Körmöst az iskolákba!

Takaró Mihály szerint az iskola nem a gyerekek igényeit kielégítő intézmény. Igaza is van. Egy gyerek szenvedjen. Érezze, hogy egy kis senki a nagyhatalmú felnőttek között. A joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert.  Az ország több mint fele nyilván egyetért ezzel. Mint ahogy nagy sikerrel terjednek a Facebookon a „hozzuk vissza a sorkatonaságot, mert az legalább férfivá nevelt” tartalmú posztok is. És azok, akik egyetértenek a hasonló érvelésekkel, döbbenten és rémülten nézik a finn (és bármilyen nyugati) iskolarendszer liberalizmusát: hogy a gyerek önálló és szabad, és hogy a felnőtt nem a hatalom és az erőszak, hanem partner és tanulótárs. És hogy az egésznek mindenki örül. Meg hogy egyáltalán, mindenkinek szabad, sőt, kell boldognak lenni, melegnek, bevándorlónak, nőnek és gyereknek. Micsoda felháborító anarchia! A becsületes ember élete örömtelen. Ez Magyarország (és sok hasonló kelet-európai ország) lakóinak feldolgozhatatlan kultúrsokk. Ezek az emberek azt szeretnék, ha a következő generációk is megkapnák a társadalomtól azt a szenvedést, amit ők kaptak. A megaláztatást, a fizikai erőszakot, szorongást és gyötrelmet az iskolában és a hadseregben. Feleslegesen elpazarolt, értelmetlen évtizedeket, amely végén tudás, nyelvismeret és önbizalom nélkül botorkálnak bele egy reménytelen felnőttkorba.  Ha az új generációk szabadon és örömelvű oktatásban és világban nőnének fel, ezek az emberek úgy éreznék, hogy veszítettek. Úgy éreznék, hogy mégsem nekik volt igazuk, és mindazt, amit az életük alatt végigszívtak, feleslegesen szívták végig. Aki rácseszett az életére, azt szeretné, hogy mindenki más is rácsesszen, különben nem lehet tovább titkolni, ki a lúzer.  Mindenki tudni fogja. A populizmus egyik nagy felhajtóereje ez a társadalmi bosszúvágy, amely végső soron úgy működik, mint egy pilótajáték: az idősebb generációk a szenvedésük, boldogtalan gyerekkoruk és megaláztatásaik milliócskáit fektették be, és ez a befektetés akkor kamatozik, amikor a következő generációt szenvedni látják. Másként futhatnak a pénzük után, amit egy élet szenvedésével kuporgattak össze, lemondva a szabadságról, méltóságról és örömről.  Mindent el kell követni, hogy összeomoljon ez a társadalmi hazárdjáték, és hogy ezek az emberek az egész befektetésüket elbukják, különben a következő és azutáni generációknak (akkor már a mi hibánkból is) még több szenvedéssel kell majd szembenézniük.

(Pic from Caters News)

Hexametervadász: “Orbán János Dénes Térey János-díjas”

A Térey-ösztöndíj máris elért néhány dolgot: sikerült az írótársadalmat még megosztottabbá tenni, sikerült embereket feloldhatatlan erkölcsi válságba lökni és sikerült a kultúrharcban elvérzett és elhasználódott klientúrát végkielégíteni (illetve ez már három volt, bocs). A negyedik cél, hogy gondtalan alkotómunka feltételeit teremtse meg az arra méltó szerzőknél, csak egészen elenyésző arányban sikerült.

Elképesztő, hogy a díjazottak fele nem nő, és elképesztő, bár borítékolható volt, hogy a díj 50 százaléknál nagyobb arányban politikai kifizetőhely.

És azért érdemes ízlelgetni azt a mondatot is (pompás hexameter, mégpedig versus spondiacus), hogy

„Orbán János Dénes Térey János-díjas”.

(Második sornak szinte kívánkozik: “hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.” Egy csodás nap a NER-Magyarországon.)

Egy ilyen mondatnak azért van lüktetése.

Le a kalappal az előtt, aki visszaadta és azok (köztük barátaim) előtt is, akik megtartják.

Ezek adóforintok, amelyeket a díjazottak közül néhányan nagyszerű művekkel csakugyan megszolgáltak (már a köznek, az olvasóknak, a magyar kultúrának, a jövőnek), ezért joggal érezhetik úgy: jár nekik, hogy mostantól egy kicsit (egy fél német miniálbér erejéig) könnyebben éljenek. Aztán sokan vannak persze, akik semmit sem tettek le az asztalra, mégis megkapták, de rájuk kár szót vesztegetni (illetve már eleget vesztegettem). Van, akit ez a díj a kilátástalan nyomorból hoz ki, van, akinél reménytelen helyzeteket old meg, néhány szerző esetében nyilvánvaló, vagy legalábbis joggal feltételezhető, hogy tényleg olyan jövőbeli művek létrejöttéhez járul hozzá, amelyeket szeretni fogunk.

Akárhogy is, de szerintem úgy áll a dolog, hogy aki nem lép le ebből az országból, úgysem ússza meg, hogy bele ne keveredjen valami morális kényelmetlenségbe. A nyugdíj vagy a családi pótlék adóforintjai nem sokban különböznek a Térey-díj adóforintjaitól. Az sem igazi érv ez ellen, hogy „nem mindegy, hogy ezt az adópénzt ki adja”; Magyarország lényegében nem más, mint Orbán Viktor magánbirtoka, végső soron minden adó-újraelosztás mögött az ő személye áll. A családi pótlékot és a nyugdíjat is ő és bojárjai osztják, akármilyen akadémiai jogcím legyen is rá írva. Bűzlik minden adóforint, némelyiknek csak bukéja van, némelyikért könyékig kell nyúlni a trutyiba – de a fekália akkor is fekália.

A NER mindenkit összetrutymóz.

Ez az – inkább szomorú, mint örvendetes – történet is a magánmecenatúra fontosságára mutat rá. Nem létezik, hogy nincs annyi adakozni hajlandó nagyvállalkozó ebben az országban, akik képesek lennének megfinanszírozni néhány bőkezűbb irodalmi ösztöndíjat. Az üzletből, nyereségből, magánzsebből- és kézből származó pénz szagtalan, kevéssé kitett nemtelen politikai alkuknak, és a díjazottaknak legalább a morális vasdorongok ütései elől nem kell hajolgatniuk.

Csak semmi fogadalom

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert úgysem tartom be őket. De ha még be is tartanám, akkor sem újévkor fogadnék meg valamit, hanem abban a pillanatban, amikor a felismerés belém csap, hogy változtatnom kell az életemen; ilyen érzés azonban az utóbbi években egyáltalán nem tört fel belőlem – vagy azért, mert túlságosan konok és önelégült vagyok, vagy az életmódom annyira tökéletes, hogy már nem érdemes rajta korrigálni. Most azonban tényleg változtatni fogok valamin (de ezt se most döntöttem el, csak most jutott eszembe, hogy beszámolok róla Nektek); mégpedig azon, hogy – legalábbis ami az írást illeti – kiiktatom az életemből a számítógépet, és a következő regényem kézzel fogom megírni. Már be is szereztem hozzá két szép füzetet (a többivel majd meglepem magam, ha ezeket teleírtam), a kedvenc zöld tollam és tintám már régóta hadrendben áll, csak mostantól nem csak dedikálásra fogom használni őket. Egy ideje észre vettem, hogy egyre szívesebben írok tollal, és meglepett, milyen más így a viszonyom a szöveghez, amelyet létre hozok. Van benne valami amatőr botladozás, valami civil szégyenlősség; a szöveget majdhogynem csak én tudom elolvasni, a betűim annyira távol állnak az iskolai kézírástól, ettől az egész sajátosan exkluzívvá válik, intimmé és bensőségessé. Mintha csak önmagamnak szólna, vagy legalábbis azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám. Ha számítógépen írok, olyan, mintha már a megírás pillanatában nyilvános lenne minden szavam. Anélkül, hogy észre vettem volna, a kurzor nyomában keletkező digitális betű az online tér nyilvánosságával forrt össze; a megszületése pillanatától kezdve megosztott tartalom, ami a virtuális A4-es lapon áll. Egyetlen pillanatig sem az enyém, még akkor sem, amikor az eszembe jut, mert tudom, hogy milyen alakban fog materializálódni – hogy születésétől kezdve immateriális. Mintha a gyereked eleve hologramnak születne, kezdettől avatárt teremtenél. A kézírással a szöveg egyszerre kikerül a szövegszerkesztés nagyipari, globalizált folyamataiból és visszakerül az elidegenedés előtti állapotba – még meg kell küzdenem azzal az érzéssel, hogy most így olyan, mintha nem is „irodalmat” írnék (de utálom ezt a szót), hanem valami furcsa, sosemvolt, botladozó, kísérleti, civil magánszöveget. Olyan ez most kicsit, mint a mítoszokban és a mesékben, mikor elmúlik a varázslat, és a hős újra ráismer a világra, amelyhez tartozik. Csak remélni tudom, hogy ez a világ még csakugyan létezik, és nem egy másik, csak épp ellentétes előjelű varázslat rabja válok éppen.

Letölthető dedikáció

Kedves Olvasó,

sokan jeleztétek, hogy szeretnétek Karácsonyra dedikált példányt ajándékozni szeretteiteknek. Sajnos minden kérésnek nem tudok személyesen eleget tenni, ezért azt találtam ki, hogy készítek Nektek egy biankó dedikációt, amit letölthettek, kinyomtathattok és beletehettek az ajándékkönyvbe. A kedvenc töltőtollammal, zöld tintával szoktam dedikálni, ez is azzal készült. Szóval érdemes színes nyomtatót használni hozzá.

Vagy mentsd el a fenti képet, vagy töltsd le innen:

Az ebember; avagy: mit válaszoljunk a trollnak…?

Tipikus trollfertőzött érvelés egy átlagfideszes nyelvi kompetenciájával.

A lényeg: az értelmiségi erkölcstelen (főleg a színész); ezek nem dolgoznak (csak simogassák az emberek lelkét); örüljenek, hogy eltartja őket az állam (ergo ne ugráljanak).

És persze: több tiszteletet Magyarországnak.

Mint minden kommentben és kritikában, itt is az az érdekes, hogy mi hajtja a beszélőt és mit árul el a szöveg az ő értékszerkezetéről: ez a komment a jobbágy lelkéből szól.

Az urak előtt meg kell hajolni, mert ők etetnek bennünket – de én megérdemlem az éhbért (csókolom is érte a gazda pecsétgyűrűjét), mert robotolok a földjén, te meg, cigány, aki csak húzod, ingyenélő tücsök vagy.

Azt húzd, amit mi rendelünk (én, meg a rabtartóm).

Ha ilyennel találkozunk, érdemes azt válaszolni első lépésben, hogy “kedves Mari néni (Béla bácsi), tetszett azt hallani, hogy aki ilyet kommentel, annak a következő kormány nem fizeti ki a nyugdíját?”.

Ha erre sem esik le neki a tantusz, megérett a bannolásra.

Kedves Csenge/Hunor, és ahhoz mit szólnál, ha annak a gyereke, aki ilyet kommentel, a következő kormány alatt nem járhatna állami iskolába…?

Közpénz az közpénz, annak fizetjük, aki tetszik nekünk, aki úgy kommentel, ahogy nekünk megfelel!

Merthogy a komment is csak cincogás.

Ha a kommentelő ezek után is köti az ebet a karóhoz, már nyugodtan törölhetjük.

Sok reményt persze ne fűzzünk ahhoz, hogy ez kizökkentené megátalkodott tudatlanságából a kommentelőt, de próbálkozni azért nem szégyen.

( A kommentben bónusz plusz: a világ legfantáziadúsabb, és fülemnek különösen kedves elírása – “emberek” helyett “ebemberek”. Ha olvastad a Kitömött barbárt és emlékszel még az “emember” szóra, érteni fogod, miért cseng egészen perverzül, illiberálisan és kipcsakul ez az “ebember” – amelyben ugyanakkor mintha Bulgakov “Kutyaszív” című regényének proletárja is újraéledne. Ebből is látszik: forradalmi időket élünk.)

gulyás-Napóleon

Berágott a mi kis gulyás-Napóleonunk.

Az önkormányzati választásokon lelepleződött, milyen sebezhető a hatalma, ezért most bosszút áll a szabadság legelkötelezettebb védelmezőin – a művészeken.

Színházakon, rendezőkön, színészeken, könyvkiadókon, írókon és költőkön, mindenkin, aki a szavakkal, az igazság hordozóival dolgozik.

Mert még mindig az igazság kimondása a diktatúrák legnagyobb ellensége és leghatékonyabb ellenszere.

Ne legyenek illúzióink: a rezsim célja az, hogy minden hangot elnémítson, amely ki meri mondani az igazságot; hogy mindenkibe belefojtsa a szót, aki le meri leplezni a hazugságokat, amelyekre az illiberális valóságtagadás rendszere épül. De mivel nincs hova hátrálni, megfutamodni és elhallgatni sem fogunk.

Az ő létük a hazugságaiktól függ: ezért aztán minden kimondott igazság gyengíti őket. Meg aztán: aki hazudik, mindig stresszel és retteg: mert tudja, hogy a hazugság illúziója egyszerre omlik össze és nagy zajjal jár. Az igazságot kimondani persze nem könnyű, de legalább nyugalom önti el utána az embert és erőssé teszi a tudat, hogy megtette, ami emberileg megtehető: nem köpte szembe önmagát. A legkisebb igazság is megteszi.

(Milyen furcsa érzés megint ilyen szövegeket írni: utoljára gimiben, meg kezdő egyetemistaként farigcsáltam hasonló mondatokat. )

Wales, Eduárd, bárdok

A tegnapi újabb vereség, ezúttal Wales-szel szemben teljesen rendben volna, ha normális ország lennénk. Ha normális ország lennénk, legfeljebb megrántaná az ember a vállát, hogy ez van, most nem megy jól a foci, majd lesz jobb. Váltsák le a szövetségi kapitányt, nézzenek szét a klubok környékén fel nem fedezett tehetségekért, ilyesmi. De Magyarország nem normális ország, ezért nem lehet átlagosan vélekedni a vereségről sem.  

Lassan egy évtizede számolatlanul öntik a pénzt a vezér hobbijába, akit a pénzgyűjtésen kívül egyedül a foci érdekel; nincs valamirevaló fideszkáder, akinek a kétballábas fiacskája ne valamelyik közpénzzel kistafírozott akadémiában botladozna; nincs vidéki város, és most már Budapest sincs pöffeszkedő, háromszorosan túlárazott, lopott pénzből épült aréna nélkül.

Csak éppen, mint látjuk, foci nincsen.

Az az istennek nem bír összejönni.

Az akadémiákból szökőévente ha kikerül egy közepesen tehetséges gyerek, az is képzetlen, mintha annyit tanult volna a méregdrága intézményben, amennyit otthon is megtanult volna a falu végén.

A helyzet ugyanaz, mint az Orbán-rezsim művészeti intézményeiben, mondjuk az MMA-ban, vagy a KMTG-ben. Hiába az iszonyatos mennyiségű pénz, eredmény semmi, botladozáson, bénázáson, arcpirító tehetségtelenségen kívül. A kádergyerekek hiába hülyítik egymást, meg hiába hülyítik őket, hogy mennyire istencsászárok, és a sok rohadt ballib hazaáruló mennyire tehetségtelen, csak nem jön a teljesítmény. A teljes örömhöz egyetlen dolog hiányzik – akárcsak most Wales ellen a  fociban – a győzelem. Anélkül pedig nehéz fenn hordani az orrot – az állami kamera szemérmesen nem is mutatta a meccs végén a Vezér magába roskadt arcát, mely gumis lehetett, mint a dermedt hosszúmetélt.

Megérte neki beáldozni a közegészségügyet és a közoktatást. Nem az egészségtől lesz boldog a magyar, nem is attól, ha a gyereke boldogul a falu határain kívül is, hanem akkor lesz boldog, ha győzni látja a magyar csapatokat. Ha nincs háború, hát legalább a focipályán. Dicső huszáraink rohamra indulnak és az ellenség legott térdre hull. És akkor az alattvaló elfelejti minden bánatát, a kórházi fertőzésben elhunyt nagymamát, nyelvtudás nélkül dadogó gyereket, szegénységet, gyengülő forintot, ellopott EU-pénzt, mert csak egy a lényeg: győzött a csapat, hajrá magyarok!

Szomorú dolog ez: csak azt az egyet nem kapja meg a Vezér, amit a legjobban akar. Magántulajdona az ország; személyesen felügyeli a hatalom és a gazdaság minden döntését; nincs rajta kívül hatalom az széles e hazában, de az egyetlen dolog, amiért az egészet megteremtette: hogy győzni lássa a csapatát, és kifeszített mellkassal állhasson a tapsviharban, mely az arénában felé dübörög, hogy lefelé tartott hüvelykujjal üzenhesse ellenfeleinek: coki – ez nem adatik meg neki.

Ez van: pénzen mindent lehet venni, kivéve tehetséget és szeretetet (és persze walesi bárdot).

Such is life, Eduárd.


https://bookline.hu/product/home.action?_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_&id=311908&type=22

A negatív kritikáról

Mindenki azt hiszi, hogy álságosan megjátszom magam, amikor azt mondom, hogy nagyon fontosnak tartom a negatív kritikát. Pedig – mint mindent, amit mondok – ezt is mélységesen komolyan gondolom. A negatív kritika, főleg, amely személyes utálatból és zsigeri ellenszenvből ered, felér a legnagyobb dicsérettel. Miért? Mert zsigeri. Mert azt mutatja, hogy amit csináltunk, az valami elementáris és megkerülhetetlen. Senki sem utál valamit, aminek nem tulajdonít jelentőséget: azt legfeljebb unottan piszkálja, mint napközis a paradicsomos káposztát.

Aki mindenkinek tetszik, senkinek sem tetszik igazán. Most megkíméllek titeket az idevágó langyos bibliai idézetektől és latin bölcsességeket sem tolok le a torkotokon, pedig van egy bőröndnyi, de azért gondoljátok meg, mégiscsak lehetetlenség, hogy bizonyos emberekből ne váltsunk ki ellenszenvet. Nekem, bevallom, egy csomó ember zsigerileg ellenszenves, meg nem tudnám mondani, miért, egyszerűen csak taszítanak, és kész. Ugyanígy van a könyvekkel – legalábbis azokkal, amelyeknek van határozott karakterük és nem a szürke zónában surrannak a fal mentén, ahol a se nem ilyen, se nem olyan dolgok szoktak. Némelyik rokonszenves, némelyik pedig taszít. Szóval fontos, hogy ne tetsszen az ember azoknak, akik neki sem tetszenek – mondjuk az már kellemetlen, ha nem harmonizálunk, és az ember mintegy hoppon marad az ellen- – rosszabb esetben pedig a rokonszenvével. És ez az első olyan mondat az életemben, amelyben egymás mellett legálisan szerepel egy gondolat- és egy elválasztójel.

VÉLETLEN RENESZÁNSZ

Műelemzés következik.

Július 2-án délelőtt 9.55-kor a Nagymező és Paulay sarkán – legyünk irodalmiak: egy derűs, nyári reggelen – megpillantottam egy olyan képet, amelyre azt szokás mondani: véletlen reneszánsz. Három nagyon részeg és viharvert fickó alszik az utcán a bulinegyedben a parkolóhelyeket jelző rézsútos vonalak és a föléjük magasodó épület homlokzatának vízszintes tagozati vonalai között a járdán.  Fölöttük egy hatalmas portálüvegen a reggeli napfény ragyog, mint az angyali üdvözlet, vagy az utolsó ítélet harsonáinak fénye. A derűs és közönyös univerzum, amely nem vesz tudomást három eltéved lovag fejfájásáról. A bűnös emberiség a bűntelen Teremtésben. Sose igyál borra sört. Vagy amit akartok – sokféle mitológia szerint lehet értelmezni ezt a képet, amelyen érezni azt a kínt, amit majd az ébredés jelent, a vánszorgást gyógysörért és aszpirinért, a keresgélést, hogy hol a tárca, a telefon, a hátizsák, melyik kocsmában, melyik lakásban maradt. A keserves megbánást, a fogadkozást, hogy soha többet egy kortyot sem. A veszekedést a csajokkal, akik számon kérik, mivel telt az előző este. A srácok nem hajléktalanok – ez a ruhájukon is látszik. Mellettük papírpoharak – valami buliból vagy szórakozóhelyről szorultak ki reggelre az utcára, ahol elnyomta őket az álom. Nincs cókmók, takaró, szatyor, semmi olyasmi, ami rendszeres utcai életre utal. Egymás mellett, csaknem összebújva alszanak a betonon, és rettenetesen viharvertek. Keményen tolhatták az éjszakát. Részeg brit turisták éppúgy lehetnek, mint felelőtlen szobafestők, akik túl hevesen ünnepelték, hogy megkapták az előleget. A képen vannak meredek részletek – az egyik fickó nadrágjának az ülepe felszakadt, legalább ketten be is pisáltak, némi hányás is akad. Három rettenetesen másnapos alak, épp úgy néznek ki, ahogy rettenetesen másnaposan az emberek ki szoktak nézni, csak az tette őket a szokásosnál érdekesebbé, hogy belefeküdtek egy ultralátványos geometriába és föléjük ért a Jóisten közönyös nyári reggele. 21. századi Brueghel. Nagyvárosi szcéna. Budapest, Nagymező utca, 2019 július 2., 9.55. Úgy fotóztam, hogy az arcuk ne látszódjék, személyiségi jogot ne sértsünk, meg amúgysem a személyekről szól ez a kép, hanem a helyzet ironikus komplexitásáról, az emberlét nehézségeiről, vagy ha úgy tetszik, az alkohol káros hatásairól. De szól a barátságról is, sőt, egy résnyire akár a szerelemről is.

Meredek kép?

Meredek kép.

Így élünk ma Magyarországon.

Azt a címet adtam a fotónak, hogy “Budapest, te csodás”. De lehetne más is, “Utolsó ítélet”, “Aszpirin”. Vagy akár lehetne egy Heineken-reklám, amelyben a következő snitten öltönyben, kisimulva látjuk őket egy luxusétteremben, kezükben egy-egy aranyló pohárral, amint belemondják a kamerába, hogy egy gyógysör csodákra képes.

Budapest, te csodás

További szakirodalom:https://metro.co.uk/2016/01/02/this-photo-of-drunk-people-in-manchester-is-like-a-piece-of-renaissance-art-5596237/

és fotó:

meg még ez is: https://awkwardmomentsinart.com/2015/03/06/drunk-people-in-art/

És a kép hozzá:

Na de ez meg aztán sőtdepláne, de ezt érzékeny lelkű, vagy erkölcscsősz hajlamú, művészettörténeti dolgokban tájékozatlan olvasóimnak (de hát ilyen nincs is, miket beszélek) nem is ajánlom, annyira durva. És fúj-fúj, Rubens!

író

%d blogger ezt szereti: