Mindig elérzékenyülök, ha Éva Szilveszterre kocsonyát főz.

Egyrészt, mert eszméletlen jó kocsonyát főz, másrészt, mert ebben az év végi várakozásban, amelyben van valami se-itt-se-ott, kényelmetlen és hontalan átmenetiség, a fövő kocsonya illata himnikus ígéretet hordoz.

Mert mágikus dolog a kocsonya.

A világ nagy átalakulásainak egyike, amely valamikor meggyőzhette a nyughatatlan elméket, hogy lehetséges főzéssel, párolással és sűrítéssel elérni az átváltozások átváltozását: aranyat csinálni nemtelen anyagokból. Löttyedt fülek, gyanús lábak és körmök, holtra húnyt szemhéjak és szimatoló orrok, kandikálnak elő a zöldségekkel megpakolt léből, olyan állati testrészek, amelyek sem egykor, életükben, sem így friss halálukban nem valami kívánatosak. A hideg lében megkoccannak a lábos falán a csontok, a dermedt, nyers répák és a földízű gyökerek, mintha egy kupac kő és fagyott földrög zörögne egy rozsdás talicskában. Aztán megtörténik a főzés csodája, és ebből a kellemetlen anyagkupacból illatos, forró, sűrű lé lesz, amely aztán az erkélyen, az ablakpárkányon, a pincelépcsőn néhány óra alatt aranyszínű, mágikus tüneménnyé szilárdul: ó, igen, szilveszteri kocsonya, te vagy az ígéret, hogy lehetséges a megfiatalodás, az átalakulás, romló testünkből főnixként feltámadhatunk, és az utálatos, földszagú anyag, amiből vagyunk, testünk és szellemünk alkotóelemei szerencsés pillanatokban létrehozhatnak valamit, amely, szebb, jobb és értékesebb, mint mi magunk. A rosszkedvű napokból, az értéktelen percekből összeáll végül valami az idő nagy edényében, amire azt mondjuk a végén: na ezért tényleg érdemes volt élni.

Szilveszteri kocsonya, te vagy a boldogabb jövő esztendő ígérete.