Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert úgysem tartom be őket. De ha még be is tartanám, akkor sem újévkor fogadnék meg valamit, hanem abban a pillanatban, amikor a felismerés belém csap, hogy változtatnom kell az életemen; ilyen érzés azonban az utóbbi években egyáltalán nem tört fel belőlem – vagy azért, mert túlságosan konok és önelégült vagyok, vagy az életmódom annyira tökéletes, hogy már nem érdemes rajta korrigálni. Most azonban tényleg változtatni fogok valamin (de ezt se most döntöttem el, csak most jutott eszembe, hogy beszámolok róla Nektek); mégpedig azon, hogy – legalábbis ami az írást illeti – kiiktatom az életemből a számítógépet, és a következő regényem kézzel fogom megírni. Már be is szereztem hozzá két szép füzetet (a többivel majd meglepem magam, ha ezeket teleírtam), a kedvenc zöld tollam és tintám már régóta hadrendben áll, csak mostantól nem csak dedikálásra fogom használni őket. Egy ideje észre vettem, hogy egyre szívesebben írok tollal, és meglepett, milyen más így a viszonyom a szöveghez, amelyet létre hozok. Van benne valami amatőr botladozás, valami civil szégyenlősség; a szöveget majdhogynem csak én tudom elolvasni, a betűim annyira távol állnak az iskolai kézírástól, ettől az egész sajátosan exkluzívvá válik, intimmé és bensőségessé. Mintha csak önmagamnak szólna, vagy legalábbis azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám. Ha számítógépen írok, olyan, mintha már a megírás pillanatában nyilvános lenne minden szavam. Anélkül, hogy észre vettem volna, a kurzor nyomában keletkező digitális betű az online tér nyilvánosságával forrt össze; a megszületése pillanatától kezdve megosztott tartalom, ami a virtuális A4-es lapon áll. Egyetlen pillanatig sem az enyém, még akkor sem, amikor az eszembe jut, mert tudom, hogy milyen alakban fog materializálódni – hogy születésétől kezdve immateriális. Mintha a gyereked eleve hologramnak születne, kezdettől avatárt teremtenél. A kézírással a szöveg egyszerre kikerül a szövegszerkesztés nagyipari, globalizált folyamataiból és visszakerül az elidegenedés előtti állapotba – még meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy most így olyan, mintha nem is „irodalmat” írnék (de utálom ezt a szót), hanem valami furcsa, sosemvolt, botladozó, kísérleti, civil magánszöveget. Olyan ez most kicsit, mint a mítoszokban és a mesékben, mikor elmúlik a varázslat, és a hős újra ráismer a világra, amelyhez tartozik. Csak remélni tudom, hogy ez a világ még csakugyan létezik, és nem egy másik, csak épp ellentétes előjelű varázslat rabja válok éppen.