Takaró Mihály szerint az iskola nem a gyerekek igényeit kielégítő intézmény. Igaza is van. Egy gyerek szenvedjen. Érezze, hogy egy kis senki a nagyhatalmú felnőttek között. A joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert.  Az ország több mint fele nyilván egyetért ezzel. Mint ahogy nagy sikerrel terjednek a Facebookon a „hozzuk vissza a sorkatonaságot, mert az legalább férfivá nevelt” tartalmú posztok is. És azok, akik egyetértenek a hasonló érvelésekkel, döbbenten és rémülten nézik a finn (és bármilyen nyugati) iskolarendszer liberalizmusát: hogy a gyerek önálló és szabad, és hogy a felnőtt nem a hatalom és az erőszak, hanem partner és tanulótárs. És hogy az egésznek mindenki örül. Meg hogy egyáltalán, mindenkinek szabad, sőt, kell boldognak lenni, melegnek, bevándorlónak, nőnek és gyereknek. Micsoda felháborító anarchia! A becsületes ember élete örömtelen. Ez Magyarország (és sok hasonló kelet-európai ország) lakóinak feldolgozhatatlan kultúrsokk. Ezek az emberek azt szeretnék, ha a következő generációk is megkapnák a társadalomtól azt a szenvedést, amit ők kaptak. A megaláztatást, a fizikai erőszakot, szorongást és gyötrelmet az iskolában és a hadseregben. Feleslegesen elpazarolt, értelmetlen évtizedeket, amely végén tudás, nyelvismeret és önbizalom nélkül botorkálnak bele egy reménytelen felnőttkorba.  Ha az új generációk szabadon és örömelvű oktatásban és világban nőnének fel, ezek az emberek úgy éreznék, hogy veszítettek. Úgy éreznék, hogy mégsem nekik volt igazuk, és mindazt, amit az életük alatt végigszívtak, feleslegesen szívták végig. Aki rácseszett az életére, azt szeretné, hogy mindenki más is rácsesszen, különben nem lehet tovább titkolni, ki a lúzer.  Mindenki tudni fogja. A populizmus egyik nagy felhajtóereje ez a társadalmi bosszúvágy, amely végső soron úgy működik, mint egy pilótajáték: az idősebb generációk a szenvedésük, boldogtalan gyerekkoruk és megaláztatásaik milliócskáit fektették be, és ez a befektetés akkor kamatozik, amikor a következő generációt szenvedni látják. Másként futhatnak a pénzük után, amit egy élet szenvedésével kuporgattak össze, lemondva a szabadságról, méltóságról és örömről.  Mindent el kell követni, hogy összeomoljon ez a társadalmi hazárdjáték, és hogy ezek az emberek az egész befektetésüket elbukják, különben a következő és azutáni generációknak (akkor már a mi hibánkból is) még több szenvedéssel kell majd szembenézniük.

(Pic from Caters News)