részlet a regényből

Ahogy megtudtam Kristóftól, hogy Olga Pestre költözött, hívtam egy taxit és elvitettem magam a Pasaréti úti kuplerájba és felvittem az első prostit, akit megláttam. Nagy szemű, vékony kis lány volt fekete mellbimbókkal. Csodálkozott a szenvedélyességemen, de nem mutatta, hogy fájdalmat okoztam neki. Inkább kíváncsian nézett rám, miközben törölgette magát.

– Ejsze megcsaltak, s most bosszút állasz – mondta székelyföldi akcentussal.

Az anamnézis úgy volt téves, hogy közben telibe is talált valamit. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Már csaknem elfogadtam a sorstól a játékot, hogy szerelmem tárgyát örök elérhetetlenségben tartja, erre meg gondol egyet és – ha nem is tálcán –, de felkínálja nekem. Lépéskényszerbe hoz, amiben még sosem kellett lennem. Eddig jól – rosszul persze, de mégis – elvoltam a halogatással, a küzdelemmel, az önutálattal, magam átkozásával és gyűlöletével. Ha most nem cselekszem, már gyűlölni sem gyűlölhetem: semminek kell tekintenem önmagam.

Még azon a héten sor került az első ebédre a Városmajorban. Olga töltött húst készített, párolt káposztát, paradicsomlevest és vett négy krémest a cukrászdából. Boldog volt, hogy piacra és boltba járhat. A cukrászdában elbeszélgetett az eladólánnyal, nevettek.

Lívia és Kristóf zavartan ült le a terített asztalhoz. Kristóf nem merte szóvá tenni az átható szemétszagot, de Lívia fintorgatta az orrát. Olga észbe kapott és kinyitotta az ablakot. Részletesen elmesélte, milyen küzdelmet folytatott a szemétheggyel, és szabadkozott, hogy ő már nem érzi a szagot, annyira megszokta. Kell még néhány hét, meg néhány alapos felmosás, mire kiszellőzik. Kristóf elszégyellte magát.

– Miért nem szóltál? Segítettünk volna.

Olga sejtelmesen mosolygott. Igazából ezt várta, hogy megfordíthassa a helyzetet, amelyben eddigi élete telt. Most ő volt az erős, ő cselekedett, ő kezdeményezett, ő tehette meg az első lépéseket.

– Milyen a hús?

– Isteni – dicsérte meg Kristóf, és Líviára nézett, hogy ő is mondjon valamit. A lány arcán különös grimasz ült, mintha belülről mardosná valami.

– Anyukám köményt is rak bele. Meg tojást.

– De így is nagyon finom.

– Persze… persze, finom, csak anyukám rak bele köményt meg tojást is.

Kristóf feszült lett, lopva az anyjára nézett, de Olgán nem látszott a megbántódás semmilyen jele. Kibontotta a négy krémest.

– Ki lesz a negyedik? – kérdezte Lívia, de a hangsúlyon Kristóf megérezte a benne fortyogó dühöt. Összeszorult a gyomra. Csak félfüllel hallotta, ahogy az anyja elmagyarázza, hogy alakult a viszony Klára és köztük. Félt a lánytól, és nem tudta, merről várja a támadást. Miután végeztek az ebéddel, Olga az utolsó krémest tányérra rakta, villát és szalvétát tett mellé.

– Vigyétek le Klárának. A templom körül lesz valahol.

---

– Milyen szép az anya-fiú kapcsolat – sziszegte Lívia, amikor kiléptek az ajtón.

Kristóf megremegett. Veszélyt szimatolt. Próbálta elterelni a dolgot.

– Anyámmal bonyolult volt eddig. Majd most jobb lesz.

– Nem akarsz esetleg ide költözni…?

Kristófon hátán végigszaladt a hideg a metsző iróniától.

– Most mi bajod van…?

– Nekem!? Nekem semmi. Mi bajom lenne…!? Ne légy már nevetséges. Majd megetted a szemeddel anyádat.

Kristóf megtorpant.

– Hogy mi!?

– Ne aggódj, teljesen átlagos jelenség, a fiúk gyakran szerelmesek az anyjukba. De rendszerint kisiskolás kor végére elmúlik.

– Te nem vagy normális.

– Én nem vagyok normális? És már meg is dugtad, vagy csak tervezed…?!

Kristóf érezte, hogy nem tud parancsolni a kezének. A járdához vágta a tányért. A villa csörömpölve pattant ki az úttestre.

– Jaj, de kis ideges lettél, mucus… Menjél fel anyuhoz, majd ő megnyugtat!

A lány szeme különös fényben égett. Kifele bandzsított. Kristóf érezte, hogy ha még valamit mond, meg fogja ütni. Futni kezdett az aluljáró felé. Még hallotta maga mögött Lívia hangját.

– Fuss csak el az igazság elől. Szánalmas vagy!

A regény Könyvhétre jelenik meg a Kalligramnál