Egyéb kategória bejegyzései

A GOLYÓ, AMELY MEGÖLTE PUSKINT

részlet

Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.

Velem is történt valami.

Megpróbálom elmondani.

Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.

A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.

Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.

Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott, mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben. sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort, elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.

– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.

Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.

Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés. Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett, otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a csónakházban.

De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.

– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két szörnyeteggel…!

Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek, akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.

Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás, állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni miattam.

Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie, nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja iránt éreztem.

Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt), és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn. Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.

Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban: túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját, és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg, hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség kívül nem messze az Akadémiától.

Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.

Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és – ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré lehessen alakítani a termet.

Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.

A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész, Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek, amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.

Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van, oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal, mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.

Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón, vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák, román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna, hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült, karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett megbeszélni vele A Mézga család legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy mégiscsak Waldsteinéknél voltam.

A golyó, amely megölte Puskint


Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.

Ebből olvashattok most egy részletet

“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.

Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.

Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról, amelyben éltünk.

A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.

Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”

A mai hírek és összefüggéseik

(továbbá világpolitikai rondeau)

Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, pedig
a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében.

Fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt,
pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.

CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, pedig fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.

Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, pedig Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, amikor CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból.

A kőbányai Usher-ház

A Fehér úton az Élessaroknál, Kőbánya Felsőtől északkeletre áll ez a démoni épület, amelyet mindig elszorult torokkal figyelek, ha nagy ritkán erre járok. Van benne valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó. Évről évre egyre rohad, ha jól látom, lakatlan, vagy legalábbis nincs körülötte látható jele az életnek. Az elhelyezkedésében van valami teátrálisan megtervezett. Mintha eleve ijesztgetésnek szánták volna. Szürke, mint egy patkány, vagy egy múmia. Ha a toszkán tájban állna, nem a húgyszagú, reménytelen vasúti pálya mellett, akkor sem lenne benne semmi csalogató, semmi bájos. Mintha direkt bosszúból építette volna valaki, hogy rosszul érezze benne magát, akit ide vet a sors. Mintha még önmagát is utálná. Gonosz lélek, aki itt tengődik a lét peremén, figyelmeztetésül: lám, ilyen is lehet az élet, ha nem vigyázol, emberfia.

Most, hogy utánanéztem, hogy keveredett ide ez a bizarr épület, már jobban értem, miért ilyen reménytelen szegény: ez Budapest egykori vámházainak egyike, amelyek mind egy kaptafára épültek a 19. század második felében, pontosabban éppen 1900-ban. Hét darab épült belőlük a város határpontjain. Így néz ki az, amelyik az Üllői úton áll:

Így pedig az, amelyik a Váci úton állt, amíg le nem bontották:

Ez meg az Erzsébet királyné útján:

Valljuk be, sem sárgán, sem kéken, sem vakolatlanul nem lett vidámabb. Talán az arányai teszik, talán a kaszárnyára emlékeztető ablakok, talán a suta tető, amely olyan, mint egy vasutassapka, talán teletubby-kémények, nem tudom. De, talán mégis tudom. Vagy legalábbis sejtem.

Ezek a házak tényleg kísértetek: olyan helyen állnak, amelyek már nem léteznek. Megszűnt a világ, amelyben értelmük volt. A tér egykor kitüntetett pontjain álltak: határpontokon, a városba befutó főutak és a városhatár találkozásainál. Ez adhatta a méltóságukat, meg az a nem mellékes körülmény, hogy aki ide belépett, soványabb pénztárcával lépett ki. De megtehették bárkivel, hogy megvágják, megvolt hozzá a törvény adta joguk. Vámoltak. Bírságoltak. Behajtottak, kamatot számítottak, büntettek, elkoboztak. Voltak valakik.

Aztán jöttek az új idők, megnőtt a város, a határ pedig eltűnt alóluk. Az új határoknál új épületek nőttek, új törvények szerint. Logisztikai központok, irodaházak, szállodák, parkolók. A feladatukat vesztett vámházakat körbevette a város, akit egykor védtek és határoltak és bevételekhez juttattak. Túlnőtt rajtuk, kinevette őket. A régi, aprócska Budapest határain túlnőtt főváros a metropolisz gőgjével rúgott beléjük, régimódi, leszerelt vámtisztekbe, rokkant obsitosokba. Oda a méltóság, oda a hatalom, oda a törvény a hátuk mögül. Most sértetten roskadoznak, öreg, kopasz, pocakos hivatalnokok, akik ifjan sem voltak éppen Adoniszok, és durcásan várják a halált. Az egyikből Tesco felvételi központ lett, a másikból szállloda: mintha a nyugdíjas vámtiszt beállna sztriptíztáncosnak vagy telemarketingesnek. Micsoda megaláztatás. Akkor már inkább megéri kísértetnek állni. Vagy jöjjön a dinamit, vagy egy bontódaru ólomgolyója.



Halálhírt kapni másnaposan

Harminc évvel ezelőtt reggel Faragó Ferenc barátom lakásán kávézgattunk. Durván másnaposak voltunk, végigkocsmáztuk az előző estét, Kispilzeni, Grinzingi, meg még mit tudom én. És az Ibolyában kezdtünk. Huszonegykét évesek voltunk, ifjú bölcsészek, mi mást csináltunk volna. Az előző félévben olvastuk rajongással Németh G. Béla szemináriumán a Szindbád hazamegyet, onnantól nem volt megállás, egymás után olvastuk a Máraikat, feltúrtuk a Révai-kiadásokért az antikváriumokat. Furcsa érzés volt, hogy az ember, aki ezeket a foszladozó, háború előtti könyveket írta, amelyek egy másik történelmi korból, a születésünk előtti régmúltból hozzák magukkal az idő ó üzenetét, még mindig él. Valahol épp most sétál, olvas, beszél. Mintha József Attilára vagy Krúdy Gyulára az ember nem mint rég halott szerzőkre gondolna, hanem összefuthatna velük bármikor az utcán – teljes kognitív disszonancia.

Egyébként a rendszerváltás előszele volt, hogy egy ELTE szemináriumon egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. Néhány évvel korábban, amikor gimnazistaként OKTV-dolgozathoz akartam Márait olvasni (és az a könyv épp nem volt meg a családi könyvtárban), az Egyetemi Könyvtárban főigazgatói engedélyt kellett kérni még a helyben olvasáshoz is. Kértem és megkaptam – a főigazgató akkoriban épp az a Németh G. Béla volt, aki aztán szemináriumon is Márait olvastatott velünk.  

Azon a másnapos reggelen is Szabad Európa Rádiót hallgattunk, mint mindig, minden reggel és este – az ember akkoriban a szocialista Magyarország adóin legfeljebb csak a Vasárnapi Újságot és a 168 órát kapcsolta be (ezekben lehetett először szabad véleményeket hallani, de ez persze ma már történelem). Szóval ülünk másnaposan, kavargatjuk a kávét, kint szürke, rohadó február a romos, golyólyuggatta Budapesten, és – nem hazudok, kérdezzétek meg Faragó Ferencet – Márairól beszélgetünk. Hogy milyen kőkemény karakánság és elvhűség, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem jelenhet meg Magyarországon egyetlen műve sem, ameddig itt vannak az oroszok, hiába kuncsorog neki az Akadémia meg az Írószövetség. És vajon kimennek-e az oroszok, és ha ki, mikor.

És akkor meghaljuk a SZER-en Márai halálhírét. Megállt a kezemben a kávéskanál. Döbbenten ültünk – nem csak a hír taglózott le minket, hanem a hátborzongató koincidencia, hogy épp akkor jut eszünkbe itt a távoli Budapesten, amikor odaát San Diegoban épp tepsibe rakják. És amikor főbe lőtte magát, mi kábán aludtunk.

Ennek ma épp harminc éve. Véletlenül épp süt a nap, Faragó Ferenc sincs messze, ő egy szentendrei dolgozószobából nézi a koratavaszt, én Kisorosziból. Még élünk, az oroszok kimentek, de…

…na de ez már egy másik posz témája lenne

Recrudescunt vulnera

Régóta szeretnék ilyen címmel tartani egy beszédet. Újra és újra felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei – a kelet-európai létezés ellenállhatatlan bája, hogy ezt újra és újra elmondhatja minden generáció.

  „Ki-ki édes hazája  s  nemzete,  szabadsága  mellett  az  Isten  s  törvényünk  ellen  képtelenül  hatalmaskodó, zaklató,   portióztató,   adóztató,   nemesi   szabadságunkat   rongáló,   igaz   régi   törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…” Háromszáztizenhat évvel ezelőtt a breznai pátensben Rákóczi fegyverbe szólított – én természetesen nem mennék ilyen messzire. Hibrid idők hibrid harcmodort igényelnek, hibrid autokráciában a létezés maga is hibridizálódik. Csak a pontosság és a derű kedvéért jegyzem meg,  hogy a hibrid szó a görög hübris-ből ered, amely a görög tragédiaelmélet egyik kulcsfogalmaként ismeretes, gőg, elbizakodottság szóval szokták fordítani. Eredetileg azonban azt  a cselekedetet jelenti, amikor valaki másvalaki szférájába ártó szándékkal agresszívan hatol be, tehát megerőszakolást, megalázást, megbecstelenítést, csonkítást, bántalmazást jelent. A klasszikus Athénben konkrét büntetőjogi fogalom is volt: az olyan erőszakos cselekedeteket jelölték vele, amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása, a hatalom fitogtatása. Erkölcsi értelemben pedig legnagyobb bűnt értették alatta: azt a bűnt, hogy az ember elfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát tekinti mindenhatónak. A görögből a latinba átkerült hibridus pedig eredendően elfajzottat és korcsot jelent, és csak növénytani műszóként szelídült meg annyira, hogy egyszerűen csak keveréknek értjük. Pedig tanulságosabb, ha az eredeti jelentésében értelmezzük, milyen is ez a hibrid rendszer: nem egyszerűen keverék, amely demokrácia és diktatúra eszköztárát mixeli, hanem valami alantas, megalázásra és megszégyenítésre épülő hatalom, amely saját felsőbbrendűségét erőszakkal demonstrálja és önmagát mindenhatónak képzeli

Egy olyan év áll mögöttünk, amelyben a Magyar Tudományos Akadémiát, az egyetemeket, a színházakat és az irodalmi intézményeket egyszerre érte támadás. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kivéreztetése, függetlensége elleni támadás arra irányul, hogy megtörje az intézmény önállóságát, döntési szabadságát a kutatási források felhasználása fölött. A színházak tao-támogatásának elvétele és a támogatási rendszer központosítása ugyanígy a független struktúrák ellen irányul, az egyetemek már jó ideje kézi vezérlés alatt állnak, a CEU képzésének nagy részét pedig merő hübriszből elüldözte az országból a hatalom. Az irodalom egyik jeles intézménye, a Petőfi Irodalmi Múzeum olyan igazgatót kapott, akinek pályázata nem sok jót ígér. A Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft az épphogy csak vegetáló független írószervezetek funkcióit igyekszik átvenni. A művészeti egyetemek tervezett összevonása mögött ugyanez a terv rajzolódik ki: az önállóságuk, szabadságuk elvétele. A kultúra és a tudomány minden területén tanúi vagyunk annak, hogy a hatalom vagy párhuzamos intézmények létrehozásával és felpumpálásával (lásd a Széchenyi Művészeti Akadémia kontra MMA), vagy a meglévő intézmények bekebelezésével kényszeríti rá akaratát az egyetemi, tudományos és alkotói társadalomra. A tankötelezettség lecsökkent 16 évre, a gimnáziumi férőhelyek fogyatkoznak, egyetemi szakok szűnnek meg, a minőségi oktatáshoz egyre kevesebben férnek hozzá. Ordító a pedagógushiány, az idegen nyelvek ismerete az Európai Unióban nálunk szégyen szemre a legalacsonyabb. A politika nyíltan felmondta a hallgatólagos szerződést, amelyet liberális demokráciákban politika és tudomány köt: nyíltan az áltudományok, összeesküvéselméletek mellé állt. Lassan egy évtizede folyamatos a kútmérgezés: a NER a hatalmát a társadalom pszichéjét és mentális egészségét fertőző álhírekkel, agresszióra bíztató kommunikációval tartja meg, amely maradandó károkat okoz a társadalom erre fogékony rétegeiben. Harag, agresszió, sötét rosszindulat lett úrrá a társadalmon, az emberi kommunikáció színvonala rémületesen lealacsonyodott. A hatalom csúcsáról szertesugárzó agresszió lehatolt a társadalom minden rétegébe, szétroncsolta a jóindulat, megértés, türelem és szolidaritás amúgyis kezdetleges struktúráit. A NER a történelmében megalázott, a Trianon-szindrómán túllépni képtelen, nyelvében elszigetelt, a gazdag Nyugatot féltékeny gyanakvással szemlélő szerencsétlen magyar társadalom minden traumáját pontosan ismeri és aljasul kihasználja saját rövidtávú politikai céljaiért. A középkor hiedelmvilágában gyökerező sötét babonák mérgező televénye, a zsigeri idegengyűlölet és antiszemitizmus keveredik a 19 századi nacionalizmus és a 20 századi totalitarizmusok mérgező és gyilkos örökségével és vegyül a globalizált világ új kihívásaira válasz találni képtelen társadalom frusztrációival. A politika, a helyett, hogy a tudománnyal és művészettel összefogva korszerű és releváns válaszokra törekedne, kerül, amibe kerül, a társadalmat belenyomja a mérgező eszmék mákonyába.

A NER társadalomképének középpontjában nem a képzett, önálló döntésre képes, kreatív, szabadon gondolkodó ember áll, hanem az utasításra váró, előítéletekbe gabalyodott alattvaló. Következésképpen nincs szüksége szabad és gondolkodó emberekre. A NER-re egyedül a szabadság és az önálló gondolkodás jelent veszélyt. Ebben a vértelen, hibrid hungarizmusban az ellenséget nem faji alapon jelölik ki: itt mindenki ellenség, aki nem hajlandó alattvalóvá zülleni. Akár kutató az akadémián, akár színész, rendező, dramaturg, egyetemi oktató, hálózatkutató, vegyész, klímatudós vagy író. A NER nem hajlandó megtűrni az országban olyan embereket, akik részéről az a veszély fenyegeti, hogy az önálló gondolkodásra és a szabadság és morális kötelezettség elsődlegességére figyelmeztessenek. Nem tűr meg senkit, aki nem szajkózza a zagyva nacionalizmust, amely lejárt és megrohadt eszmék bűzlő maradékával táplálkozik, nem hajlandó senkit elviselni, aki nem felel meg a nemzeti szűklátókörűség és kötelező rosszindulat hermeneutikájának.

Ez a vértelen, hibrid hungarizmus nem erőszakkal lép fel. Nem deportál, nem száműz, nem börtönbe zár: ez a vértelen, hibrid hungarizmus párhuzamos intézményekkel, intézménybezárásokkal, feketelistával, pénzmegvonással, és ha kell, lejárató- és rágalomkampányokkal éri el a  célját. A nyitott határok lehetővé teszik, hogy az elégedetlenek, a kiszorítottak, az elüldözöttek elhagyják az országot, így aztán a feszültség nem idehaza gyülemlik. Az elégedetlen szakmunkás ugyanúgy emigrál, mint az elégedetlen kutató, így kevés az esély arra, amit egyes ellenzékiek az ellenállás motorjának gondolnak, hogy az értelmiség összefog a munkásosztállyal. A magyar gazdaság állapota, a NER-rel szembehelyezkedni bátor vállalkozói réteg hiánya nem teszi lehetővé, hogy az intézmények híján idehaza éljenek túl az elüldözöttek. Az Európai Unió csak ímmel-ámmal kezdi észrevenni, hogy a magyar demokráciának immár csak a patomkin-díszletei állnak, és ha észrevette is, alig képes bármit cselekedni. Az európai Unió vezetését megszerezni akaró populisták előretörése valós veszély, amely hosszú távon megakadályozhatja abban az EU-t, hogy fel tudjon lépni az európai értékeket lábbal tipró rendszer ellen.

A NER erejét a harag és a bosszúvágy adja. A kultúra és a tudomány elfoglalásához azokat gyűjtötte maga köré, akik vagy kiszorultak az intézményekből, mert nem voltak elég szorgalmasak és tehetségesek, vagy a környező országok kisebbségi magyarságából jönnek Trianon-szindrómától sújtva, telve fájdalommal, gyanakvással és bosszúvággyal a sorsuk iránt évtizedekig közönyös anyaországi elittel szemben. A művészeti életben a NER a dilettánsok bosszúvágyát fordítja a maga javára. Jönnek  főállású magyarok, a szellemi verőlegények, akik minden magasabbrendűt, emelkedettet és értékeset gyűlölnek, mivel nem értik; akik minden siker mögött összeesküvést gyanítanak, akik féltékeny gyanakvással rángatnak a sárba mindent, ami túllép a nacionalista szűklátókörűség, a giccs és a nyárspolgári felfogóképesség határain. Kapóra jött valamennyiüknek a leplezetlenül antiszemita Soros-kampány, amely a néphagyományban élő babonás zsidógyűlölet elemeit vegyíti a globális gazdasági rendszer iránti kispolgári értetlenséggel. Most már az államtitkár is sorosista elemeket szimatol az akadémiai kutatóhálózatokban, az aljas és emberiesség elleni bűnben fogant propaganda a kultúrharc eszköztárában is megjelent. A kevesek által olvasott szabad médián, néhány csekély hallgatottságú rádión és kevesek által nézett tévéadón kívül nem jelenhet meg semmi olyan gondolat, amely ne a rendszer borzalmas ideológiáját szajkózná. A közszolgálatinak hazudott médiumokban immár egy évtizede nem kaphat szót senki, aki nem a rendszer talpnyalója.

Nem lehet kétségünk, a rendszer nem konszolidálódik. Képtelen rá. A budai várat elfoglaló, hibrid királyságában hübriszében pöffeszkedő vezér pontosan tudja, hogy csak a harc szításával maradhat hatalmon. Rémületes látni, milyen lelkesen állnak sorban a jelentkezők, akik egy kis koncért, ideig-óráig tartó dicsőségért, vitézi plecsniért hajlandóak arra, hogy végrehajtsák a rájuk bízott szellemi népirtást.

OBrian Orwell 1984 című regényében megkérdezi Winstont,- „Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött?

– Úgy, hogy szenvedést okoz neki – felelte.

– Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki.

De az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának?

A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik.

A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk?

Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr.

A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás.

A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül.

A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani – mindent.

Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn.

Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet.  De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el, Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”

Ezelőtt harmincvalahány évvel az épp elmúlt förtelmes Szovjet birodalom romjai fölött szörnyülködve olvastuk ezeket a sorokat, és múltunkra véltünk ráismerni benne. Senki sem gondolta volna, hogy a jövőnk forgatókönyvén szörnyülködünk.

A nemzeti együttműködés hibrid, tehát korcs és a hatalom agresszív kiélésére alapuló rendszerét  a harag és a közös rablás öröme tartja össze. Ebben sokat kölcsönöz a nomád államalakulatoktól. Ez a pogány nomád államalakulat azonban polgárinak és kereszténynek hazudja a magát, hogy így leplezze immoralitás át és barbárságát. A nemzeti együttműködés rendszerének haragja azok ellen irányul akik nem hajlandók részt venni ebben a hazugságban sőt inkább hajlandók nevén nevezni a gyereket, a lopást lopásnak, a pogányságot pedig pogányságnak hívni.

A konzervatív restauráció a Horthy korszak rendi társadalmát vegyíti a Kádár kor sunyi kisemberének erkölcseivel. Legnevetségesebb oldala akkor lepleződik le, amikor konzervatív forradalomnak nevezi magát, ami kétségkívül az egyik legviccesebb és letramplibb önellentmondás, versenyben az első helyért az emberarcú szocializmussal vagy a magyar Zuckerberg Mészáros Lőrinccel.

A kicsibe-okosba megúszás és lopkodás, a hőbörgő kivagyiság és a nemzeti önsajnálat operettje nem forradalom, ez már a forradalmáraiból is látszik. Schmitt Máriának, Németh Szilárdnak vagy Gerő Andrásnak nem sok esélye van, hogy diáklányok pólóin virítson. Ezért lengi be ezt az üdének hazudott forradalmi szellőt jeges, rohadó kriptaszag. A NER a legalantasabb emberi tulajdonságokra épít, és tagjaitól legalantasabb tulajdonságokat követeli meg: a feltétlen engedelmességet a kritikátlan ostobaságot az elvakult gyűlölködést, a házmestertempót,  a feljelentgetést, az irigységet, a sunyi talpnyalást, egymás elárulását, a nyárspolgári bornírtságot. Az üde forradalmi ifjak valójában élettelen zombik, és ebben a zombiháborúban elég nehéz a túlélés. Akit a zombi megharap, maga is zombi lesz, a zombiharapást pedig a Közszolgálatinak csúfolt média terjeszti, mely mérgező nyálával befröcsköl mindenkit. Ezért kell a magyar tájakon óvatosan járni, mint Milla Jovovich egy sivatagi díszletben.

De persze akármennyire tömik is ki pénzekkel  a rendszerhű, üdén forradalmi művészeti szervezeteket, kutatóintézeteket, tanszékeket, írószervezeteket és színházakat, a dolog a kultúrában nem úgy működik mint a gazdaságban. Haveri zsebeket tele lehet tömni  és abból lesz ház, autó, gyár, föld,  még ha közepesen, vagy alacsony színvonalon működnek is aztán ezek a hozzá nem értő lakájok kezén, mint ahogy ezt egyébként a gazdasági mutatók statisztikái évek óta pontosan jelzik.  Tehetségeket viszont nem lehet tenyészteni, gerincet nem lehet  lopott pénzből növeszteni, még közepes megtartásút sem. Az bizony mindig implantált gumigerinc marad. A szellemi és morális fertőtől minden tehetség, minden gerinces lény visszariad, akárhogy csábítják pénzzel vagy karrierrel. Ne felejtsük el, ifjú gárdistának csak a Gajdics Ottó-félék álltak.

Miközben teli szájjal hirdeti magáról, hogy Európa utolsó bástyája és védelmezője, ez a hibrid rendszer a legalapvetőbb európai értékek tagadja meg és megszüntetésükön együtt munkálkodik Európa olyan  ősellenségeivel és csalódott hősszerelmeseivel, mint például az oroszok. Ez a két alapérték az antik hagyományból származó nyitottság és szabadságvágy, valamint a keresztény tradícióból érkező szolidaritás és empátia. Ezeket egy nomád nép barbár értékrendje cseréli,  ahol minden idegen csak zsákmány vagy ellenség lehet, a nő tulajdon,  a kíváncsiság határa pedig addig terjed, ameddig a tapasztalat nem mond ellent saját hiedelmeinknek.
Azonban mint minden nomád államalakulat, a nemzeti együttműködés rendszere is ingatag és instabil. A közös rablás öröme addig tart, amíg van mit rabolni, de közben is fenyeget az, hogy bármikor hajba kaphatnak a koncon a rakoncátlan hadurak; a harag pedig csak addig képes összetartani a rendszert, ameddig a nyilvánvaló bűnök le nem lepleződnek. Csak addig lehet kalandozni, ameddig Lechwiesennél egy morcos német páncélos hadsereg oda nem csördít.

Barátaim, nagy beszédek elmaradhatatlan részei a látomások. Új pogányok korát éljük, új Koppányok fenekednek Róma ellen, a haza új István királyra vár, aki újrafundálja az európai értékeket.

Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera. Felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei. Ideje begyógyítani őket. Vagy legalábbis felkészülni arra, hogyan fogjunk majd hozzá a gyógyításhoz, amikor a sebek ejtőinek és feltépőnek lejár az idejük. Hogyan hozzuk vissza külföldről az elüldözött szellemi tőkét, hogyan építjük fel újra a szabadságra és függetlenségre alapuló művészeti és tudományos élet intézményeit, hogyan takarítjuk el a romokat, amelyek e szellemi pogánydúlás után maradnak. Hosszú munka lesz, de már most el kell kezdeni.

„Ne szűnjünk meg hát ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra űzettetett sorsunkat s életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hírének s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára szentelni; sőt igyekezzünk gyükeresebb megerősítésére nézve el nem múlasztani a magyar hazának képtelen nyomorgatásán szánakozó s országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek segítségéhez s egyértelméhez ragaszkodni.”

Köszönöm a figyelmet!

Az első tavaszi nap

Ahogy kisüt az első koratavaszi nap, nem tudok meglenni a szobában. Ma is egész délelőtt írnom kellett volna, de nem bírtam megülni a seggemen, inkább kimentem futni az ártéri erdőbe. Tényleg elképesztő, hogy elég pár órányi napfény, és azonnal zöldellni kezd minden – meg hát ott vannak ők is, az öreg titánok, sárkányok, szörnyek, akik feladták a télen, megroppantak, összeroskadtak, belereccsentek a hó súlyába vagy egy őszi szélrohamba. Ilyenkor koratavasszal különösen tanulságos és mitikus az ellentét a frissen kibújó füvecskék és a korhadó, megtört óriások között.

MAGYAR TEREMTÉSTÖRTÉNET

Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással, meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat, valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.

Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.

Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél, és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül, hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.

Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális) rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék  Kásler Miklós kulturáért (is) felelős minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt … megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.

Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.

Jékely Zoltán novellája Szerb Antalról

Ma, Szerb Antal halálának évfordulóján – 1945 január 27-én verte agyon puskatussal egy nyilas keretlegény – szeretném, ha elolvasnátok Jékely Zoltán novelláját élete legfontosabb barátjáról. Felesleges hozzá kommentárt fűznöm, talán csak annyit, hogy Jékely számtalanszor meríti prózái és versei témáját az álmaiból, mint ebben a novellában is.

Találkozások, magasabb szinten

Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.

Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején, hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben. Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában, állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen „találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet… Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?… Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő hozzátartozói meglátogatására készülődik az ember?…

Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat. Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó galamboknak.

Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.

Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal… Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.

X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam, Szerb Antal hol lakik!

Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el, hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is, melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem vele…

Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.

– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik járdájára majdnem vakítóan világított a hold.

– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!

– Lehetséges volna?!

– Miért ne?

– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?

– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.

– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet, mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…

Már fekete árnyú ciprusok és fehér márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem látott kedves barátom új otthonának közelében…

Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító cellaablak.

Az emberkézt formáló rozsdás kilincs engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk, csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja, hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk, alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön, gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón: illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem szerint…

De már lobbant is X. gyufája, aki most is talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:

ANTONIO

Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X. tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t, mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.

Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt, töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna –, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.

Végül pontot tett a mondat után, mely felett töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.

Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.

– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is, és göcögős-zavartan felkacagott.

Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át, a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…

Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony, hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán, melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban, ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt, nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony, majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor, szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:

– Jézusom! Rosszkor jöttünk…

És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is Vele. Ő azonban elémbe vágott:

– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja, mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap? Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…

Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…

Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam, egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a titokzatos vendég…

– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt homályban…

Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?

A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen, vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda… De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára akasztott ruhadarabok.

Amint szörnyű zavaromban valamiféle magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett; abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója: az egyetlen életben maradt fiú elé…

Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá, hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra. Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett. Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.

S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak. Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi, sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom heroldja.

Elfojtott zokogással kapaszkodtam a kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…

Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?

1947

“Geistige Mongolensturm” – a német sajtóban a PIM ügye

A 168 órának adott legutóbbi interjúmat kivonatolta a perlentaucher.de oldal, amely rendszeresen szemlézi a nemzetközi sajtót. A kivonatot az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm. Az eredeti oldal itt található.

168 ora (Ungarn), 15.01.2019

Die anstehende Umgestaltung des Petőfi Literaturmuseums in Budapest (PIM), das auch als Literaturarchiv bedeutender Nachlässen dient, könnte nur eine temporäre Bedrohung darstellen, meint der Schriftsteller Gergely Péterfy. Gleichzeitig warnt er vor den Konsequenzen, sollte die Institution von der (noch nicht bestimmten) neuen Leitung parteipolitischgeführt werden: “Was als Kulturkampf bezeichnet wird, ist in der Wirklichkeit die Rache des mit staatlichen Geldern ausgestatteten, politisch loyalen Durchschnitts und der Dilettanten. (…) Das Literaturmuseum PIM kann umgestaltet werden, Lebenswerke können versenkt werden, es können Ausstellungen organisiert werden, die aus dieser Institution ein weiteres ‘Haus des Terrors’ machen. Und dann? Dann werden wir halt nicht mehr hingehen. Aber die Literatur könnte nur dann umgestaltet werden, wenn die Schriftsteller umgebracht oder vertrieben würden: jeder einzelne Schriftsteller, der nicht die Propagandatrompete von Orbán bläst. Oder wenn alle und alles gelöscht, ja selbst aus dem Internet entfernt werden würde, was dem Geist des Systems widerspricht, der Freimaurer Márai zum Beispiel oder Parti Nagy oder Márton Simon. (…) Von meiner Seite würde ich jeden Erben dazu aufrufen, dass er die an das PIM übertragenen Rechte seiner Vorfahren widerruft; ich würde mit dem Nachlass meines Urgroßvaters Lajos Áprily und meines Großvaters Zoltán Jékely so verfahren. Sicherlich würden wir eine ausländische Stiftung zur Aufbewahrung finden, solange dieser geistige Mongolensturm hier andauert.”