Mióta kijött a hír, hogy Káslerék Attila-emlékművet meg hun múzeumot meg az ördög tudja még, mit akarnak, nem térek magamhoz az elképedésből. Legutóbbi regényemben ugyanez történik – igaz, ott ez egy groteszk és szatirikus történetszál, és miközben írtam, úgy éreztem, pont annyival kalibrálok a valóság fölé, hogy még majdnem hihető legyen, de már túlmenjen azon, ami a mi világunkban megtörténhet. Az bosszúszomjas, gonosz dilettánsok, áltudósok, C kategóriás zugértelmiségiek, büdös lábú nácik világa ellenpontozza a regényben az égi szerelem reménytelenségét – de hát a regények már csak ilyenek. Lábszag kontra ambrózia.

Most viszont azzal, hogy a gonosz dilettánsok tényleg azt teszik, amit a regényem szereplői, és a valóság utánozni készül, amit én fikciónak írtam, két lehetőség vetődik fel –

a. ez marketing, a jóindulatú univerzum így akarja elérni, hogy minél többen vegyétek meg a regényt

b. vátesz vagyok és ideje jósdát nyitnom.

Esküszöm nektek, nem jártak a kezemben titkos dokumentumok és nem súgott senki. Csak a magyar elmebaj természetét rajzoltam meg – írás közben szánt szándékkal túlhúzva kicsit a kontúrt, pusztán csak azért, hogy jobban látszódjék a lényeg – de úgy tűnik, amit túlzásnak éreztem, a végén majd még alulmarad azon, ami a valóságban vár ránk.

Ha legközelebb lágerregényt írok világvégével, hungarista Götterdämmmerungot, kíváncsi vagyok, a valóság hogyan reagál.

#agolyoamelymegoltepuskint