Letölthető dedikáció

Kedves Olvasó,

sokan jeleztétek, hogy szeretnétek Karácsonyra dedikált példányt ajándékozni szeretteiteknek. Sajnos minden kérésnek nem tudok személyesen eleget tenni, ezért azt találtam ki, hogy készítek Nektek egy biankó dedikációt, amit letölthettek, kinyomtathattok és beletehettek az ajándékkönyvbe. A kedvenc töltőtollammal, zöld tintával szoktam dedikálni, ez is azzal készült. Szóval érdemes színes nyomtatót használni hozzá.

Vagy mentsd el a fenti képet, vagy töltsd le innen:

Az ebember; avagy: mit válaszoljunk a trollnak…?

Tipikus trollfertőzött érvelés egy átlagfideszes nyelvi kompetenciájával.

A lényeg: az értelmiségi erkölcstelen (főleg a színész); ezek nem dolgoznak (csak simogassák az emberek lelkét); örüljenek, hogy eltartja őket az állam (ergo ne ugráljanak).

És persze: több tiszteletet Magyarországnak.

Mint minden kommentben és kritikában, itt is az az érdekes, hogy mi hajtja a beszélőt és mit árul el a szöveg az ő értékszerkezetéről: ez a komment a jobbágy lelkéből szól.

Az urak előtt meg kell hajolni, mert ők etetnek bennünket – de én megérdemlem az éhbért (csókolom is érte a gazda pecsétgyűrűjét), mert robotolok a földjén, te meg, cigány, aki csak húzod, ingyenélő tücsök vagy.

Azt húzd, amit mi rendelünk (én, meg a rabtartóm).

Ha ilyennel találkozunk, érdemes azt válaszolni első lépésben, hogy “kedves Mari néni (Béla bácsi), tetszett azt hallani, hogy aki ilyet kommentel, annak a következő kormány nem fizeti ki a nyugdíját?”.

Ha erre sem esik le neki a tantusz, megérett a bannolásra.

Kedves Csenge/Hunor, és ahhoz mit szólnál, ha annak a gyereke, aki ilyet kommentel, a következő kormány alatt nem járhatna állami iskolába…?

Közpénz az közpénz, annak fizetjük, aki tetszik nekünk, aki úgy kommentel, ahogy nekünk megfelel!

Merthogy a komment is csak cincogás.

Ha a kommentelő ezek után is köti az ebet a karóhoz, már nyugodtan törölhetjük.

Sok reményt persze ne fűzzünk ahhoz, hogy ez kizökkentené megátalkodott tudatlanságából a kommentelőt, de próbálkozni azért nem szégyen.

( A kommentben bónusz plusz: a világ legfantáziadúsabb, és fülemnek különösen kedves elírása – “emberek” helyett “ebemberek”. Ha olvastad a Kitömött barbárt és emlékszel még az “emember” szóra, érteni fogod, miért cseng egészen perverzül, illiberálisan és kipcsakul ez az “ebember” – amelyben ugyanakkor mintha Bulgakov “Kutyaszív” című regényének proletárja is újraéledne. Ebből is látszik: forradalmi időket élünk.)

gulyás-Napóleon

Berágott a mi kis gulyás-Napóleonunk.

Az önkormányzati választásokon lelepleződött, milyen sebezhető a hatalma, ezért most bosszút áll a szabadság legelkötelezettebb védelmezőin – a művészeken.

Színházakon, rendezőkön, színészeken, könyvkiadókon, írókon és költőkön, mindenkin, aki a szavakkal, az igazság hordozóival dolgozik.

Mert még mindig az igazság kimondása a diktatúrák legnagyobb ellensége és leghatékonyabb ellenszere.

Ne legyenek illúzióink: a rezsim célja az, hogy minden hangot elnémítson, amely ki meri mondani az igazságot; hogy mindenkibe belefojtsa a szót, aki le meri leplezni a hazugságokat, amelyekre az illiberális valóságtagadás rendszere épül. De mivel nincs hova hátrálni, megfutamodni és elhallgatni sem fogunk.

Az ő létük a hazugságaiktól függ: ezért aztán minden kimondott igazság gyengíti őket. Meg aztán: aki hazudik, mindig stresszel és retteg: mert tudja, hogy a hazugság illúziója egyszerre omlik össze és nagy zajjal jár. Az igazságot kimondani persze nem könnyű, de legalább nyugalom önti el utána az embert és erőssé teszi a tudat, hogy megtette, ami emberileg megtehető: nem köpte szembe önmagát. A legkisebb igazság is megteszi.

(Milyen furcsa érzés megint ilyen szövegeket írni: utoljára gimiben, meg kezdő egyetemistaként farigcsáltam hasonló mondatokat. )