, ő már épp elment. Ha valahonnan indulnom kellett, még épp nem ért oda. Egy köpésre laktunk egymástól másfél évtizeden át, ő Tahiban, én Kisorosziban, mégsem futottunk össze se a Dunaparton, se a hídon, se kocsmában, se közértben. Olvastam az írásait, követtem a sorsát, megrázott korai halála. És úgy tűnt, hogy akkor már soha nem is fogunk találkozni.

              Aztán valamikor 2016 őszén csengett a telefonom, Karácsony Ágnes újságíró hívott, hogy van néhány barátja, akik beszélni szeretnének velem, ráérnék-e a héten. Ágit még a Bölcsészkarról ismertem, vagyis ő már akkor is a barátom volt, amikor még szinte nem is éltünk, úgyhogy igent mondtam. Így aztán egy hét múlva ott ültem a Babkában Horváth István és Nagy N. Péter társaságában a Pozsonyi úton, és innen kezdődik ennek a különös, síron túli barátságnak a története.” – így kezdődik az az előszó, amelyet a Andrassew Iván könyve című kötethez írtam, amely most, Iván halálának évfordulóján jelent meg a Noran kiadónál.

Aki kíváncsi a kötetre, itt megrendelheti.

A könyv bemutatója és a Sámli-dáj átadója alkalmából Szentesi Évával, Kácsor Zsolttal és Konok Péterrel az írás és újságírás, irodalom és influenszerkedés összefüggéseiről beszélgettünk. Az Andrassew Iván Sámli-Díjat Kácsor Zsolt és Csillag Ádám kapta.

A képeket Gergely Bea készítette tegnap a Spinozában.