Péterfy Gergely címkéhez tartozó bejegyzések

Az Ulpiusok nyomában – “Utas és holdvilág”- túrák Umbriában Péterfy Gergellyel

AZ ULPIUSOK NYOMÁBAN – UTAS ÉS HOLDVILÁG-TÚRA PÉTERFY GERGELLYEL (2023. március 22-27; május 3-8; szeptember 13-18; október 11-16.)

Fiatal éveim meghatározó olvasmánya volt Szerb Antal csodálatos regénye, mágikus hatása azóta is eleven. Van Szerb Antalhoz némi távoli, mégis nagyon személyes kapcsolatom: nagyapám, Jékely Zoltán Szerb Antal barátja volt, sokat mesélt róla nekem ifjúkoromban. A tragikus sorsú barát, akinek szörnyű halála a huszadik század legembertelenebb korszakának és legaljasabb eszméinek örök mementója, naponta visszajárt hozzá álmaiban, versei, novellái visszatérő árnyalakja. Életem legcsodálatosabb élménye volt, amikor másfél évvel ezelőtt Todiba, Umbria kellős közepébe, az Ulpiusok városába költöztem, és végre alaposan végigjárhattam Mihály bolyongásának helyszíneit: Perugiát, az ősi, etruszk várost, a franciskánus békéjű Assisit, Norcia hegyvidékét, ahol Mihály eltévedt bolyongásában, az elegáns Spellót, Folignót, ahol Millicenttel és az angol doktorral megismerkedett, és persze Gubbiót, a halottak kapuinak városát, ahol Szent Ubaldo kolostorában sor került a sorsdöntő beszélgetésre Ervinnel. Bejártam az etruszk múzeumokat, az etruszk halálkultusz helyszíneit, megnéztem a szarkofágokat és a falfestményeket, láttam száz- és száz alakban Vanthot, a halál szárnyas istennőjét – és végigkóstoltam a környék csodálatos borait, amelyeket az etruszkok óta élveznek a Umbria lakói.
Ha van kedved, most végigjárhatod ezeket a helyszíneket velem olaszországi turisztikai partnerem, a Welcomservice, és a Liberanos Ltd. szervezésében.
Todiban lesz a szállás a Villa Luisa hotelben, ahol tavaly a nagysikerű nyári kreatív írás-táborunkat is szerveztük. Leszz egy borkóstolóval egybekötött vacsoránk a 10. században egy római Janus-szentély romjain épült lakótoronyban működő borászatban, a Villa Sobranoban. Kiváló a koszt, remek a bor, csodálatos a kilátás – de ezt csak reggel és este élvezhetitek, mert napközben különbuszunkkal bejárjuk majd együtt Umbriát, és elmesélek nektek mindent, amit tudok Szerb Antalról, Umbriáról, az etruszkokról, rómaiakról, középkorról – és az umbriai borokról.
És ne feledjétek: “Folignóban nincsen Leonardo-kép; és én ugyan nem értek hozzá, de az az érzésem, hogy Leonardónak nincs is olyan képe, amelyen egy tehén, egy liba meg egy macska látható.”
Ez lesz a program (valamennyi helyszínre külön busszal):

(2023. március 22-27; május 10-15; szeptember 13-18; október 11-16.)
Szerda:
érkezés 18.00 óráig a Villa Luisa Hotelbe
19.00: megbeszélés
20.00: vacsora és borozás a szállodában

Csütörtök:
9.00: reggeli
10.00: Indulás Todi belvárosába
10.15-15.00: Közös városnézés Todiban
15.00: indulás Monte Castello di Vibióba és Petroróba
15.30-18-30: Városnézés Monte Castello di Vibióban és Petroróban
19.00: Indulás vissza a szállodába Todiba
20.30: vacsora és borozás

Péntek:
9.00: reggeli
10.00: Indulás Assisiba és Spellóba
19.15: indulás vissza Todiba
20.30: vacsora és borozás

Szombat
9.00: reggeli
10.00: Indulás Folignóba és Trevibe
18.15: indulás a Cantina Roccafiore borászatba Chioanóba
19:30-21:30: borkóstólval egybekötött vacsora a Villa Sobrano borászatban (Toditól 5 kilométerre)

Vasárnap:
9.00: reggeli
10.00: Indulás Perugiába és Gubbióba
18.15: indulás vissza Todiba
20.30: búcsúvacsora és borozás

Hétfő:
9.00: reggeli, majd kijelentkezés a szállodából
————————————————————————
Napi 10-15 kilométeres gyaloglásokra készülj, rendesen be fogjuk járni a városokat és környéküket!
————————————————————————
A kirándulás ára 1490 Euró/fő, elhelyezés kétágyas szobákban; ha egyágyas szobát szeretnél, azt felárér tudunk biztosítani.

Az árban benne van a szállodai ellátás, reggeli és vacsora, a különbuszos utazások és az idegenvezetés teljes költsége, a boros este a Villa Sobranoban. Nincs benne az ebédek költsége (ki-ki a maga kedve szerint ebédelhet a meglátogatott városokban), és nincs benne az a költség sem, ameddig eljuttok Todiba.

Igény szerint tudunk transzfert szervezni Róma és Todi között.

A Todiba jutás megszervezéséhez (közös autó, tömegközlekedési útvonalak a római repülőterekről, Flixbus menetrendjével és a vonatközlekedéssel kapcsolatos információk) is tudunk hasznos tanácsokat adni.


A covid-helyzet miatt az olasz hatóságok által a beutazáshoz megkövetelt feltételeket teljesíteni kell, ez jelenleg legalább két, az EU által elfogadott oltás és az ezt igazoló okmány (és az ehhez tartozó QR-kód, az ehhez tartozó telefonos applikációba feltöltve /ún. Green Pass/) megléte.

FIGYELEM! A COVID-HELYZET MIATT AZ IDŐPONTOK VÁLTOZHATNAK.

AZ OLASZ IDEGENFORGALMI PARTNER FENNTARTJA AZ ESETLEGES ÁRVÁLTOZTATÁS JOGÁT.

Jelentkezni a szerbantaltura@gmail.com emailcímen lehet.

Szász hazám

Éppen fél év telt el azóta, hogy eljöttem Magyarországról.

Délután, ahogy  Szent Bernát hársfájának dőlve süttettem magam a koratavaszi napfénnyel, aztán hazafelé sétáltam a Montesantóról, azon gondolkodtam, hogy ez a fél év minden kétséget kizáróan életem legboldogabb féléve volt, újjászületés – te jó ég, már a hanyadik az életemben.

És ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy az első mondat, amit a kivándorlásról olvastam, a Winnetou kezdőmondata volt: „Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni; a szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok – mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is.” Szentgyörgypusztán, egy téli délután, a szőnyegen hasalva olvastam, emlékszem a borító tapintására, a ronda, olcsó, sárga papírra, amelyre nyomtatták, a garamond betűkre, amelyeket néha felismerhetetlenségig roncsolt a festékhiány, és a borzongásra, hogy mondatból micsoda végtelen távlat árad.

El lehet menni. Nem kell itt rostokolni. Vár a Henry-puska. Ott lehet hagyni szász hazámat.

Újra és újra nekifutva, ízlelgetve olvastam; ez a „szász hazám” különösen tetszett, Vörösmartysan csengett, magyarhazámosan, mágnesesen, és volt benne szépen vibráló feszültség a „politikai viszonyok” és a „fiatalos kalandvágy” közé ékelve, mintha nem lenne elég indok arra, ha valaki a szegénység és a rendszer elől lelép, hanem némi kárhoztatandó kalandvágy is kellene hozzá. Tetszett ez a finoman adagolt bűntudat.

Tompán és távolról szivárgott bele ebbe az első, Winnetou-olvasatba mindaz, amit a családi beszélgetések közben, a felnőttek elharapott félszavaiból felcsipegettem, hogy a „rendszer” szar, és hogy nem vagyunk jó helyen itt, ahol vagyunk, Visegrádon és Budán, nem itt kellene lenni, hanem valahol máshol. X disszidált, Y disszidált, Z azt üzeni W-n keresztül, hogy majd akkor jön haza, ha kimentek az oroszok.

Az oroszok ugyan kimentek, de a lelkekben ott maradtak. Az 1949-1989 közötti időszakot, a „létező szocializmust”, a „gulyáskommunizmust” Magyarországnak nem sikerült kiheverni – hogy a járvány-sújtotta időkhöz illő hasonlatot mondjak: az utóhatások és későbbi szövődmények súlyosabbnak bizonyultak magánál a betegségnél.

Amúgy jó itt az Újvilágban, szépek a bölények és szelídek az indiánok.

A napok rendje

Délelőtt rendszerint a konyhában írunk így ketten. Versenyt csattogtatjuk a billentyűket, ha valaki egy nagyon hosszú sorozatot nyom, irigykedve megkérdezzük: mi ment ilyen jól…? Aztán röhögünk. Telefonhívás jön, Éva szervezkedik a lányokkal, közben persze kimegy, rám csukja a konyhaajtót, hogy ne zavarjon. Aztán bejön a gépéért, miközben még mindig telefonál, átmegy a hálóba a kisasztalához. Elunom a konyhai perspektívát, átmegyek a nappaliba (ez egy szűk kis utcára és egy hátsó kertre néz, ahol fehér rózsák nyílnak), ott folytatom az írást. 11 körül már elég meleg van, felmegyek a tetőteraszra, baseballsapkát veszek, hogy egyáltalán lássam a monitort a napon, és süttetem magam, miközben dolgozom. Éva is feljön, már nem hozza a gépét, nyújtózkodik, aztán lehever napozni, már eleget írtunk, te mit sportolsz ma? Vacillálok, hogy futni menjek, vagy bringázni, vagy felmenjek kosarazni az etruszk akropoliszra vagy csak fekvőtámaszozzak inkább a teraszon. Éva mindig ugyanazt az útvolnalat járja be, a maga 9 kilométerét kelet felé a hegygerincen a Collevalenza felé vezető úton, ahol a kertfalakba a római sírok köveit építették és a kertekben már ilyenkor, március elején sarjadnak a zöldségek. Én, ha biciklizés mellett döntök, elmegyek valamelyik környékbeli várba, „borgo”-ba (így vált olasszá a longobárdokkal érkezett Burg szó), ha elfáradok a hegymenetben, leheverek egy olajligetben. Visszafelé bemegyek vásárolni valamit vacsorára vagy holnapra, veszek egy palack bort, egy darab ördöghalat. Délután vagy tanítunk, vagy megint írunk, miközben elkészül a sütőben az ördöghal és kinyílik hozzá a bor.

Kitömött barbár hangjáték

Ha lehetőséged van, támogasd ezt az oldalt!

A Péterfy Gergely weboldal támogatása.

1 000 Ft

Péterfy Gergely regényének rádióváltozata
Nézőművészeti Kft. hangjátéka.
Török Sophie: Katalin Simkó
Kazinczy Ferenc: Kovács Krisztián
Angelo Soliman: Nagypál Gábor
Magdaléna: Rusznák Adrienn
Bába: Dóra Nagy
Jozefa: Gáspár Janka
Born Ignác: Scherer Péter
von Thüngen: Rusznyák Gábor
Stütz: Bálint Jaskó
Eberle: László Katona
Thaller: Mucsi Zoltán
Albert: Rába Roland
Fogalmazo: Molnár Gusztáv
Sonnenfels báró: Kálmánchelyi Zoltán
Hägelin: Bercsényi Péter
Lichtenstein: Albert Márkos
Közreműködött:
Flora Fabri csembalón, Kováts Gergő fúvós hangszereken, Márkos Albert csellón, valamint Porteleki Áron ütőhangszereken.
Zenéjét szerezte: Márkos Albert
Rendezte: Rusznyák Gábor
Péterfy Gergely regényét rádióra alkalmazta: Cseicsner Otília
A hangjátékot Cseicsner Otília, Gyulay Eszter, Kulcsár Péter és Rusznyák Gábor készítette.
Készült a Magyar Rádió 20-as stúdiójában, 2020-ban.

ELSŐ RÉSZ:

MÁSODIK RÉSZ:

Csak semmi fogadalom

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert úgysem tartom be őket. De ha még be is tartanám, akkor sem újévkor fogadnék meg valamit, hanem abban a pillanatban, amikor a felismerés belém csap, hogy változtatnom kell az életemen; ilyen érzés azonban az utóbbi években egyáltalán nem tört fel belőlem – vagy azért, mert túlságosan konok és önelégült vagyok, vagy az életmódom annyira tökéletes, hogy már nem érdemes rajta korrigálni. Most azonban tényleg változtatni fogok valamin (de ezt se most döntöttem el, csak most jutott eszembe, hogy beszámolok róla Nektek); mégpedig azon, hogy – legalábbis ami az írást illeti – kiiktatom az életemből a számítógépet, és a következő regényem kézzel fogom megírni. Már be is szereztem hozzá két szép füzetet (a többivel majd meglepem magam, ha ezeket teleírtam), a kedvenc zöld tollam és tintám már régóta hadrendben áll, csak mostantól nem csak dedikálásra fogom használni őket. Egy ideje észre vettem, hogy egyre szívesebben írok tollal, és meglepett, milyen más így a viszonyom a szöveghez, amelyet létre hozok. Van benne valami amatőr botladozás, valami civil szégyenlősség; a szöveget majdhogynem csak én tudom elolvasni, a betűim annyira távol állnak az iskolai kézírástól, ettől az egész sajátosan exkluzívvá válik, intimmé és bensőségessé. Mintha csak önmagamnak szólna, vagy legalábbis azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám. Ha számítógépen írok, olyan, mintha már a megírás pillanatában nyilvános lenne minden szavam. Anélkül, hogy észre vettem volna, a kurzor nyomában keletkező digitális betű az online tér nyilvánosságával forrt össze; a megszületése pillanatától kezdve megosztott tartalom, ami a virtuális A4-es lapon áll. Egyetlen pillanatig sem az enyém, még akkor sem, amikor az eszembe jut, mert tudom, hogy milyen alakban fog materializálódni – hogy születésétől kezdve immateriális. Mintha a gyereked eleve hologramnak születne, kezdettől avatárt teremtenél. A kézírással a szöveg egyszerre kikerül a szövegszerkesztés nagyipari, globalizált folyamataiból és visszakerül az elidegenedés előtti állapotba – még meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy most így olyan, mintha nem is „irodalmat” írnék (de utálom ezt a szót), hanem valami furcsa, sosemvolt, botladozó, kísérleti, civil magánszöveget. Olyan ez most kicsit, mint a mítoszokban és a mesékben, mikor elmúlik a varázslat, és a hős újra ráismer a világra, amelyhez tartozik. Csak remélni tudom, hogy ez a világ még csakugyan létezik, és nem egy másik, csak épp ellentétes előjelű varázslat rabja válok éppen.

A negatív kritikáról

Mindenki azt hiszi, hogy álságosan megjátszom magam, amikor azt mondom, hogy nagyon fontosnak tartom a negatív kritikát. Pedig – mint mindent, amit mondok – ezt is mélységesen komolyan gondolom. A negatív kritika, főleg, amely személyes utálatból és zsigeri ellenszenvből ered, felér a legnagyobb dicsérettel. Miért? Mert zsigeri. Mert azt mutatja, hogy amit csináltunk, az valami elementáris és megkerülhetetlen. Senki sem utál valamit, aminek nem tulajdonít jelentőséget: azt legfeljebb unottan piszkálja, mint napközis a paradicsomos káposztát.

Aki mindenkinek tetszik, senkinek sem tetszik igazán. Most megkíméllek titeket az idevágó langyos bibliai idézetektől és latin bölcsességeket sem tolok le a torkotokon, pedig van egy bőröndnyi, de azért gondoljátok meg, mégiscsak lehetetlenség, hogy bizonyos emberekből ne váltsunk ki ellenszenvet. Nekem, bevallom, egy csomó ember zsigerileg ellenszenves, meg nem tudnám mondani, miért, egyszerűen csak taszítanak, és kész. Ugyanígy van a könyvekkel – legalábbis azokkal, amelyeknek van határozott karakterük és nem a szürke zónában surrannak a fal mentén, ahol a se nem ilyen, se nem olyan dolgok szoktak. Némelyik rokonszenves, némelyik pedig taszít. Szóval fontos, hogy ne tetsszen az ember azoknak, akik neki sem tetszenek – mondjuk az már kellemetlen, ha nem harmonizálunk, és az ember mintegy hoppon marad az ellen- – rosszabb esetben pedig a rokonszenvével. És ez az első olyan mondat az életemben, amelyben egymás mellett legálisan szerepel egy gondolat- és egy elválasztójel.

Braun Antal vállfája

Új regényem, A golyó, amely megölte Puskint egyik szereplője Braun Antal tapolcai ruhanagykereskedő, ő építi Herkulesváron a villát, „ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és személyesen Rudolf Höss megakadályozta”. Ebben a villában helyezik el (legalábbis a regény fikciója szerint) az ötvenes években Szépművészeti Múzeum gipszmásolattárát, s ennek az intézménynek az igazgatója a regény egyik hőse, Waldstein Péter.

Braun Antal karaktere nem fikció, ő csakugyan létezett.

Hosszú éveken át jártam Szentendrén a Bodor udvarban található edzőterembe a Bajcsy-Zsilinszky úton. Egykori borospincében volt az terem, penészes volt és nyirkos, az öltöző szűk, a zuhanyzó lepukkant, de valahogy mégis szerettem azt a helyet a város mélyén, ahol szerb borkereskedők és római szír légiósok szellemei üldögéltek a sarkokban. A szekrényekben éveken át vándorolt egy vállfa, ezzel a felirattal: Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza, Tapolcza. Szép vállfa, keményfából, szép betűkkel. Van benne anyag. Sokat szemeztem vele, szégyenkeztem, amiért a magaménak akarom tudni, mert hát ez mégiscsak lopás, de aztán győzött a bírvágy, és a táskámba tettem. Azóta a dolgozószobámban lóg, hogy figyelmeztessen az emberi gonoszságra és a történelem megfejthetetlenségére. Braun Antal neve szerepel a tapolcai zsinagóga emléktábláján, amely a városból elhurcolt és meggyilkolt 800 zsidó nevét tartalmazza. Nem tudom, megfordult-e a fejében, hogy halála után 75 évvel egy regényben fog szerepelni, s egy fiktív városban házat neveznek el róla, de remélem, nem lenne ellenére.

Ha kíváncsi vagy a regényre, vedd meg a bookline-on:

https://bookline.hu/product/home.action?type=22&id=311908&_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_

A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon harsogása vetett véget a töprengésnek.

A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.

– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat! Csatlakozzatok a forradalomhoz!

A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra. Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.

November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.

Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával  együtt.

A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM

A golyó, amely megölte Puskint

Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel ide költöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt az ajtóhoz és megpillantotta a két rajzszeg-nyomot, amit annak idején lázadásból kitett névtáblája hagyott. A két apró lyuk látványa erővel töltötte meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni. Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.

Hátralépett.

A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt, mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót. Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A Budai Vár fölött egy szivárványcsíkos léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.

A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg villamosra szállt a szatyrokkal és a város különböző pontjain dobta ki a szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert, idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a francia tanszékről: az öreg nyelvész, a későlatin, ófrancia és az oxitán nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra, amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább visszaszállt a villamosra és folytatta a lakásban a munkát.

A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett, viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények fényes terekben hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal díszített fagerendákban és zöld álmennyezetté fonódtak.

Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába és belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát. Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit – bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést, amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy letegye a kagylót és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.

Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese lehet.

Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett. Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.

Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a gellérthegyi alagút felé. Ferencre gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt és leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból, a leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.

Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot. Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a telefon. Úgy érezte, kiszakad a méhe. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.

– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.

A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét, levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a kagylót, megint bedobta a pénzt és felhívta Kristóf számát.

Lívia vette fel.

Még sosem beszéltek telefonon.

– Most nincs itt… mondjak neki valamit?

– Nem, köszönöm. Majd hívom.

– Nem üzensz semmit?

– Nem.

– Majd mondom neki, hogy hívtad.

Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte, kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja. Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül, a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és bármikor magával ránthatja a mélység.

Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.

– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi nagyon ideges…!

Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót. Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért, akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik könyvtárban, vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát, moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait. Múzeumokba fog járni és koncertekre. Magántanítványokat fogad franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e. Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban. Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.

De – mint később kiderült – alaposan tévedett.

Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbelátást el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta, hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból. Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját: minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és bizalmatlansága percről percre olvad.

– Bravo, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így tovább.

Tetszett? Rendeld meg a bookline.hu oldalán! Kattints IDE.