Mindenki azt hiszi, hogy álságosan megjátszom magam, amikor azt mondom, hogy nagyon fontosnak tartom a negatív kritikát. Pedig – mint mindent, amit mondok – ezt is mélységesen komolyan gondolom. A negatív kritika, főleg, amely személyes utálatból és zsigeri ellenszenvből ered, felér a legnagyobb dicsérettel. Miért? Mert zsigeri. Mert azt mutatja, hogy amit csináltunk, az valami elementáris és megkerülhetetlen. Senki sem utál valamit, aminek nem tulajdonít jelentőséget: azt legfeljebb unottan piszkálja, mint napközis a paradicsomos káposztát.

Aki mindenkinek tetszik, senkinek sem tetszik igazán. Most megkíméllek titeket az idevágó langyos bibliai idézetektől és latin bölcsességeket sem tolok le a torkotokon, pedig van egy bőröndnyi, de azért gondoljátok meg, mégiscsak lehetetlenség, hogy bizonyos emberekből ne váltsunk ki ellenszenvet. Nekem, bevallom, egy csomó ember zsigerileg ellenszenves, meg nem tudnám mondani, miért, egyszerűen csak taszítanak, és kész. Ugyanígy van a könyvekkel – legalábbis azokkal, amelyeknek van határozott karakterük és nem a szürke zónában surrannak a fal mentén, ahol a se nem ilyen, se nem olyan dolgok szoktak. Némelyik rokonszenves, némelyik pedig taszít. Szóval fontos, hogy ne tetsszen az ember azoknak, akik neki sem tetszenek – mondjuk az már kellemetlen, ha nem harmonizálunk, és az ember mintegy hoppon marad az ellen- – rosszabb esetben pedig a rokonszenvével. És ez az első olyan mondat az életemben, amelyben egymás mellett legálisan szerepel egy gondolat- és egy elválasztójel.