Csalóka remény

Most nagyon népszerűtlen leszek, úgyhogy aki nem akar direkt népszerűtlen posztot olvasni, az ne is klikkeljen.

De azoknak, akik vállalják az olvasás kockázatát, elmondom, hogy az agyamra megy a Szilveszter.

Már régóta az agyamra megy, de most merem csak nyíltan bevallani.

Ez a mondvacsinált végelszámolás mindenkit év végi számvetésre késztet – mintha a számvetések az évfordulókhoz kapcsolódnának – amiből végül többnyire mindenki rosszul jön ki. Az a hamis illúzió, hogy január 1-vel valami új kezdődik, a megtisztulás és az újrakezdés hiú látszatával kecsegtet, amiből végül persze semmi sem lesz igaz. Innen fakadnak a betarthatatlan fogadalmak és a már január 15-vel megszegett ígéretek.

Mindig is utáltam a kényszeres szilveszteri ünneplést, az erőltetett bulizást, a kínos örömködést és a befeszült jópofizást. Csak akkor tudtam túllendülni az erőlködésen, amikor kellően lerészegedtem, de akkor is ott munkált a homályos lelkiismeretfurdalás, hogy az ember mi az istennek részegedik le hétfő vagy kedd este, mikor tényleg végképp semmi oka nincs rá? Ez maximum a kamaszkor végéig jó buli, amikor az ember kapva kap minden alkalmon, amikor piálhat. De aztán…?! A Szilveszter egy olyan ünnep, amikor senkit és semmit nem ünneplünk: az új évet senki se várja, az óévtől senki sem búcsúzik. Semmi örülnivaló nincs abban, hogy 2018 helyett 2019-et kell írni (legfeljebb bosszankodás, mert pár hónapig reflexesen úgyis mindenki mindenhova 2018-at ír, és lehet sztornózni a számlát). Úgyhogy totál felesleges úgy tenni, mintha bárminek is örülni lehetne.

Sőt, többet állítok: a keresztény időszámítás kimondottan depresszív dolog. Eleve arra szolgált, hogy kimérje még azt a kis időt, ami a Megváltó születésétől az Utolsó Ítéletig hátra van – a bűntudatnak nem volt szüksége globális felmelegedésre ahhoz, hogy sejtse, az emberi faj el fogja pusztítani a világot (vagyis a végítélet lovasai megteszik ezt helyette, de ez a lényegen nem változtat). Az évek Krisztus utáni múlása semmi másra nem emlékeztet, mint hogy egyre közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez – még akkor is, ha senki sem tudta eddig pontosan megmondani, ez mikor is következik be.

A görögök legalább az olimpiák szerint számolták az időt, Olimpiától olimpiáig, amiben azért van valami hellén derű: senki nem agyalt a világvégén, hanem várta a következő nagy bulit, és addig is kitartóan gyakorolta a diszkoszvetést. A rómaiak már sötétebb fickók voltak, ők a konzulok nevével jelölték az éveket, de ez legalább arra emlékeztette őket, hogy tavaly is két s@ggfej vezette az országot és jövőre is két s@ggfej fogja: ez sem fenyegetett különös depresszióval. De hogy a múló idő a kereszthalálra váró Jézuska egyre távolibb születési évétől távolodjon az egyre halogatott, de úgyis elkerülhetetlen vég felé, ez kimondottan lélekromboló.

Úgyhogy elmondom, mit teszek: a magam részéről nem ünneplem a Szilvesztert, hanem megeszem a kocsonyát Évával, aztán szépen lefekszem aludni, amikor elálmosodom. És bulizni meg inni akkor fogok, ha lesz rá valami jó és örömteli okom. Arra nem fogok koccinatni, hogy megint egy évvel közelebb jutottunk az Apokalipszishez.

De hát persze Szilveszter a kötelező poénkodás ideje, szóval, ki tudja, talán ez is csak egy erőltetett vicc volt.

A kocsonya mágiája

Mindig elérzékenyülök, ha Éva Szilveszterre kocsonyát főz.

Egyrészt, mert eszméletlen jó kocsonyát főz, másrészt, mert ebben az év végi várakozásban, amelyben van valami se-itt-se-ott, kényelmetlen és hontalan átmenetiség, a fövő kocsonya illata himnikus ígéretet hordoz.

Mert mágikus dolog a kocsonya.

A világ nagy átalakulásainak egyike, amely valamikor meggyőzhette a nyughatatlan elméket, hogy lehetséges főzéssel, párolással és sűrítéssel elérni az átváltozások átváltozását: aranyat csinálni nemtelen anyagokból. Löttyedt fülek, gyanús lábak és körmök, holtra húnyt szemhéjak és szimatoló orrok, kandikálnak elő a zöldségekkel megpakolt léből, olyan állati testrészek, amelyek sem egykor, életükben, sem így friss halálukban nem valami kívánatosak. A hideg lében megkoccannak a lábos falán a csontok, a dermedt, nyers répák és a földízű gyökerek, mintha egy kupac kő és fagyott földrög zörögne egy rozsdás talicskában. Aztán megtörténik a főzés csodája, és ebből a kellemetlen anyagkupacból illatos, forró, sűrű lé lesz, amely aztán az erkélyen, az ablakpárkányon, a pincelépcsőn néhány óra alatt aranyszínű, mágikus tüneménnyé szilárdul: ó, igen, szilveszteri kocsonya, te vagy az ígéret, hogy lehetséges a megfiatalodás, az átalakulás, romló testünkből főnixként feltámadhatunk, és az utálatos, földszagú anyag, amiből vagyunk, testünk és szellemünk alkotóelemei szerencsés pillanatokban létrehozhatnak valamit, amely, szebb, jobb és értékesebb, mint mi magunk. A rosszkedvű napokból, az értéktelen percekből összeáll végül valami az idő nagy edényében, amire azt mondjuk a végén: na ezért tényleg érdemes volt élni.

Szilveszteri kocsonya, te vagy a boldogabb jövő esztendő ígérete.

Év végi címkefelhő

Az alant következő szöveg egy vers; vagy még inkább: rap. Kéretik e szerint, ritmizálva, hangsúlyozva olvasni és aláképzelni egy szájdobot.

*

Kósa Lajos, sertéstelep,  

Németh Szilárd, szopófantom,  

Budai Vár, bajszos szar,  

hajléktalan, börtön,  

Kórház, stadion, 

holokauszt, Terror Háza, 

Kerényi Imre, Fekete György, 

CEU, Bécs,  

Dózsa László, Pruck Pál, 

Brüsszel, Moszkva, 

Putyin, idegméreg, 

Legfőbb ügyész, Gruevski, 

leggazdagabb magyar, Mészáros Lőrinc,

Nagy Imre, hűlt hely,

szaros pelenka, Orbán Viktor, 

O1G, egy az isten.

A 2018-as évünk

Ülünk kábán a kanapén, és várjuk, hogy véget érjen az év. Készülök az év végi Klubrádiós kabaréra, olvasom az év híreit, azt hittem, vicces feladat lesz, de fél óra után undorodva, szédülve csukom be a laptopot. Hullahegyek, végzetébe rohanó világ, elmebeteg politikusok, gonoszul terjeszkedő önkény, a hazugság és a hülyeség feltartóztathatatlan sárlavinája. Képtelen vagyok akár egyetlen halvány poént is kipréselni az agyamból. Annyira sötétnek tűnik a világ, hogy Évával rákényszerítjük magunkat, és egyenként végig vesszük, ami jó dolog történt velünk az évben.

Éva darabja, az Egyasszony januárban elérte a 100. előadást. Jó volt. Írtunk tavasszal egy közös könyvet, A panda ölelését. Az is jó volt. Éva novemberre befejezte a legújabb regényét, Apád előtt ne vetkőzz lesz a címe, jövő Könyvfesztiválra jelenik meg, ez is jó volt. Színpadra alkalmaztam egy regényt a Vígszínháznak, Majgull Axellson: Nem vagyok Miriam, ez is jó volt. Megírtam az új regényem nagy részét, jövőre bejezem. Mágikus kaland volt. Két varázslatos hónap Sanghajban kettesben, az is jó volt. Vagyis inkább feledhetetlen és megismételhetetlen. Kint ragadtunk egy hétre a Kelet-Kínai tenger egy kis szigetén egy tájfun hullámverése miatt, álomba illő kisvárosokban bolyongtunk és tengeri kaját ettünk. Sétáltunk a platánok alatt a Francia negyedben. Hogy az milyen jó volt. Decemberben megjelent szerbül a Kitömött barbár, lementünk Belgrádba a könyvbemutatóra, ettünk pljeskavicát kajmakkal, ittunk hozzá Slivovicát. Az is jó volt. Emma lányom 18 éves lett, táncoltam vele a szalagavatóján. Jó volt ez is. Nyáron csobbanni a medencénkben. Friss bazsalikomot szedni. Jó könyveket olvasni. Sétálni kézen fogva a Dunaparton. Beszélgetni. Ölelkezni.

– És akkor mi volt rossz…?

Semmi. Végül is semmi. Végülis minden jó volt.

Ha megbeszéljük együtt, ha visszagondolunk együtt, és ha arra gondolunk, hogy milyen jó dolgokat csinálunk majd jövőre együtt, akkor minden jó. Csak hát, ja… csak a világ ne lenne. A hazugság, az elmebaj, a cinikus önkény.  Csak mindig az lenne, hogy ketten vagyunk egymásnak. Meg azokkal, akiket szeretünk.

Elkészült a libamáj

Anyósom (Isten áldja azt a dolgos kezét) meghozta a bejglit, a hókiflit és a Gerbeaud-t, feltettük a karácsonyi díszeket a házra, és miközben megjött a melegfront, begyújtottuk fullra a kandallót, ami reggelre olyan forróságot csinált, hogy ki kellett nyitni az ablakokat. De jól állunk, ma a lányok nekiállnak a töltött káposztának, a lazacnak és a kacsacombnak, miközben én vállalom a legnehezebb feladatot: elmegyek szaunázni. És remélem, estére, mire hazaérek, végre befagy a libazsír a máj körül. Éva már egy napja áztatja tejben, most megsütögette és megáztatta fokhagymás-paprikás libazsírban, és elverte a kezem, amikor megpróbáltam hozzápiszkálni, mert állítólag még nincs kész… Ja: és szeretem a feleségem. Ezt nagyon fontos újra leszögeznem. Szeretem, mert örök forradalmár, mert mindig ragyog a szeme, mert önzetlen és bátor, mert szép és okos. Mondjuk azt nem értem, hogyan bír elviselni de ezért is szeretem. Mert olyan titokzatos.