Egyéb kategória bejegyzései

VÉLETLEN RENESZÁNSZ

Műelemzés következik.

Július 2-án délelőtt 9.55-kor a Nagymező és Paulay sarkán – legyünk irodalmiak: egy derűs, nyári reggelen – megpillantottam egy olyan képet, amelyre azt szokás mondani: véletlen reneszánsz. Három nagyon részeg és viharvert fickó alszik az utcán a bulinegyedben a parkolóhelyeket jelző rézsútos vonalak és a föléjük magasodó épület homlokzatának vízszintes tagozati vonalai között a járdán.  Fölöttük egy hatalmas portálüvegen a reggeli napfény ragyog, mint az angyali üdvözlet, vagy az utolsó ítélet harsonáinak fénye. A derűs és közönyös univerzum, amely nem vesz tudomást három eltéved lovag fejfájásáról. A bűnös emberiség a bűntelen Teremtésben. Sose igyál borra sört. Vagy amit akartok – sokféle mitológia szerint lehet értelmezni ezt a képet, amelyen érezni azt a kínt, amit majd az ébredés jelent, a vánszorgást gyógysörért és aszpirinért, a keresgélést, hogy hol a tárca, a telefon, a hátizsák, melyik kocsmában, melyik lakásban maradt. A keserves megbánást, a fogadkozást, hogy soha többet egy kortyot sem. A veszekedést a csajokkal, akik számon kérik, mivel telt az előző este. A srácok nem hajléktalanok – ez a ruhájukon is látszik. Mellettük papírpoharak – valami buliból vagy szórakozóhelyről szorultak ki reggelre az utcára, ahol elnyomta őket az álom. Nincs cókmók, takaró, szatyor, semmi olyasmi, ami rendszeres utcai életre utal. Egymás mellett, csaknem összebújva alszanak a betonon, és rettenetesen viharvertek. Keményen tolhatták az éjszakát. Részeg brit turisták éppúgy lehetnek, mint felelőtlen szobafestők, akik túl hevesen ünnepelték, hogy megkapták az előleget. A képen vannak meredek részletek – az egyik fickó nadrágjának az ülepe felszakadt, legalább ketten be is pisáltak, némi hányás is akad. Három rettenetesen másnapos alak, épp úgy néznek ki, ahogy rettenetesen másnaposan az emberek ki szoktak nézni, csak az tette őket a szokásosnál érdekesebbé, hogy belefeküdtek egy ultralátványos geometriába és föléjük ért a Jóisten közönyös nyári reggele. 21. századi Brueghel. Nagyvárosi szcéna. Budapest, Nagymező utca, 2019 július 2., 9.55. Úgy fotóztam, hogy az arcuk ne látszódjék, személyiségi jogot ne sértsünk, meg amúgysem a személyekről szól ez a kép, hanem a helyzet ironikus komplexitásáról, az emberlét nehézségeiről, vagy ha úgy tetszik, az alkohol káros hatásairól. De szól a barátságról is, sőt, egy résnyire akár a szerelemről is.

Meredek kép?

Meredek kép.

Így élünk ma Magyarországon.

Azt a címet adtam a fotónak, hogy “Budapest, te csodás”. De lehetne más is, “Utolsó ítélet”, “Aszpirin”. Vagy akár lehetne egy Heineken-reklám, amelyben a következő snitten öltönyben, kisimulva látjuk őket egy luxusétteremben, kezükben egy-egy aranyló pohárral, amint belemondják a kamerába, hogy egy gyógysör csodákra képes.

Budapest, te csodás

További szakirodalom:https://metro.co.uk/2016/01/02/this-photo-of-drunk-people-in-manchester-is-like-a-piece-of-renaissance-art-5596237/

és fotó:

meg még ez is: https://awkwardmomentsinart.com/2015/03/06/drunk-people-in-art/

És a kép hozzá:

Na de ez meg aztán sőtdepláne, de ezt érzékeny lelkű, vagy erkölcscsősz hajlamú, művészettörténeti dolgokban tájékozatlan olvasóimnak (de hát ilyen nincs is, miket beszélek) nem is ajánlom, annyira durva. És fúj-fúj, Rubens!

Trollokrul, fikagépekrül és egyéb ördögfattyakrul

Kedves naplóm! Tegnap igazán pompásan éreztem magam. A délelőtt forgatókönyvet írtam egy kiváló kollégával (nem árulom el a nevét, szia Lévai Balázs), délután pedig elmentem vadászni. Trollra mentünk a Facebookon a feleségemmel, akit egyébiránt Évukának hívnak (de te, kedves Naplóm, ezt már úgyis tudod). Trollra menni nem veszélytelen, a troll, bár kicsi, de alattomos és a harapása mérgező is lehet, ezért mindketten ezüst lábszárvédőt öltöttünk. A trollt nem érdemes első lövéssel elejteni, a vadászat sava-borsa, amikor először csak megsebzed, aztán nézed, ahogy vergődik. Tudom, kedves naplóm, hogy ez a te érzékeny liberális lelked számára durvának hat, de én régi kézikönyvekből tanultam a trollvadászatot, ahol a legfőbb szempont a vadász öröme. Ide is írom a címét:

Trollokrul, fikagépekrül és egyéb ördögfattyakrul, elrekkentésüknek és megnyuvasztásuknak külenb-külenbféle módozottyairul, avagy apage satanas;

Szerzette Delétos Boromir Buda várában.

Kétszáhatvannál is többet ejtettünk el alkonyatig, és igazán pompásan szórakoztunk! Hallottad volna nőm csengő kacagását egy-egy volltreffer (mi trollvadászok így nevezzük a telitalálatot) után! Gurgulázó kacaja betöltötte az alkonyi kommentszekciót.

Orbáni ornitológia


Fecskefészket?

Naná, hogy leverem.

Kib@szott migráns g@ci madár, befészkel a házadba. Belefosik a járdára, megb@ssza az ereszed. És amikor mindent szétbarmolt, és jönnek a szar idők, fogja a cókmókját, és elhúz Hawaiiba.

Én azt a madarat becsülöm, ami egész évben itt marad és végigszívja a telet.

A galamb meg a veréb, az igen. A fecske az dögöljön meg…! 

#mosthallottamazedzoteremben #halottorszag #agyhalottamagyar

Hun múzeum

Mióta kijött a hír, hogy Káslerék Attila-emlékművet meg hun múzeumot meg az ördög tudja még, mit akarnak, nem térek magamhoz az elképedésből. Legutóbbi regényemben ugyanez történik – igaz, ott ez egy groteszk és szatirikus történetszál, és miközben írtam, úgy éreztem, pont annyival kalibrálok a valóság fölé, hogy még majdnem hihető legyen, de már túlmenjen azon, ami a mi világunkban megtörténhet. Az bosszúszomjas, gonosz dilettánsok, áltudósok, C kategóriás zugértelmiségiek, büdös lábú nácik világa ellenpontozza a regényben az égi szerelem reménytelenségét – de hát a regények már csak ilyenek. Lábszag kontra ambrózia.

Most viszont azzal, hogy a gonosz dilettánsok tényleg azt teszik, amit a regényem szereplői, és a valóság utánozni készül, amit én fikciónak írtam, két lehetőség vetődik fel –

a. ez marketing, a jóindulatú univerzum így akarja elérni, hogy minél többen vegyétek meg a regényt

b. vátesz vagyok és ideje jósdát nyitnom.

Esküszöm nektek, nem jártak a kezemben titkos dokumentumok és nem súgott senki. Csak a magyar elmebaj természetét rajzoltam meg – írás közben szánt szándékkal túlhúzva kicsit a kontúrt, pusztán csak azért, hogy jobban látszódjék a lényeg – de úgy tűnik, amit túlzásnak éreztem, a végén majd még alulmarad azon, ami a valóságban vár ránk.

Ha legközelebb lágerregényt írok világvégével, hungarista Götterdämmmerungot, kíváncsi vagyok, a valóság hogyan reagál.

#agolyoamelymegoltepuskint

Braun Antal vállfája

Új regényem, A golyó, amely megölte Puskint egyik szereplője Braun Antal tapolcai ruhanagykereskedő, ő építi Herkulesváron a villát, „ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és személyesen Rudolf Höss megakadályozta”. Ebben a villában helyezik el (legalábbis a regény fikciója szerint) az ötvenes években Szépművészeti Múzeum gipszmásolattárát, s ennek az intézménynek az igazgatója a regény egyik hőse, Waldstein Péter.

Braun Antal karaktere nem fikció, ő csakugyan létezett.

Hosszú éveken át jártam Szentendrén a Bodor udvarban található edzőterembe a Bajcsy-Zsilinszky úton. Egykori borospincében volt az terem, penészes volt és nyirkos, az öltöző szűk, a zuhanyzó lepukkant, de valahogy mégis szerettem azt a helyet a város mélyén, ahol szerb borkereskedők és római szír légiósok szellemei üldögéltek a sarkokban. A szekrényekben éveken át vándorolt egy vállfa, ezzel a felirattal: Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza, Tapolcza. Szép vállfa, keményfából, szép betűkkel. Van benne anyag. Sokat szemeztem vele, szégyenkeztem, amiért a magaménak akarom tudni, mert hát ez mégiscsak lopás, de aztán győzött a bírvágy, és a táskámba tettem. Azóta a dolgozószobámban lóg, hogy figyelmeztessen az emberi gonoszságra és a történelem megfejthetetlenségére. Braun Antal neve szerepel a tapolcai zsinagóga emléktábláján, amely a városból elhurcolt és meggyilkolt 800 zsidó nevét tartalmazza. Nem tudom, megfordult-e a fejében, hogy halála után 75 évvel egy regényben fog szerepelni, s egy fiktív városban házat neveznek el róla, de remélem, nem lenne ellenére.

Ha kíváncsi vagy a regényre, vedd meg a bookline-on:

https://bookline.hu/product/home.action?type=22&id=311908&_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_

NŐURALOM

Az alábbiakban egy regényszinopszist talál az Olvasó: egy regényét, amit biztos nem fogok megírni. A főszereplők, a szerelmi szál, meg ami még lenni szokott a regényekben, egyelőre hiányzik. A téma világirodalmi előzményeivel tisztában vagyok, a címet Arisztophanésztól kölcsönöztem.

Az oroszok Európát akarják, ebben a meccsben beígérnek a magyar miniszterelnöknek  egy alkirályi palástot. A miniszterelnököt nevezzük Edének. A terv kivitelezéséhez a ruszkik érdeke egy gyenge, szétforgácsolt Európa, amit könnyedén leuralhatnak. Az oroszokat profetikus hit, történelmi bosszúvágy, rabolhatnék, és a nemzetük felsőbbrendűségének rendületlen tudata hajtja (a regényben). Most náluk tör ki az a dili, ami a múlt század harmincas éveiben a németeknél. Oroszország most azt a szerepet játssza magyar kormány számára, mint a két világháború között Németország: a történelmi sérelmekért per pillanat épp innen ígérik a legtöbb kompenzációt. Az oroszok eszköze Európa ellen a szélsőjobb, kommunikációs fegyverük Ede (emlékeznek még, ez a magyar miniszterelnök). Neki kell bedobnia a köztudatba azokat a jelszavakat, amelyek a kormányzó elitek helyzetét megingatják, és a szélsőjobb számára előkészítik a terepet. Az a duma, hogy a kormányok nem a népük véleményét fejezik ki, hogy az „európai emberek” mást gondolnak, mint amit kormányaik mondanak, és itt az ideje, hogy olyan kormányaik legyenek, amelyek azt mondják és teszik, amit „az európai emberek” akarnak  -„az európai emberek döntöttek: meg kell védeni Európát” –  bűzlik a KGB-logikától. Csak az hihet el és mondhat ki ilyen szöveget, aki még sosem látott demokráciát. Ugyanez a szöveg ment, amikor a dolgozó nép, a proletariátus felszabadításának örve alatt terjeszkedett Afrikában, dél-Ázsiában és dél- és közép-Amerikában a  Szovjetunió.  A forradalmi osztály most nem a proletariátus, hanem a nacionalisták. Világ nacionalistái, egyesüljetek! Ez magyarázza, miért veszi elő a miniszterelnök a „nacionalizmus” szót, miért ajánlgatja a fiatalságnak, hogy merjen nacionalista lenni. A nacionalista az új proletár. Az osztályharc egykori propagandafegyverei most a birodalmi imperializmus eszköztárába kerültek. Az internacionalizmus logikája a nacionalizmus logikájává válik. Minden ország legyen az őslakóié – hogy gyenge, civakodó nemzetállamokra esik szét Európa? Kit érdekel? Magyarország a magyaroké, Franciaország a franciáké. Így lesz az összes az oroszoké. A régi recept szerint: A Nagy Oroszország kovácsolta frigy.

Az Orbanisierung (magyarul eledésedés) egész Európát fenyegeti: a szélsőjobb a demokrácia alapjait kezdi ki, és az európai civilizáció megsemmisülésével fenyeget. Az európai civilizáció csak annyiban Platón, amennyiben Arisztotelész is, annyiban katolicizmus, amennyiben Luther, annyiban mágia, amennyiben Kant, és annyiban konzervativizmus, amennyiben liberalizmus. (Ezt majd egy filozófus mellékszereplő fejti ki.)  Az oroszok rátolják a  menekültek millióit Európára, szólnak Edének, hogy indul a buli, mehet a kommunikációs szuperfegyver. Óriásplakátok jelennek meg menekültellenes szövegekkel, Ede nemzeti konzultációt hirdet, amelyben sunyin összemossa a menekülteket a terrorizmussal. Amikor tényleg megjelennek a menekültek, összecsapásokat provokál, erre hivatkozva már agresszív csürhének lehet beállítani az érkezőket. A nyugati kormányok befogadják a menekülteket, a szélsőjobb viszont orosz parancsra elkezdi a huhogást: vírusvideók lepik el a netet, amelyekben csoporterőszak esik búzavirágkék szemű, északi szüzeken. A keresztényeket a Shariával, a kispolgárokat megszokott kényelmük elvesztésével, a munkavállalókat munkanélküliséggel riogatják. A keletnémet prolik fejpénzt kapnak az AfD-tüntetéseken.

A nyugat-európai menekülttáborokban zavargások törnek ki (KGB-ügynökök munkában), Calais-nál felrobban egy vonat, München belvárosában autókat gyújtogatnak. Bécsben megbuknak a szocdemek, a szerb szabadcsapatokkal  megtámogatott FPÖ muszlimellenes pogromokat hirdet. Az AfD beveszi Berlint. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a szélsőjobb pártok eluralják Európát. Árpád (ez egy sötét, intrikus alak lesz, akinek cipőfétise van), orosz klaviatúrás laptopján fogalmazza Putyin bevonulási beszédét. A miniszterelnök királyi koronában fényképezkedik a Várban, készülnek az óriásplakátok. „Az emberek döntöttek: vissza kell állítani a szakrális magyar királyságot!”

Ekkor valakinek eszébe jut feltenni a kérdést: ki a tekintélyuralom, a patriarchális, autoriter macsó-királyság igazi ellenzéke? Nem, nem a baloldal. Nem, nem a libsik. Nem is a konzervatívok. Hanem azok, akiket leginkább elnyomnak, akik leginkább szenvednek tőlük. Ennek a férfiuralomnak egyetlen igazi ellenzéke van: a nő. A leugatott, megvert, lehülyézett, leszőkenőzött, állati sorban tartott nő, akiből minden Fidesz-, AfD- és FPÖ-szavazó háza táján akad: feleség, lánygyerek, szerető. Ebben a regényben ugyanis az új proletárok nem olyan jámbor, keresztény családapák lennének ám, mint a valóságban, hanem agresszív, sunyi pöcs lenne mind, nőverő, impotens, tufa tahó, sörszagú focidrukker, anyakomplexusos,  frusztrált, hisztérikus alkoholista paprikajancsi, aki terrorizál gyereket, anyóst, feleséget, szeretőt, szomszédot, kutyát. A regények már csak ilyenek.

Eddig teljesen szürreálisnak, egyenesen rasszistának tűnt egy tisztán női párt megalapítása: most kiderül, hogy élet-halál kérdés megcsinálni: csak a nők menthetik meg Európát. Csak egy nőpárt képes annyi szavazatot begyűjteni, amely megállítja a szélsőjobbot és Európa szétesését. Le a férfiuralommal! A nőket nem lehet elmúltnyolcévezni, nem lehet Soros-pénzből fizetett liberálisoknak beállítani. A nők ugyan  komcsik, keresztények, liberálisok, zöldek, de mégiscsak nők: többségben lévő kisebbség. A nemi alapú pártalapítás ellen persze rengeteg vörös, zöld, keresztény, stb. nő tiltakozik, végül belátják, hogy az ortodox KGB-manipuláció ellen ez az egyetlen, noha unortodox fegyver. Csak nőpárt képes elég előnyt kínálni a szavazóinak – nőket a politikába, nőket a felső vezetésbe, egyenjogúságot, egyenlő bért, ingyen bölcsödét, ingyen oktatást, agresszív férfiak megzabolázását, távoltartási törvényt – amiért jó esély van rá, hogy többségbe kerül.

A KGB tucatnyi ellen-nőpártot alapít, amelyek élére katolikus barbie-kat és öngyűlöletet prédikáló bárisnyákat állít. Ezek megpróbálják meggyőzni a közvéleményt a nők született alsóbbrendűségéről, de ezzel persze csak még több fegyvert adnak a nőpárt kezébe, akiket azonnal támogat az összes ballib párt, lassacskán és ímmel-ámmal a konzervatívok és a keresztények is. Ballib és konzervatív politikusokról kínos nőverős sztorik kerülnek napvilágra, a szélsőjobb hasát fogja nevettében. Ez is csak a nőpártnak kedvez. A szélsőjobb férfiverő nőket állít kamera elé, a facebookos vírusvideókon mázsás ösztrogénbombák püfölik cingár, kegyelemért könyörgő férjeiket. Megalázott, gyerekeiktől eltiltott apák könnyes posztjait osztják meg a KGB-blogokon. EZT AKARJÁTOK? – feliratos képeken nem szakállas arabok vicsorognak, hanem irtózatos, dávidcsillagos dominák ülnek fuldokló férfiak arcán, akik utolsó erejükkel még a magasba emelik nemzetük szent, véres zászlaját.

De hogy mi történik ezután, azt még nem találtam ki. Lehet happy end, de lehet szörnyű bukás is a vége, ahogy ez már a regényekben szokás. Bevonulnak az oroszok, Edét megteszik Európa örökös hospodárjának. Vagy a nők a menekültekből és punkokból verbuvált hadsereggel Moszkváig vonulnak, LMBTQ-diszkó lesz a Kremlből. Vagy valami. Tessék választani.

A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon harsogása vetett véget a töprengésnek.

A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.

– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat! Csatlakozzatok a forradalomhoz!

A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra. Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.

November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.

Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával  együtt.

A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM

A golyó, amely megölte Puskint

Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel ide költöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt az ajtóhoz és megpillantotta a két rajzszeg-nyomot, amit annak idején lázadásból kitett névtáblája hagyott. A két apró lyuk látványa erővel töltötte meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni. Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.

Hátralépett.

A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt, mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót. Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A Budai Vár fölött egy szivárványcsíkos léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.

A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg villamosra szállt a szatyrokkal és a város különböző pontjain dobta ki a szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert, idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a francia tanszékről: az öreg nyelvész, a későlatin, ófrancia és az oxitán nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra, amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább visszaszállt a villamosra és folytatta a lakásban a munkát.

A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett, viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények fényes terekben hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal díszített fagerendákban és zöld álmennyezetté fonódtak.

Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába és belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát. Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit – bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést, amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy letegye a kagylót és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.

Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese lehet.

Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett. Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.

Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a gellérthegyi alagút felé. Ferencre gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt és leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból, a leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.

Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot. Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a telefon. Úgy érezte, kiszakad a méhe. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.

– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.

A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét, levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a kagylót, megint bedobta a pénzt és felhívta Kristóf számát.

Lívia vette fel.

Még sosem beszéltek telefonon.

– Most nincs itt… mondjak neki valamit?

– Nem, köszönöm. Majd hívom.

– Nem üzensz semmit?

– Nem.

– Majd mondom neki, hogy hívtad.

Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte, kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja. Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül, a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és bármikor magával ránthatja a mélység.

Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.

– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi nagyon ideges…!

Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót. Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért, akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik könyvtárban, vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát, moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait. Múzeumokba fog járni és koncertekre. Magántanítványokat fogad franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e. Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban. Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.

De – mint később kiderült – alaposan tévedett.

Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbelátást el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta, hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból. Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját: minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és bizalmatlansága percről percre olvad.

– Bravo, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így tovább.

Tetszett? Rendeld meg a bookline.hu oldalán! Kattints IDE.

A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Ahogy megtudtam Kristóftól, hogy Olga Pestre költözött, hívtam egy taxit és elvitettem magam a Pasaréti úti kuplerájba és felvittem az első prostit, akit megláttam. Nagy szemű, vékony kis lány volt fekete mellbimbókkal. Csodálkozott a szenvedélyességemen, de nem mutatta, hogy fájdalmat okoztam neki. Inkább kíváncsian nézett rám, miközben törölgette magát.

– Ejsze megcsaltak, s most bosszút állasz – mondta székelyföldi akcentussal.

Az anamnézis úgy volt téves, hogy közben telibe is talált valamit. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Már csaknem elfogadtam a sorstól a játékot, hogy szerelmem tárgyát örök elérhetetlenségben tartja, erre meg gondol egyet és – ha nem is tálcán –, de felkínálja nekem. Lépéskényszerbe hoz, amiben még sosem kellett lennem. Eddig jól – rosszul persze, de mégis – elvoltam a halogatással, a küzdelemmel, az önutálattal, magam átkozásával és gyűlöletével. Ha most nem cselekszem, már gyűlölni sem gyűlölhetem: semminek kell tekintenem önmagam.

Még azon a héten sor került az első ebédre a Városmajorban. Olga töltött húst készített, párolt káposztát, paradicsomlevest és vett négy krémest a cukrászdából. Boldog volt, hogy piacra és boltba járhat. A cukrászdában elbeszélgetett az eladólánnyal, nevettek.

Lívia és Kristóf zavartan ült le a terített asztalhoz. Kristóf nem merte szóvá tenni az átható szemétszagot, de Lívia fintorgatta az orrát. Olga észbe kapott és kinyitotta az ablakot. Részletesen elmesélte, milyen küzdelmet folytatott a szemétheggyel, és szabadkozott, hogy ő már nem érzi a szagot, annyira megszokta. Kell még néhány hét, meg néhány alapos felmosás, mire kiszellőzik. Kristóf elszégyellte magát.

– Miért nem szóltál? Segítettünk volna.

Olga sejtelmesen mosolygott. Igazából ezt várta, hogy megfordíthassa a helyzetet, amelyben eddigi élete telt. Most ő volt az erős, ő cselekedett, ő kezdeményezett, ő tehette meg az első lépéseket.

– Milyen a hús?

– Isteni – dicsérte meg Kristóf, és Líviára nézett, hogy ő is mondjon valamit. A lány arcán különös grimasz ült, mintha belülről mardosná valami.

– Anyukám köményt is rak bele. Meg tojást.

– De így is nagyon finom.

– Persze… persze, finom, csak anyukám rak bele köményt meg tojást is.

Kristóf feszült lett, lopva az anyjára nézett, de Olgán nem látszott a megbántódás semmilyen jele. Kibontotta a négy krémest.

– Ki lesz a negyedik? – kérdezte Lívia, de a hangsúlyon Kristóf megérezte a benne fortyogó dühöt. Összeszorult a gyomra. Csak félfüllel hallotta, ahogy az anyja elmagyarázza, hogy alakult a viszony Klára és köztük. Félt a lánytól, és nem tudta, merről várja a támadást. Miután végeztek az ebéddel, Olga az utolsó krémest tányérra rakta, villát és szalvétát tett mellé.

– Vigyétek le Klárának. A templom körül lesz valahol.


– Milyen szép az anya-fiú kapcsolat – sziszegte Lívia, amikor kiléptek az ajtón.

Kristóf megremegett. Veszélyt szimatolt. Próbálta elterelni a dolgot.

– Anyámmal bonyolult volt eddig. Majd most jobb lesz.

– Nem akarsz esetleg ide költözni…?

Kristófon hátán végigszaladt a hideg a metsző iróniától.

– Most mi bajod van…?

– Nekem!? Nekem semmi. Mi bajom lenne…!? Ne légy már nevetséges. Majd megetted a szemeddel anyádat.

Kristóf megtorpant.

– Hogy mi!?

– Ne aggódj, teljesen átlagos jelenség, a fiúk gyakran szerelmesek az anyjukba. De rendszerint kisiskolás kor végére elmúlik.

– Te nem vagy normális.

– Én nem vagyok normális? És már meg is dugtad, vagy csak tervezed…?!

Kristóf érezte, hogy nem tud parancsolni a kezének. A járdához vágta a tányért. A villa csörömpölve pattant ki az úttestre.

– Jaj, de kis ideges lettél, mucus… Menjél fel anyuhoz, majd ő megnyugtat!

A lány szeme különös fényben égett. Kifele bandzsított. Kristóf érezte, hogy ha még valamit mond, meg fogja ütni. Futni kezdett az aluljáró felé. Még hallotta maga mögött Lívia hangját.

– Fuss csak el az igazság elől. Szánalmas vagy!

A regény Könyvhétre jelenik meg a Kalligramnál

A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT

RÉSZLET A KÖNYVHÉTRE MEGJELENŐ REGÉNYBŐL

Hónapról hónapra derűsebb hangulatban voltam. Kivettem egy nagyobb lakást, vettem néhány jó bútort, jártam az antikváriumokat és tucatszámra vásároltam a könyveket. Módszeresen elkezdtem magam leszoktatni a tévézésről és felfüggesztettem a Facebook-accountom. Igyekeztem olyan keveset érintkezni Magyarországgal, amilyen keveset csak lehetett. Két rendszeres kapcsolattartáson nem változtattam: hetente felhívtam apámat és havonta skypeoltunk egy órát Kristóffal. Óvatosan és kísérletezve, de hétről hétre csökkentettem a gyógyszeradagom. Ha úgy éreztem, túlságosan előre szaladtam, újra többet szedtem be, aztán két hét múlva megint visszavettem. A fulladások és  a pánikrohamok lassanként megszűntek. Már szorongás nélkül végig mertem menni egy széles utcán és nem féltem az egyedülléttől.  Miközben a fotelban ülve olvastam, néha finoman próbára tettem magam, vajon megrezdülök-e, ha gondolatban megközelítem Herkulesvárt, de úgy siklottam át fölötte, olyan könnyedén, mint egy tó jegén a mélybe zárt facsonkok fölött. Tudtam, hogy Herkulesvár, és Herkulesvárban Olga ott van a mélyben, de ez nem okozott fájdalmat, nem váltott ki szédülést. Könnyen találtam vissza a könyvbe és együtt tudtam lélegezni a karakterekkel. Olyan áttetsző és zavartalan volt az elmém, mint egy kristálytiszta hármashangzat. A szívem lassan, egyenletesen vert. A mondatokból messzire láttam, és megérteni véltem a szövegek sűrű, belső hálózatát.

Az intenzív kultúrterápiától, akárcsak Ivánban annak idején a Waldstein-házban a gyilkos ösztön, bennem is csökkent a vágy: elég volt hétvégente elmenni a kuplerájba, ahol magyar és román lányok között válogattam. Nem árultam el nekik, hogy nem vagyok német és élveztem, hogy úgy társalognak egymás között, mintha nem érteném.

– Jön mán a Hulk, nézzed!

– Are o pulă groasă ca o sticlă de bere…!

Fél év múlva elérkezett a pillanat, amikor nem szedtem be több gyógyszert: az utolsó pilulát sokáig egyensúlyoztam a nyelvemen, mielőtt kiköptem. Néha megálltam és lesből figyeltem önmagam, de nem találtam semmi gyanúsat – tényleg egészséges voltam és derűs. Az előadásaim egyre jobbak voltak: megtanultam még élvezetesebben, még színesebben beszélni, teleszőttem az órákat viccekkel és apró történetekkel. Amikor végigtekintettem az előadón, csillogó tekinteteket láttam. Kíváncsiak voltak rám és tiszteltek.

A nyári szemeszter végén a családorvosoknak tartott továbbképzés befejezése után egy magas, határozott kézfogású nő lépett oda hozzám. Elújságolta, hogy az anyja 56-os magyar, és bár ő nem sok mindenre emlékszik a magyar nyelvből,  de vasárnaponként még gyakran esznek otthon töltött paprikát és hortobágyi palacsintát. Tavaly megözvegyült, a férjét szívroham vitte el. Ő húsz éve Bad Cannstattban körorvos, szívesen meginna velem egy kávét valamikor, ha kedvem van. Csak lassan értettem meg, hogy az asszony udvarol nekem, és burkoltan arra hívja fel a figyelmem, hogy ajtó-ablak nyitva van.  Egy pillanatra megfordult velem a világ, de elkerült a rosszullét. De kétségtelenül nagyot ütött rajtam ez a fordulat, ijedtemben összehúztam magam és néhány hétig nem nagyon bújtam elő a lakásomból. Egy időre a gyógyszerekhez is visszatértem, biztos, ami biztos. De egyre kevésbé hagyott nyugton a gondolat, hogy egy művelt, elegáns, gusztusos nő kitűntet a figyelmével, amely végre nem a pénzemnek vagy a társadalmi státuszomnak szól, elvégre egyenrangúak vagyunk. A harmadik hétre már illetlenül hosszú idő telt, összeszedtem a bátorságomat, felhívtam, és olyan laza és fesztelen hangon, ami csak tellett tőlem, emlékeztettem a megbeszélésünkre. A hangja kedvesen csengett a telefonban, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Tényleg elmentünk kávézni, két nappal később pedig vacsorázni. Az alkalomra új öltönyt és új cipőt vettem, sokáig és kétségek között válogattam a nyakkendők között és végül egy szolidan elegáns parfümöt is magamra fújtam. Vicsorogtam magamra a tükörben, próbáltam felébreszteni magamban a démonokat, cicáztam a veszéllyel – de a démonok unottan a füle botjukat se mozgatták, mintha már el is feledkeztek volna rólam. A vacsorán brillíroztam, történeteket meséltem, amelyek nem is értem, honnan jutottak eszembe, bölcseket mondtam, de öniróniával, közvetlen voltam, mégis tartózkodó maradtam és elegáns. Lisa kicsit többet ivott, mint én, a szeme csillogott, az ajka megtelt élettel, a mélyen kivágott ruha szabadon hagyta a vállait, édes, illatos pára áradt a nyakából. Amíg a taxihoz kísértem, finoman rám támaszkodott, és én élvezettel kerültem el a csókolózást búcsúzásnál, hogy eltegyem a legközelebbi alkalomra, mint egy drága bonbont.

Hét végére kirándulást beszéltünk meg Oberkirnachba. Szombat volt, nyár közepe, az égen bárányfelhők úsztak. Tetterősen, könnyű lélekkel ébredtem, és arra gondoltam, kipróbálom az új, tükörreflexes fényképezőgépet, amellyel a múlt héten megleptem magam. Néhány tökéletes portré sokat lendítene az esélyeimen. Estére talán átmegyünk Lisával mondjuk Heslachba, kiveszünk egy szobát, vagy fent maradunk a hegyekben, majd meglátjuk. Talán neki már kész terve van, talán majd én improvizálok. Ahogy a napot tervezgettem, boldogan lebegtem az álom és az ébrenlét határán, keresztülpulzálva a finom hártyán, amely a kettőt elválasztja: a pillangó érezheti így magát egy billegő fűszál végén. Az utcán iskolai csapat vonult végig, gyerekzsivaj és trombitaszó hallatszott, ami végleg felébresztett. Ki akartam kelni az ágyból, de nem sikerült megmozdulnom. Újra nekiveselkedtem, hogy a lábam letegyem a padlóra, de a tagjaim nem voltak hajlandóak megmozdulni. Mintha nem is lenne testem. Először azt gondoltam, nyilván mégsem ébredtem fel, ez is álom, de majd mindjárt jön az ébredés, amely visszahelyez a megszokott, bár éppen nagyon is új világba. Addig is aludjunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam. Semmi változás. Napsütés, bárányfelhők, az iskolás csapat zsivajgása egyre távolodik. És nem mozdulnak a tagjaim.

Berlin, Feuerbach Cafe