Kilépés a múzeumból

Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, 2014

Kazinczy Ferenc ugyanúgy kitömött barbár, aki önmaga igyekszik megszüntetni saját belső ürességét, mint ahogy Török Sophie is az, aki a férje keze nyomán válik tökéletes alkotássá. – Keresztesi József kritikája Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéről.

Péterfy új regénye okos könyv. A megállapítás nem a „buta könyv” ellentétét jelenti, hanem azt: létezik gondolati magva, erőtere. Nem feltétlenül magától értetődő erény nagyszerű regények esetében sem. Ahogy Doris Lessing Arany jegyzetfüzetének hősnője mondja, „a regény feladata változni látszik; a regény egyre inkább az újságírás előőrsévé válik; azért olvasunk regényeket, hogy információkat szerezzünk az élet számunkra ismeretlen területeiről – Nigériáról, Dél-Afrikáról, az amerikai hadseregről, egy bányászkolóniáról, a Chelsea-ben élő klikkekről stb. Azért olvasunk, hogy megtudjuk, mi történik. Ötszáz vagy ezer regény közül talán egy, ha rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amely regénnyé tesz egy regényt: a filozófiai minőséggel. Rájöttem, hogy a legtöbb regényt ugyanazzal az érdeklődéssel olvasom, ahogy egy riportkönyvet. A legtöbb regény, ha sikeres egyáltalán, abban az értelemben eredeti, hogy a társadalom egy olyan szeletének vagy egy olyan személyiségtípusának a létezéséről tudósít, amely még nem bocsáttatott be az irodalmi köztudatba.” (Az idézet Tábori Zoltán fordításából való, némileg módosítva.)

Mondhatjuk persze, hogy ez régen sem volt másként, ötszáz vagy ezer szerző között annak idején sem túl sok Tolsztoj vagy Dosztojevszkij vagy Thomas Mann akad; és mondhatjuk azt is, hogy Péterfy kifejezetten különleges témát talált, szenzációt, kuriózumot, egzotikumot. Hőse Angelo Soliman, a felvilágosodás-kori Bécs közismert alakja, a számos nyelven beszélő, széles látókörű természettudós és szabadkőműves, aki gyerekkorában rabszolgaként kerül Fekete-Afrikából Európába, s akit 1796-os halálát követően megnyúztak, kitömtek és kiállítottak a Természettudományi Múzeum afrikai diorámájának részeként, három további emberi és számos állati preparátum társaságában. De a Kitömött barbár nem pusztán az ő élettörténetét beszéli el. Az “megszólalók” – Angelo Soliman barátja, Kazinczy Ferenc, valamint Kazinczy felesége, Török Sophie – a saját életükre látnak rá a történeten keresztül, és innentől fogva máris ott vagyunk, ahol a part szakad, helyesebben, ahol szikrát vet a privát életút és a reprezentatív szerep, a kozmopolitizmus és a provincialitás, a szabadgondolkodás és az állami represszió közötti feszültség.

Sem Török Sophie, sem Kazinczy hangja nem archaizáló, hanem kifejezetten modern elbeszélői hang (mi több, időnként még anakronisztikus is, amikor Török Sophie például „felsőbb osztályokat” említ „felsőbb körök” helyett). Ez rendjén is van, hiszen a kérdéseik – ahogy a felvilágosodás kérdései is – modern, mai kérdések. Cenbtrumunkban ott a felvilágosult, a külső meghatározottságokkal magát szabadon meghatérozni képes ember, a regénybeli Kazinczy szóalkotásával: az emember, „aki saját hajánál fogva rángatja ki magát abból a mocsárból, amelybe mindannyian eleve beleszületünk”. A münchhauseni utalásban benne rejlik az ironikus kétely. Mert ha igaz is, hogy „ememberré nem tesz a hivatali előmenetel, a politikai státusz, az emember rangját nem lehet pénzzel megvásárolni”, hogy „ememberré kizárólag a többi emember szemében válhat valaki”, Kazinczy mégsem publikálja szóalkotását; felismeri a benne rejlő paradoxont, a beépített társadalmi ellentmondást, miszerint a meritokrácia könnyen csap át arisztokratizmusba: „az emember számos ponton ellentmondani látszott az egyenlőség és a testvériség eszméinek. (…) …ez a különbségtétel mégiscsak azzal jár, hogy egyeseket alábbvalóbbnak, másokat pedig kiválóbbnak nevez. Akik e szó fénykörén kívül maradnak, lassan dühösek lesznek ott a sötétben, és végső soron igazuk lesz, amikor magát a fényt akarják majd elpusztítani. S akkor minden értelmetlenné válik a közös rombolásban.” Ezek a tapasztalatok pedig egyre-másra alakot nyernek a regényben, akár abban az előítéletektől táplált, agresszív gyűlöletben, amellyel Angelo Solimant az alsóbb bécsi néprétegek körülveszik, akár az észak-magyarországi parasztok babonás rettegésen alapuló, brutális kegyetlenségekkel kísért koleralázadásaiban.

Az anyagi szféra kikerülhetetlen valósága, amely a Széphalmon az eszményi életmódra berendezkedő Kazinczyt kudarcról kudarcra kergeti, folyamatos lecsúszásban az elszegényedés felé, meghatározó erejűnek bizonyul, a testi tapasztalat sokrétűsége pedig kifejezetten a Kitömött barbár fő vonulata. Nem csupán a szexjelenetekre, és nem csupán az Angelo Soliman holttestével történtekre gondolok. Az egész történet jelen ideje, az a pillanat, amikor a férje halálát követően Bécsbe látogató Török Sophie a Természettudományi Múzeum raktárában szemtől szemben áll a kitömött Solimannal; innen idézi vissza egyfelől utolsó közös napjaikat a kolera sújtotta vidéken, illetve Kazinczy Ferenc elbeszélését Angelo Solimanról. Ez a test, ennek a testnek a története szervezi az elbeszélés menetét, a testbe ágyazottság teszi tragikussá Kazinczy figuráját. 

A regény hősei plasztikus és életteli alakok, jóval érzékibbek, mint az előző Péterfy-kötet, a Halál Budán barokk haláltáncának szereplői; ha úgy tetszik, a Kitömött barbár világa jóval modernebb, mint a korábbi köteté.

Kazinczy komikus doktrinerségét jól ellenpontozza környezetének számító agresszivitása. A magánember és a szellemi ember közti határvonal korántsem éles és eltörölhetetlen; így válik a nyelvújítás programja egyszersmind személyes revánssá; Kazinczy megfosztja a dolgokat nevüktől, tehát birtokolhatóságuktól: „…akárcsak a szabadkőműves munkának, ennek is volt egy publikus és könnyen megmagyarázható, s egy titkos és nehezen megvilágítható értelme. Publikusan a nyelven végzett munka azt jelentette, hogy a régi, roskatag parasztgazdaságot az öreg, nádfedeles házzal, istállóval, baromfiudvarral és ólakkal üde és új kastélyépületre, könyvtárra, díszparkra és kerti pavilonra cseréljük. A titkos értelme viszont egy tökéletes, méltó bosszú azokon, akik börtönbe juttatták.”
S hasonlóképpen tárulnak föl Kazinczy önpallérozásának-önépítésének, pontosabban személyiségfejlődésének a személyes mozgatói. Például a gyerekkori élmény, amikor Bécsbe látogatván nyilvánosan megszégyenítették a magyaros öltözéket viselő apát és fiát: „…azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az üregességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés – hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.” Ebből a pontból belátható: a Kitömött barbár kötetcím nem pusztán Angelo Solimanra vonatkozik, hanem metafora is: Kazinczy Ferenc ugyanúgy kitömött barbár; önmaga igyekszik megszüntetni saját belső ürességét, mint ahogy Török Sophie is az; férje keze nyomán válik tökéletes alkotássá: „ez a történet az utolsó vésőmozdulat a szobron, amivé formált a kezdeti anyagból, ez az utolsó marék kóc, az utolsó lapát fűrészpor a kitömésemben, amellyel tökéletes preparátumot, kiállítási tárgyat formál belőlem; a nyílást a halála varrja be és a neve emlékezete állít végül a talapzatra.” És Soliman teste ugyanúgy metaforizálódik, a különböző időszakokban különböző szerepekkel és jelentésekkel telítődik, hol egyszerre vonzó és taszító egzotikum, hol puszta botrány, hol a pedagógiai kísérletek próbaköve, hol a felvilágosodás nagy projektjének a szimbóluma. Ezt a sokrétű metaforizációt teszi nyilvánvalóvá a kötet zárószava, amikor Török Sophie az emberi preparátummal szemtől szemben levonja a végkövetkeztetést: „már tudtam, hogy önmagam előtt állok”.

Minderre azonban politikai jelenésréteg épül. Amikor Soliman úgy határoz, hogy a felesége holttestét nyilvános boncolásra bocsátja, a gesztus kettős irányba mutat: „éppúgy magyarázható volt jóra, mint rosszra, éppúgy lehetett a szabadság felé tett felvilágosult gesztus, mint beteges önzés és az elmebaj határát súroló idioszinkrázia.” Ám két lappal lejjebb erre a kettősségre sajátosan rímel a politikai párhuzam: „Akkor már túl volt a világ a párizsi forradalmon, amely hirtelen feleslegessé és idejétmúlttá tett minden óvatos és tapogatózó jobbító kísérletet: egyrészt, mert minden ilyen kísérlet eleve tömeggyilkosság előkészületének tűnt a külvilág szemében, másrészt, mert kiderült, hogy az egészet lehet gyorsabban és radikálisabban is csinálni.” 

Az elbeszélés jelen idejében a felvilágosodás aranykora a múlté. Az illúziók időszakának vége, elenyészett a merőben új perspektíva, amely varázsát hordozta: „az a perspektíva, hogy ő, az egykori szolga, szerető és dísztárgy most egy kávéházi asztal mellett ülve nézi az ablakon át, hogy vontatják elporladásának helyére egykori hatalmas hűbérura testét. Onnantól fogva a halála napjáig mindig ahhoz az asztalhoz ült, és azon az ablaküvegen át nézte szabadságának világát.” Egyetlen emberöltőn belül lezajlik egy – mondjuk úgy – intellektuális rendszerváltás és annak visszavonása is. A szabadkőműves páholyokat betiltják, a jakobinus összeesküvőket kivégezik, a szellemi pezsgést pedig, a Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman életét meghatározó szellemi lüktetést a reménytelen represszió és a kőkemény cenzúra kora váltotja föl. Angelo Soliman holttestét a kancellária javaslatára állami tulajdonba veszik. Preparálják („Az udvar részéről a dolog nyilvánvaló arrogancia, tobzódás a hatalmi mámorban: nincs más céljuk vele, mint Angelo személyén keresztül megalázni mindenkit, aki valaha a felvilágosult eszmékkel kötötte össze az életét, és diadalittasan demonstrálni az ő hatalmukat a mi testünk felett”), míg a meghurcolt Kazinczy ellenséges és kietlenkörnyezetben, egyre keményebb nélkülözések között tölti élete utolsó szakaszát. A magán- és a közélet fordulatai egyetlen történetet, egyetlen összefonódó mintázatot alkotnak.

Péterfy Gergely könyve fontos és aktuális. Ez önmagában sem volna kevés, de mindamellett remek olvasmány is: elegáns stílusú, egyszerre szellemes és gondolatgazdag, a tárgy- és anyagismerete irigylésre méltó. A Kitömött barbár okos, gazdag szövésű, elevenbe vágó és nagyszerűen megírt regény, melegen ajánlott olvasmány hazánk tanuló ifjúsága számára.

(Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, Bp., 2014. 448 oldal, 3490 Ft.Ö

HOLMI

A folyóirat online kiadása

Ujvárosi Emese

IDEGEN TESTEK (Péterfy Gergely: Kitömött barbár)

Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Pesti Kalligram, 2014. 448 oldal, 3490 Ft

„Halálos veszélynek teszi ki magát, aki különbözni mer.” (46.)

Amikor megpillantottam Péterfy Gergely regényrészletét a Holmiban (2013/7–8., akkor még A majom és a barbár címen), azzal a mohósággal estem neki, mint aki már régen erre és csak erre várt.
Valaha régen, a hetvenes évek végén, amikor egyetemi doktori dolgozatomhoz elolvastam Kazinczy levelezésének huszonhárom vaskos kötetét a debreceni Református Kollégium Könyvtárában, akkor nyílt ki ez a világ. Persze csak résnyire, Kazinczy elragadó, sokszínű, vonzó és taszító egyéniségén keresztülszűrve, de a lényeget egy percig sem tévesztve szem elől. Azt ugyanis, amit Szerb Antal a magyar felvilágosodásról szólva valahogy úgy fogalmazott meg, hogy aki a gondolkodásnak némi jelét adta, azt vagy lefejezték, vagy börtönbe zárták. Eltüntették saját világukból mint zavaró tényezőt, kizárták a ’rendes’ emberek sorából a ’hazaárulókat’, akik vadászat, agarászás és ivászat helyett könyvekkel, nyelvtanulással, képekkel és zenével múlatták az időt.
Péterfy Gergely regénye végül a Kitömött barbár címet kapta. Az olvasó szembesülhetett az előzetesen közölt részletek változtatásaival, amint a szöveg elnyerte végső alakját. A könyvet megalapozó bécsi kutatásokból kinőtt PhD-dolgozat az interneten olvasható, lelkiismeretes, érdekfeszítő munka, érdemes megismerkedni vele. (Orpheus és Massinissa / Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, PhD értekezés, Miskolci Egyetem BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2008.) Annál is inkább, mert éles fénysugarat irányít a gazdag Kazinczy-szakirodalom eddig homályban maradt pontjára, a mester és Angelo Soliman barátságára. Kazinczy és Angelo Soliman rövid, de jelentős viszonyának különössége csak részben eredeztethető Soliman afrikai származásából, a bécsi arisztokrata társadalomban elfoglalt sajátos helyéből, szabadkőműves és illuminátus kapcsolataiból. Porhüvelyének halála utáni botrányos sorsa, testi maradványainak útja a Természettudományi Múzeum titokzatos, belül halványpirosra festett, kívül zöld, lefüggönyzött üvegszekrényébe avatja kulturális thrillerré Péterfy izgalmas regényét.
Hosszú évek kutató- és írói munkája után aktuálisabb olvasnivalót, megrázóbb vádiratot nem adhatott volna Péterfy a rokon lelkű olvasók kezébe arról a magyar világról, amely mindig visszatérni látszik ősi kiindulópontjára, otthonos barbárságába. Ott érzi jól magát az az ősi osztály, amely mindig felszínre tör, hosszabb vagy rövidebb lappangás után, mint a keljfeljancsi, könyörtelenül érvényesítve gonosz, sunyi, alattomos világképét, amiben mindenki ’hazaáruló’, aki ’idegen’, s hogy ki az idegen, azt ez az ősi osztály mondja meg.
Hosszú ideje vártunk már erre a regényre, nemcsak a felvilágosodás korának és Kazinczy személyiségének varázsa miatt, hanem inkább fájdalmasan érvényes aktualitása okán.
A regénynek három narrátora van. A legtöbb és a regény gerincét jelentő információt az a mindentudó narrátor közli az olvasóval, aki gróf Török Sophie hangján szól, egyes szám első személyben. Ez a monológ mindig emlékező bevezetéssel kezdődik, és rábízatik a szöveg legfontosabb rétege: a három főalak (Kazinczy Ferenc, gróf Török Sophie, Angelo Soliman) által vallott értékrendszer érzékeny, hiteles, meggyőző képviselete. „Ahogy álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, és velem szemben a vörös szekrényben ott állt a fekete test, eszembe jutott, ahogy Ferenc elmesélte, milyen különös viszony fűzte Angelo Solimant a Múzeumhoz.” (9.)
Török Sophie hangja széles regiszteren mozog, újra és újra meglepi az olvasót. Alakja egyrészt az idősíkok közötti szüntelen mozgás záloga, másrészt Sophie élete egy teljes női fejlődésregény az éretlen, hallgatózó hatéves kislánytól a rózsaként kibomlott, szenvedni és szenvedélyesen szeretni képes érett nőig, aki a halálba is képes elkísérni azt, akit szeret, de az idegenek iránti caritas is érzékeny személyiségének a része.
Angelo Solimant egy ismeretlen, de szintén mindentudó elbeszélő jeleníti meg, Kazinczy Ferencet a harmadik narrátor hangja kelti életre. A három narráció a klasszikus zene szabályainak megfelelően, a ritmusok és a szólamok versengésének harmóniájával fonódik egybe.
A regény gondolati rétegei közül csak a legfontosabbakat emeljük ki, meghagyva a többieket egy későbbi, alaposabb elemzés számára. Ezek a rétegek legpontosabban kulcsszavakkal ragadhatók meg. Bizonyos, hogy a címben is előforduló ’barbár’ a regény legfontosabb kulcsszava, fogalma és értelmezési kerete. Párja az ’idegen’. De ki a barbár és ki az idegen? Attól függ, honnan nézzük? A centrumból nézve az idegen a barbár, a perifériáról nézve a barbárok számára mindenki idegen? Növeli a zavart a ’jó vadember’ felvilágosodás kori mítosza, A gáláns indiák (Jean-Philippe Rameau) kecsesen táncoló ’vadjai’. „Talán csak a barbár érti meg az idegent, és az idegen a barbárt.” (435.) Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságát értelmezve hangzik el ez a mondat a regény végén.
A regény talán legszebb szimbóluma a barbár földbe ültetett magnólia története. A fiatal és reménykedő pár, Ferenc és Sophie a jövőben bízva házat és kertet akar teremteni, jövendő közös életüknek keretet, gyermekeik számára otthont. Baljós körülmények árnyalják az otthonteremtés igyekezetét.
Először is Török Sophie tapasztalatlan, a zárdából nemrég szabadult, az ott nyert ismeretek, tudás, műveltség éppoly szűz, mint ő maga, nincs kipróbálva. Lelke, mint a francia kert a bécsi zárda udvarán, rendet, tisztaságot, nyugalmat sugall. Kazinczy Ferenc számára azonban a francia kert a rabságot és az elnyomást jelképezte, az ő ideálja az angol kert, a szabadság rendetlensége, műrommal, zabolázatlan növényekkel. Kazinczy lelke már összetört a hosszú rabság alatt, nehezen tudta elhinni, hogy szabad. Hatalmas önfegyelmét és tartását meg-megkísérti az őrület, amitől a képzelet építményébe menekül. Ellenséges környezetében egyedül Sophie érti meg, tudja, hogy valójában ki ő, a külvilág számára „nevetséges idegen”. (31.) „Aki szabad, az nem lehet rendes ember. A rendes ember az rab, mint ők maguk.” (31.) A sötét, gonosz, sunyi, babonás parasztok ellenségessége ugyanaz, amit Borbély Szilárd kíméletlen pontossággal elénk állít a Nincstelenek-ben. Hogy közben eltelt több mint kétszáz év? Itt lassan múlik az idő.
És itt jön a magnóliaültetés. Kétszer. Az ördög fájáról van szó, emiatt jön hat lapos tekintetű, fenyegető paraszt a házhoz fejszével: „Vágja ki, grófnő. Ne várja meg, amíg az emberek intézik el.” (35.)
Hogy lehet itt azt az életet élni, amit megálmodtak?
„A barbár vidékben, ahol élnünk adatott […] Azon a vidéken, ahol élnünk adatott, előttünk soha senki nem olvasott kottát, senki nem festett képet, senki sem olvasott verseket.” (43. k.)
Ez az idegenség lényege, valami olyasmit csinálni, aminek az átlagember számára semmi értelme. A világ esztétikai megélése mit sem jelent Kazinczy durva testvéreinek vagy a regmeci parasztoknak. A nemesi közvélemény éppúgy hazaárulásnak tartja a szellemi életet, az intenzív gondolkodást, mint az írástudatlan paraszt. Sőt, még veszélyesnek is tekinti. Ami úri hóbort a parasztnak, amin röhögni lehet, az lázadás a nemesnek az ősi rend ellen. Ezért kell kivágni a magnóliát, ezért omladozik a megszokottól eltérő arányú és beosztású ház, hullik szét a benne élők élete, vadul vadonná a kert.
Különös dimenzióba kerül a barbár-idegen fogalompár Kazinczy emlékeiben, ahol az apjával együtt a Grabenen elszenvedett megaláztatást idézi fel. A bécsi utca embertömege neveti ki a két ’barbárt’, a magyar ruhába öltözött apát és fiát, örök fájdalmat okozva az érzékeny fiúnak. Ki itt az idegen? Ki itt a barbár? Péterfy Gergely beszámol egy interjúban a bécsi levéltárban folytatott kutatásairól, ahol elmondja, Kazinczy milyen kitűnően használta a német nyelvet, ha társalgásra került sor. A bécsi átlagpolgárnál sokkal jobban ismerte a múzeumok, könyvkereskedések, metszetárusok kincseit, és tudatosan, választékos ízléssel vásárolt. Otthonosan mozgott Bécsben, tájékozott idegennek talán nevezhető, de barbárnak semmi esetre sem. Nem beszélve arról, hogy Kazinczy volt az első nyugatos magyar író, mert azzal, hogy a német kultúrát választotta követendő példaként, a kelet–nyugat tengely vált meghatározóvá, a német nyelvújítás tapasztalataival együtt. (Vö. Radnóti Sándor Winckelmann-könyvével, Atlantisz, 2010. 480.) Ugyanakkor ő volt az első magyar esztéta; a szépség ideája vezérelte az életét, ezért az eszményért csaknem mindent feláldozott.
Az ismeretekkel felvértezett, művelt, a szabadkőműves eszmékben védelmet találó fiatalember már fölényesen nevet új, ’idegen’ és ’barbár’ barátjával, Angelóval a bécsi köznép gúnyolódásán. Akkor még nem tudja, hogy fekete bőrű és fehér lelkű barátja milyen rettentő örökséggel terheli meg halála után.
A regény megismertet bennünket egy újabb fogalompárral a nemzeti önismeret felé vezető rögös úton: a megaláztatás és a frusztráció e két újabb jelenség, amit a regény sokféle változatban és hatásosan elénk tár.
A megaláztatásra kitűnő példa apa és fia esete a Grabenen. „Gondolkodásának legmélyébe fészkelte magát az a fájdalom, amit akkor megtapasztalt. Nem is az volt a legégetőbb, hogy az apját a szeme láttára alázták meg, hanem a visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen evidencia, amellyel barbároknak tekintették őket […] A megvetéssel a méltóságukat, az ember voltukat vették el tőlük. […] Ferenc ekkor határozhatta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az ürességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés…” (238. k.)
Bossányi Zsuzsanna házában, egészen kicsi fiúként szintén el kell viselnie testvére, az alattomos és irigy Dienes gonoszságait. Ezek a megaláztatások a gyermekévekhez képest démoni erejűvé válnak felnőttkorukban, a börtönévek után. Kazinczy Ferenc része a megaláztatás, Kazinczy Dienes része a frusztráció, melyet testvére kiválósága és saját hitványsága ébreszt benne. E két pszichológiai jelenségre adott válasz a két jellem kulcsa: Ferenc olvasásba, önmaga pallérozásába menekül előle, Dienes egyre aljasabb bosszúba süllyed. Ferenc válasza a megaláztatásra az ’emember’ fogalmának megalkotása, az emember mint a szabad ember, a filozófus ideáltípusa. Az emember megkettőződik, reflektál önmagára, kilép egy más világba, idegen nyelveket, szokásokat ismer meg. A gonosz, sunyi, alattomos Dienes és a család a frusztrált ember minden lelki szennyét zúdítja Kazinczyra: „[Dienes] rájött arra, amit a gonoszak hamar felismernek: nem önmagát kell jobbá tennie, épp elég, ha a bátyja erényeit befeketíti.” (203.)
Az igazi pokol a szabadulás után várja Kazinczyt, testvére diadalt ül felette: „Ferencet el kell dugni valahogy […] A Biblián kívül ne legyen könyv a házban […] mert minden baj a könyvekből származott […] Elárulta a hazát.” (211.) A hitvány képmutatás, az álnokság, a frusztrált bosszúvágy azt teszi a széphalmi kerttel, amit Kelety Gusztáv A száműzött parkja című képén láthatunk. Disznók röfögnek az egykori szökőkút körül, elvadult fák zúgnak a romok fölött.
Angelo Soliman ugyanezt a rettentő tapasztalatot gyűjti össze az évek során, mint szabadkőműves társa és barátja. Megalázzák, kihasználják, nevetségessé teszik. Szelleme kiválósága ugyanarra az útra vezeti, önmaga tökéletesítésére törekszik, képes az öniróniára: „Mit gondolsz, Ferenc, kérdezte nevetve Angelo, melyikünket néznek barbárabbnak?” (354.)
Szabadkőműves eszméiken alapuló barátságuk öntudatlanul közös háttere a tehetségük, ami nem megtanulható, ami adottság, véletlen, esetleges, de felismerve már a szorgalom műve. Tehetségük erejével képesek kitörni sorsuk börtönéből.
Angelo Soliman testi mivolta hozza játékba ebben a szellemi térben a test problémáját. Az ő feketesége, különös szépsége, radikális eltérése a megszokottól, vagyis idegensége leplezetlen érzéki izgalmat kelt a környezetében, érzelmeket és indulatokat korbácsol fel. A könyv borítóján láthatja az olvasó annak a rézmetszetnek a részletét – ó, miért csak a részletét? –, amely megörökíti teljes testi szépségében és ifjúságában Angelo Solimant, afrikai tájkép előtt, egzotikus öltözékben.
„Ami eddig a rút és a csúf mértéke volt, megfordul, és a szép mértéke lesz. Legyenek ők rútak, a fehérek. Mert a szépség a szabadság szépsége […] Mint Dávid nézett Góliátra Michelangelo szobrán, úgy nézzen Angelo Bécs szemébe. […] Így lett Angelo teste ikonná” (347. k.) – mondja az öreg szabadkőműves, Ignaz von Born. Ez a test válik a regény utolsó szakaszában botránnyá (428.), mert Angelo halálakor, 1796-ban már I. Ferenc uralkodott, minden progresszió ellensége: „…állami politika szintjére emelte a leplezetlen gyűlöletet minden iránt, amiért mi lelkesedtünk, s akit nem végeztek ki vagy nem zártak börtönbe, azt megaláztatással, gúnnyal és kiközösítéssel büntetik”. (425.) A büntetés elrettentő formája a holttest kitömése és kiállítási tárggyá szentségtelenítése. A hatalom küldötte, a kancelláriai segédfogalmazó még életében keresi fel Angelót a kancellária üzenetével, miszerint halála után testét állami tulajdonba vennék a Természettudományi Múzeum számára. Angelo a különös látogatás után azonnal felkeresi szabadkőműves barátját a múzeumban: „Nevettek. Az udvar részéről a dolog nyilvánvaló arrogancia, tobzódás a hatalmi mámorban: nincs más céljuk vele, mint Angelo személyén keresztül megalázni mindenkit, aki valaha a felvilágosult eszmékkel kötötte össze az életét, és diadalittasan demonstrálni az ő hatalmukat a mi testünk felett.” (431.)
Kazinczy teste ugyancsak a szenvedés lépcsőfokain zuhan egyre lejjebb a halálba, az ő testét a kolera szentségteleníti meg, a test, amely a faunjátékban az elragadtatás és a gyönyör forrása volt, gyötrelmekben aláztatik meg. „A test […] úgy tesz, mintha birtokolná a személyt.” (440.)
Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc szelleme ki tudott szabadulni a test fogságából a nyelv segítségével. Mindkettőjük számára a nyelv és a nyelvek jelentették a legfontosabb eszközt a megaláztatás elleni küzdelemben. Kazinczy meggyőződése, hogy: „Ez a táj és ez a nép még nem érett meg a leírásra.” (64.) Még nincs kitalálva a nyelv, amivel leírható, amivel szavakba lehet foglalni nyerseségét és kezdetlegességét. Először fordítani kell idegen nyelvekből, meg kell tanulni, hogy csinálják máshol, ahol a dolgok közepében élnek. Először idegen nyelven kell elmondani, hogyan érdemes élni, aztán egy megújított, a barbárból megszelídített nyelven honosítani az új, emelkedettebb életformát.
Angelo fegyvere szintén a nyelv, a nyelvek, melyeket birtokol. A klasszikus nyelvekkel a számára ismeretlen földrész, Európa kultúrájába hatolhat be, önbizalmát erősítheti, intellektusát edzheti. A német nyelv Bécsben válik vívótőrré számára a megaláztatásokkal szemben: „[Angelo] megszokta, hogy mindenütt feltűnést kelt, és azt is megszokta, hogy ez a feltűnés mennyire fizikai, testi természetű.” (168.) A tolakodó, hisztérikus tömeget, amely egyre közelebb nyomul, inzultálja, fogdossa, köpködi, egy módszerrel tudja megdöbbenteni: ha tökéletes bécsi németséggel megszólal, és mond valami választékos mondatot. A nyelv hatása varázslatos, a címzettek alól valósággal kihúzza a szőnyeget, önbizalmuk, agresszivitásuk egy pillanatra megtorpan. „Azt hitték, hogy az anyanyelvük csak az ő s a hozzájuk hasonlóak kiváltsága, amely megkülönbözteti, magasabb rendűvé teszi őket az állatoknál és az idegeneknél…” (168.) Az agresszivitás újabb hulláma a nyelvi sokk után következik, de figyelemre méltó az állat és az idegen egy szintre helyezése a tömeg számára. A narrátor emberismerete fájdalmasan pontos, tisztában van a hitványság általános társadalmi jelenlétével és a tömegpszichológiával.
Idegenség, barbárság, megaláztatás, a nyelvek és a tudás segítségével felülkerekedés a körülményeken; eddig ezeket a párhuzamokat értük tetten Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman sorsában. A regény fontos szerepet tulajdonít kettőjük otthonkeresésének, vagyis mindkettőjük fizikai és lelki értelemben vett otthontalanságának. Mindketten otthontalanok, bár lázas otthonkeresésük látszólag és ideiglenesen célhoz ér.
Kazinczy Ferenc és Török Sophie otthonteremtési próbálkozásai Bányácskán, Kazinczy eufemizmusával Széphalmon mentek végbe. Sophie és Ferenc számára a szellemi otthon birodalma a fontos, annak esztétikai értelemben vett tartalma és megélhetősége okán. Bécsben Angelónak könyvtára és olvasófotele jelenti az otthon lényegét, bár ő nem rendelkezik olyan szellemi társsal, mint Sophie, és olyan mély megértést sem tapasztal házastársa részéről, mint amilyen Ferencnek jutott. Ez a megértés kölcsönös, Kazinczy nem osztozik férfitársai rendi szemléletében, számára a nő egyenrangú társ, szellemi partner, sőt, nézete szerint az asszonyi nemben meglevő értékeket hiába kereste saját nemében. (Szenvedelmek, szenvedélyek – Kazinczy Ferenc magánvilága. Vál., szerk. Czibula Katalin és Demeter Júlia. Protea Kulturális Egyesület, 2009. 53.)
„[Kazinczy] ragaszkodott hozzá, hogy olvassak.[…] Az olvasás ideális körülményeinek biztosítása, mondta, ugyanúgy a hatalmas és gazdag nyugati civilizáció része, mint az olvasás maga.” (367.) A szalon bútorai, a falakat díszítő, tudatosan megválasztott metszetek, a hangszerek, könyvek mind-mind áldozatul esnek a titokzatos romlásnak, minden szétesik, megreped, elfogy, mint a kávé, a szellem itala. Ez az életforma itt otthontalan lesz (367.), megannyi bájos részlete megsemmisül. Némelyik már a megvalósulás előtt – a kertbe tervezett műrom –, a magnóliafát ki kell vágni, a ház arányait szándékosan rontja el az olasz építőmester. Sophie kifinomult ízléssel válogatott öltözéke darabjainak szintén ez a sorsa: a kecses cipő a sárba ragad, a különleges kalapot elragadja a durva szélvihar, a finom, sötétzöld, rojtos selyemkendő a kolerás kisgyermek szemfedőjeként végzi. A gonddal kiválasztott metszetek egyenként hullnak le a falról, a személyes emlékeket őrző könyvtárat el kell adni a pataki kollégiumnak, mert nincs mit enni.
Angelo Soliman otthonteremtési küzdelme semmivel sem könnyebb, mint Kazinczyé és Török Sophié. De ők saját szülőföldjükön idegenek, ez teszi helyzetüket még fájdalmasabbá. Angelót gyermekként hurcolták Bécsbe, szülőföldjéről emlékei sincsenek. Saját sötét bőrén kénytelen megtapasztalni a centrum és a periféria markáns jelenlétét Bécsben: „Ahogy egyre kijjebb jutott a városból, egyre beljebb a parasztok közé, egyre gyermekibb gonoszságot, egyre döbbentebb idegenkedést és undort tapasztalt. Egyre kevésbé tekintették embernek és egyre készebbnek mutatkoztak, hogy azonnal megöljék […] Fulladozva menekült vissza a belvárosba…” (304.)
Az idegen emblematikus megjelenítője, a zsidó természetesen nem hiányozhat abból a világból, amely Kazinczyt és Angelo Solimant körülveszi. Valahányszor felbukkan a zsidó alakja a regényben, a közvélekedés szerint százszor rosszabbnak tűnik, mint azok, akiknek sötét bőre van, vagy hibbantra olvassák magukat. A démoni rossz par excellence megtestesítője a zsidó, a legpusztítóbb ellenség, járványok okozója, keresztény kisgyermekek gyilkosa, keresztény urak bankár szipolyozója. Angelót azzal vádolják, hogy kisgyermekeket ragadott el a zsidók számára, a kolera sújtotta Zemplénben pedig hírlik, hogy két zsidót égettek meg a parasztok a járvány terjesztésének vélelme miatt. Az idegenekre szórt összes balítélet legszilárdabban a zsidókkal szemben érvényesül. Ők a legidegenebbek, legotthontalanabbak, Kazinczynál és Solimannál is jobban számkivetettek, mert nem hitték soha, amit a fiatal Kazinczy még hisz: „…akkor még hajlamos voltam azt hinni, hogy otthon vagyok a világban. Sok tapasztalatnak kellett még eljönnie ahhoz, hogy megtanuljam: nem vagyok otthon sehol”. (354.)
Kazinczy csalódottsága ma sem lehetne mélyebb, mint amikor Pestről hazatérve Széphalomra így fakadt ki: „Hazaérkezésekor dühöngve ócsárolta az Árpádba, Álmosba és a mitikus magyar őskorba révedő ifjakat, akik olyan könnyed kézzel lökték odébb az ő észre, formára, szépségre és nyelvre alapozott világképét […] S ami még rosszabb: ezek az ifjak épp Ferenc példájából, szegénységéből és hatalmának elvesztéséből jöttek rá arra, hogy akkor tudják megtömetni a zsebüket pártfogóikkal, […] ha hízelegnek nekik.” (71. k.)
Csak ne lenne ez a regény olyan hátborzongatóan aktuális.

Ujvárosi Emese

Kolozsi Orsolya

Az idegenség botránya

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

„Ahogy álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, és velem szemben a vörös szekrényben ott állt a fekete test, eszembe jutott, ahogy Ferenc elmesélte, milyen különös viszony fűzte Angelo Solimant a Múzeumhoz.” Török Sophie, néhány évvel férje halála után annak legjobb barátját, azaz az ő kipreparált testét nézi Bécsben, a múzeum egyik elfeledett, félreeső raktárában. Ezzel a groteszk és zavarba ejtő helyzettel kezdődik Péterfy Gergely legújabb regénye, hogy aztán, ebből a koncentrikus középpontból (mely szinte minden fejezet elején visszatér) elkezdődjön az a visszaemlékezés, mely a teljes regény cselekményét adja. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor Kazinczy felesége, de az eseményeket nem csak az ő perspektívájából ismerhetjük meg, hanem férje szemszögéből is, hiszen emlékanyagának nagy része valójában Kazinczy visszaemlékezése, mely függő beszédként, Sophie monológjába ágyazva jelenik meg. A házaspár két tagjának  nézőpontja és emlékei mellett még Kazinczy legjobb barátja, Angelo Soliman perspektívája és élettörténete kap domináns szerepet a regény lapjain. Az ő hármuk története voltaképpen a Kitömött barbár, egymáshoz fűződő viszonyuk, egy házasság, egy különös barátság, három sors, három élettörténet megismerése és megértése. A regény szerkezete egészen rendkívüli, hiszen egyszerre halad előre, és ezzel párhuzamosan vissza-visszatekint, így mintha kétfelé haladna az időben, de mégis mindig egyértelmű és áttekinthető. A struktúra a késleltetésre épül, a kolerajárvány eléri Kazinczyék otthonát, ő pedig közeli halálát érezve szeretné megosztani élete legborzalmasabb és leglehetetlenebb, soha el nem mesélt történetét feleségével. Mégpedig azért, hogy maradjon tanú, legyen, aki ezt a borzalmat, ezt a botrányt továbbmesélheti. Az elbeszélő, Sophie már a regény első fejezetében utal erre a történetre, ugyanakkor az olvasó csak az utolsó lapokon bizonyosodhat meg arról, hogy ez az esemény – ahogy egyébként mindvégig sejthető – nem más, mint Soliman lenyúzása és kipreparálása, melynek Kazinczy maga is szemtanújává válik, mert az afrikai végrendeletében rá hagyja a bőrét.

          A Kitömött barbár izgalmas korrajz a tizennyolcadik század második feléről és a tizenkilencedik század első évtizedeiről, ráadásul radikálisan átértelmezi, megújítja hagyományos Kazinczy-képünket is. Megmutatja, hogy a „jólfésült, tankönyvízű, kollektív emlékezetünkben talán kissé unalmasnak is tűnő nyelvújító valójában egy rendkívül érdekes, heroikus figura volt, akinek a nyelv nem pusztán grammatikai és esztétikai probléma volt, hanem lehetőség, fegyver, hogy bebörtönzőin bosszút álljon, szabadságot csikarjon ki: „Nem ölhette meg őket; nem ítélhette őket halálra; nem ítélhette őket vagyonelkobzásra és fővesztésre, nem indíthatott ellenük háborút, de azt megtehette, hogy kihúzza alóluk a szőnyeget: saját létezésük elbeszélésének, saját életük történetének, saját evilági kalandozásuk igazolásának egyetlen eszközét. S ha ezt elveszi tőlük, akkor ők nincsenek többé. Megszűnnek létezni, eltűnnek a megszüntetett dimenzióban (…) A saját nyelvük, amelyben tegnap még otthon voltak, egyszerre idegenné lesz körülöttük, és ott maradnak hebegve-habogva, tátogva és mutogatva, és minden, amit mondanak, a többiek fülének csak bla-bla lesz, ahogy a görögök fülének értelmetlen zagyvaság, bar-bar volt csak a barbárok hadoválása.”

          A címben is megjelenő barbárság a szöveg egyik legfontosabb motívuma. A tizenkét éves Kazinczy apjával a Grabenen sétál, magyaros mentében és süvegben, mindkettejüket kiröhögik, leköpik, majd barbár magyaroknak titulálják. Ez a megaláztatás, a szégyen egész életére beleívódik. Az Afrikából származó, rabszolgának tekintett, ugyanakkor rettentően művelt Angelo Soliman ugyanettől a lenézéstől, megalázottságtól szenved egész életében. Egyszer aztán, egy bécsi séta alkalmával mindketten szándékosan „barbárnak” öltöznek, Soliman rikító sárga kaftánban, smaragzöld turbánban, magyar barátja pedig süveggel a fején, kuruc őseinek kardjával az oldalán sétál végig a város központjában, s nevetnek azon, vajon kit néznek barbárabbnak. Európa számára ugyanis mindketten azok, még akkor is, ha kortársaik közt a legműveltebb, legélesebb elmével rendelkeznek. Az idősebb barát már ekkor utal arra, amit később Kazinczy is megtanul, hogy idegensége nem egy körülmény, vagy átmeneti állapot, hanem személyiségének lényege, veleje, s így soha nem szüntethető meg.

          A regény viszonylag hiteles képet ad Kazinczy Ferenc és Török Sophie életéről, a börtönévekről, Széphalom felépítéséről, a szabadkőműves mozgalomról, a korabeli Monarchiáról, Bécsről, az arisztokrata körök életmódjáról, lényege azonban mégis az idegenség, a kirekesztettség természetrajza. Kazinczy mindig is idegen, már gyerekkorától fogva, saját családjában is, de a fogságban töltött évek után még inkább értelmezhetetlen, definiálhatatlan figurává válik: „Képtelenek voltak olyan szót találni a rendelkezésükre álló nyelvben, amellyel egyértelműen meghatározhatták volna ezt a jelenséget. Olyan szó kellett volna, amely egyszerre fejezi ki az úr, a madárijesztő, a vándor, a kuruzsló, az adószedő, a forradalmár, a vándorszínész és az ördöggel cimboráló tudós tulajdonságait; de mivel ilyen szó nem akadt a szótárukban, inkább nevettek: még mindig ez volt számukra az összes felsorolt sajátosság egyetlen értelmes közös részhalmaza: hogy nevetségesen idegen.” A furcsa szerzetnek tekintett férfi lényére eredménytelenül keresnek meghatározást, mint ahogyan Soliman is kibújik minden pontos és szabatos címke alól. Ez a „magányos”, „dühítő” és „nevetséges” idegenség azonban szorosan együtt jár a szabadsággal, helyesebben éppen abból fakad. De ez a regény és a benne foglalt három élettörténet nem a szabadság mámoros sikertörténete, sokkal inkább annak kudarcát jeleníti meg, mert rámutat arra, hiába, hogy a világ barbár, ha minket lát barbárnak, nem sok esélyünk marad. Kazinczy és Soliman élete is rendre félrecsúszik, nem az az élet lesz, amit megterveztek, megálmodtak, és amiben élni szerettek volna. Jó példa erre az az igyekezet, ahogy a fogságból kiszabadult, friss házas Kazinczy igyekszik Széphalmon kialakítani saját vágyott közegét, de minden balul sül el, a gondosan megtervezett épület a kivitelező mérnök, a kőművesek hozzá nem értése, fásultsága miatt végül önmaga paródiájává válik, s nagyjából ugyanez a sorsa a házaspár összes újító kezdeményezésének. Idegenek maradnak, megvetik a világot, a világ pedig megveti őket. Mindhárman tudatosan, egyfajta dacos bizonyítani vágyással élnek, saját értékeikhez ragaszkodva, mégis bukásra vannak ítélve, heroikus erőfeszítésük és küzdelmük pedig rendkívül tragikussá teszi ezt a bukást. „Halálos veszélynek teszi ki magát, aki különbözni mer.” – állapítja meg Sophie, aki érzi, látja, saját bőrén is tapasztalja, hogyan fogyott el az erő mindkettejükből, hogyan dacoltak a világgal házasságuk első éveiben, majd hogyan látták be (ha ki soha nem is mondták) hogy nem lehetnek győztesek ebben a háborúban.

          Angelo kitömött testét Kazinczy nyomán az elbeszélő botránynak nevezi. A holttest lenyúzása és kipreparálása végső csapás az idegenségre, a megalázás legfelső foka, a preparált tapír, vízidisznó mellé kerülő test megszégyenítése a többség hatalmának kegyetlen demonstrációja. De ez a test nem csak ennek a hatalomnak és önhitt erőnek állít emléket, hanem az erőszaknak, a hitványságnak is, így aztán kétélű fegyverré válik. A kitömött Solimanban ráadásul Kazinczy is magára ismer, saját legyőzöttségét, megalázottságát érzi át benne, de nincs ezzel másképp Sophie sem, aki a szöveg legutolsó mondatában rádöbben, hogy Angelo Soliman kitömött testét szemlélve tulajdonképpen önmagát pillantja meg: „…mert ahogy végül ott álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, szemben a fekete testtel, amely a vörös szekrény izzó mélyéből lépett felém, már tudtam, hogy önmagam előtt állok.” Három kitömött barbárról szól a történet, még ha kettőt közülük soha nem tömtek ki a szó szoros értelmében, de idegenségüknek, másságuknak „emlékművet” állítottak. Jól szerkesztett, szép, sokszor lírai mondatokból építkező regény Péterfy legújabb szövege, olvasmányos, izgalmas és kalandokban is bővelkedő kötet (ahogyan a korábbiak is), a benne maradt rengeteg elütésen kívül kevés hibája van.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2014.

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.

---

Takács Ferenc: Fekete Orfeusz (Péterfy Ger­gely: Ki­tö­mött bar­bár. Pes­ti Kalligram, Bu­da­pest, 2014, 448 ol­dal, 3490 fo­rint.)

A kas­sai szü­le­té­sû, 1968 óta Bá­zel­ben élõ és al­ko­tó szlo­vák író, Dusan Simko Esterházyho lokaj (2000) cí­mû re­gé­nyé­ben, mely Es­ter­házy la­ká­ja cím­mel 2002-ben ma­gyar for­dí­tás­ban is meg­je­lent, sze­rep­hez jut Angelo Soliman, a re­gény­ben fel­idé­zett tör­té­nel­mi kor­szak – Má­ria Te­ré­zia és II. Jó­zsef ural­ko­dá­sa, a bé­csi fel­vi­lá­go­so­dás – kü­lö­nös fi­gu­rá­ja. Af­ri­kai fe­ke­te volt (va­la­hol a mai Ni­gé­ri­á­ban szü­le­tett 1721 tá­ján, a pon­tos dá­tu­mot sen­ki sem tud­ta, ma­ga Soliman sem), gye­rek­ko­rá­ban hur­col­ták el szü­lõ­föld­jé­rõl rab­szol­ga-ke­res­ke­dõk. Lobkowitz her­ceg tu­laj­do­ná­ba ke­rült – a fõ­ren­di presz­tízst ak­ko­ri­ban mû­kin­csek, eg­zo­ti­kus ál­la­tok és ha­son­lók mel­lett kü­lön­le­ges és rit­ka em­ber­pél­dá­nyok, fõ­leg af­ri­kai fe­ke­ték bir­tok­lá­sa is szol­gál­ta. A her­ceg fel­fi­gyelt a né­ger fi­úcs­ka in­tel­lek­tu­á­lis ké­pes­sé­ge­i­re, és – a je­lek sze­rint tu­da­tos kí­sér­let for­má­já­ban – ké­pez­ni kezd­te, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jék: tény­leg ala­cso­nyabb ren­dû ma­jom­em­be­rek, ci­vi­li­zál­ha­tat­lan va­dak-e a fe­ke­ték, mint mond­ják. A kí­sér­let en­nek az el­len­ke­zõ­jét bi­zo­nyí­tot­ta, Solimanból a ne­ve­lés, mely­nek min­den­ha­tó­sá­ga per­sze fel­vi­lá­go­sult hit­té­tel volt, fél tu­cat nyel­vet be­szé­lõ, a tu­do­má­nyok­ban és a mû­vé­sze­tek­ben jár­tas em­bert for­mált, olyan al­ko­tó el­mét, akit a kor­szak ve­ze­tõ in­tel­lek­tu­sai egyen­ran­gú tár­suk­nak te­kin­tet­tek. Lob­ko­witz ol­da­lán, majd Lichtenstein her­ceg szol­gá­la­tá­ban mû­kö­dött, ké­sõbb Lichtenstein fi­á­nak a ne­ve­lõ­je­ként. Párt­fo­gói és ba­rá­tai kö­zé tar­to­zott II. Jó­zsef csá­szár is. Az Igaz Har­mó­nia ne­vû bé­csi sza­bad­kõ­mû­ves pá­holy­ba is fel­vet­ték – egyik pá­holy­be­li „test­vér­ét” Joseph Haydn­nak hív­ták, egy má­sik­nak Wolf­gang Amadeus Mo­zart volt a ne­­ve. (Le­het­sé­ges, hogy a Szök­te­tés a sze­ráj­ból Sze­lim pa­sá­ját Soliman­ról min­táz­ták az ope­ra szer­zõi.) Meg­nõ­sült, lá­nyát, Josephine-t Feuch­tersleben bá­ró vet­te fe­le­sé­gül. 1796-ban hunyt el.

Éle­te és sor­sa fé­nyes bi­zo­nyí­té­ka volt mind­an­nak, amit az Ész és a Vi­lá­gos­ság szá­za­da el­kép­zelt ön­ma­gá­ról és el­hitt ön­ma­gá­nak. Lo­gi­kus volt, hogy a ha­lott Solimant, sza­bad­ság­nak és ön­te­rem­tés­nek, ész­nek és aka­rat­nak eme cso­dá­ját meg­õriz­zék az utó­kor szá­má­ra, az el­jö­ven­dõ nem­ze­dé­kek oku­lá­sa vé­gett. Meg is õriz­ték: a Csá­szá­ri Ter­mé­szet­raj­zi Gyûj­te­mény igaz­ga­tó­já­nak a ké­ré­sé­re a ha­lot­tat leg­fel­sõbb en­ge­dél­­lyel meg­nyúz­ták, bõ­rét pre­pa­rá­lás után ki­töm­ték és a tar­ka­bar­ka „af­ri­kai” öl­tö­zék-ki­egé­szí­tõk­kel fel­éke­sí­tett fi­gu­rát ki­ál­lí­tá­si tárgy­ként el­he­lyez­ték a gyûj­te­mény­ben. Ott is volt egé­szen 1848-ig, ami­kor a bé­csi for­ra­dal­má­rok ál­tal fel­gyúj­tott épü­let­ben por­rá égett.

Simko re­gé­nyé­ben a va­ló­sá­gos So­liman éle­te és sor­sa a re­gény fik­tív fõ­hõ­se, Abeles Izsák kis­mar­to­ni zsi­dó­fiú tör­té­ne­té­hez szol­gál meg­vi­lá­gí­tó ere­jû pár­hu­zam­mal. Vol­ta­kép­pen Izsák fel­emel­ke­dé­sé­nek, a fa­lu­vé­gi get­tó­ból Es­ter­házy her­ceg szol­gá­la­tá­ba, a her­ce­gi ope­ra in­ten­dán­si szé­ké­be, majd on­nan Ame­ri­ká­ba ve­ze­tõ út­já­nak a tör­té­ne­té­hez írott láb­jegy­zet a sza­bad ön­te­rem­tés­rõl, az et­ni­kum, a val­lás és a tár­sa­dal­mi hely­zet „ter­mé­sze­ti” kö­te­lé­ke­i­tõl va­ló meg­sza­ba­du­lás­ról, a fel­vi­lá­go­so­dás em­be­ré­nek tisz­tán mû­vi ön­meg­al­ko­tá­sá­ról, a mo­dern Én­rõl, mint mû­al­ko­tás­ról. Il­let­ve en­nek fo­nák­já­ról: a bár­mi­vé és min­den­né vá­lás­ról, mint meg­sem­mi­sü­lés­rõl, a ha­gyo­má­nyos kö­te­lé­kek­tõl va­ló meg­sza­ba­du­lás­ról, mint to­tá­lis gyö­kér­te­len­ség­rõl, a szü­le­tés-kö­zös­sé­ge rab­sá­gát a sza­bad­sá­gért hát­ra ha­gyó egyén on­to­ló­gi­ai ma­gá­nyá­ról. (Rész­le­te­seb­ben lásd mind­ezt az Es­ter­házy la­ká­já­ról írt re­cen­zi­óm­ban: Moz­gó Vi­lág 2002/12.)

Bé­csi út­jai so­rán az Igaz Har­mó­nia sza­bad­kõ­mû­ves pá­holy­ban egy ma­gyar sza­bad­kõ­mû­ves, Ka­zin­czy Fe­renc is meg­for­dult, még­pe­dig több­ször is, az 1780-as évek­ben, bár ar­ról, hogy Angelo Solimannal meg­is­mer­ke­dett, egy­ál­ta­lán szót vál­tott-e ve­le, nem tu­dunk sem­mi biz­to­sat.

Péterfy Ger­gely új re­gé­nyé­nek, a Ki­tö­mött bar­bár­nak a meg­írá­sá­hoz ez a bi­zony­ta­lan­ság ad­ja az ap­ro­pót: ezt a két va­ló­sá­gos tör­té­nel­mi sze­mélyt te­szi meg re­gé­nye alak­ja­i­vá, és ket­tõ­jük­rõl, Angelo Soliman­ról és Ka­zin­czy Fe­renc­rõl, ba­rát­sá­guk­ról, éle­tük és mû­kö­dé­sük pár­hu­za­ma­i­ról ír re­gényt. Ev­vel ­– ta­lán szán­dé­ko­san is? – az Es­ter­házy la­ká­já­hoz kap­cso­ló­dik, egy­részt Angelo Soliman ré­vén (bár õ Sim­kónál, ha fon­tos is, csu­pán mel­lék­alak), más­részt vi­szont esz­mei ösz­­sze­füg­gé­sek te­kin­te­té­ben: a Ki­tö­mött bar­bár ugyan­úgy a fel­vi­lá­go­so­dás gon­do­lat­kör­ében mo­zog, mint a ti­zen­négy év­vel ko­ráb­bi Simko-regény, és en­nek a gon­do­lat­kör­nek ugyan­azo­kat a di­lem­má­it és an­ti­nó­mi­á­it érin­ti – bár, mint lát­ni fog­juk, új és a Simko-regé­nyé­tõl re­le­ván­san kü­lön­bö­zõ mó­don.

Egyéb­ként van va­la­mi­fé­le mû­fa­ji vagy re­gény­po­é­ti­kai ro­kon­ság is a két mun­ka kö­zött. Mind­ket­tõ olyas­fé­le in­ten­zí­ven önreflexív já­té­ko­kat ját­szik a (tör­té­nel­mi) tény­sze­rû­ség­gel és a (re­gény­sze­rû) fikcionalitással, il­let­ve e ket­tõ foly­to­nos egy­be-bo­nyo­lí­tá­sá­val, mint azok a re­gé­nyek (Pynchon, Rush­die, Grass, Doc­torow, Pamuk, Von­negut és még so­kan má­sok mû­vei), ame­lye­ket Lin­da Hutcheon ka­na­dai iro­da­lom­tu­dós egy 1988-as köny­vé­ben (The Poetics of Postmo­dernism – A poszt­mo­dern­iz­mus po­é­ti­ká­ja) a historiographic metafiction (a „historiografikus metafikció” vagy „metaregény”) fo­gal­má­val je­lölt meg. Péterfy Ger­gely per­sze Simko nél­kül is re­me­kül el­bol­do­gul ev­vel a re­gény­vál­to­zat­tal – lásd pél­dá­ul a 2008-ban meg­je­lent Ha­lál Budánt mint en­nek bi­zo­nyí­té­kát.

A Ki­tö­mött bar­bár me­rész re­gény­írói moz­du­lat­tal töl­ti ki az elõbb em­lí­tett bi­zony­ta­lan­sá­got, az­az a Szoliman- és Ka­zin­czy­-élet­rajz­ok tény­sze­rû­sé­gei kö­zöt­ti rést, sza­ka­dé­kot vagy vak­fol­tot. A re­gény azon a tény­sze­rû­en bi­zo­nyít­ha­tat­lan, s így me­rõ fan­tá­zia­szü­le­mény­nek ve­en­dõ fel­te­vés­re épül, hogy Soliman és Ka­zin­czy na­gyon is jól is­mer­ték egy­mást, sõt ro­kon­lel­kek­re és ba­rá­tok­ra lel­tek egy­más­ban, mi­vel mind­ket­ten a ma­guk sor­sá­nak és hely­ze­té­nek a má­sát is­mer­ték fel a má­si­ké­ban, oly­an­­nyi­ra, hogy Soliman, amint ezt a re­gény utol­só lap­ján ol­vas­hat­juk, vol­ta­kép­pen Ka­zin­czy éle­té­nek a fõ­sze­rep­lõ­je volt. Ez a tü­kör-vi­szony a re­gény té­má­ja, s ez tá­rul fo­ko­za­to­san elénk az el­be­szé­lés me­ne­té­ben.

Aki elénk tár­ja, Ka­zin­czy öz­ve­gye, Tö­rök Sophie. 1831-et írunk, fér­je nem­rég halt meg a vé­res lá­za­dás­sal kí­sért ko­le­ra­jár­vány­ban, fér­je ba­rát­ja, Angelo Soliman, aki­nek tör­té­ne­tét a ha­lá­la kö­ze­led­tét ér­zõ Ka­zin­czy nem­ré­gi­ben me­sél­te el fe­le­sé­gé­nek, év­ti­ze­dek óta ha­lott. Ahogy áll­tam a Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Mú­ze­um te­tõ­té­ri rak­tá­rá­ban, és ve­lem szem­ben ott állt a fe­ke­te test – ez a re­gény el­sõ mon­da­ta, mel­­lyel el­kez­dõ­dik Tö­rök Sophie mo­no­lóg­for­má­jú el­be­szé­lé­se ön­ma­gá­ról, va­la­mint kö­zös éle­tük­rõl Ka­zin­czyval, akit mind­vé­gig „Fe­renc” né­ven em­lít, és mind­ar­ról, amit Ka­zin­czytól hal­lott Solimanról és ket­te­jük ba­rát­sá­gá­ról. A kez­dõ mon­dat még jó né­hány­szor el­hang­zik a mo­no­lóg­ban, és ref­rén­sze­rû­en új­ra meg új­ra vis­­sza­te­re­li az ol­va­sót a kü­lö­nös el­be­szé­lõi hely­zet­hez: az as­­szony a fér­je egyet­len iga­zi ba­rát­ját szem­lé­li ki­tö­mött mú­ze­u­mi tárgy alak­já­ban, s ez in­dít­ja el és tart­ja moz­gás­ban az em­lé­ke­zés fo­lya­mát. Majd a leg­vé­gén ugyan­ez a mon­dat tesz pon­tot a bel­sõ mo­no­lóg (egy­ben a re­gény) vé­gé­re: …ahogy vé­gül ott áll­tam a Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Mú­ze­um te­tõ­té­ri rak­tá­rá­ban, szem­ben a fe­ke­te test­tel, amely a vö­rös szek­rény iz­zó mé­lyé­bõl lé­pett fe­lém, már tud­tam, hogy ön­ma­gam elõtt ál­lok.

Soliman és Ka­zin­czy éle­te és sor­sa a mo­no­lóg­ban a fel­vi­lá­go­so­dás nagy pro­jekt­jé­re adott pél­dá­zat-va­ri­áns­ként tá­rul elénk. A par­ti­ku­la­ri­tás­ok­ból va­ló ki­sza­ba­du­lás utó­pi­á­ja ez, az em­be­ri egyed fel­emel­ke­dé­se a tisz­ta em­ber­volt uni­ver­za­li­tá­sá­ba, az „eré­nyes koz­mo­po­li­ták” vi­lá­gá­ba. (Eré­nyes koz­mo­po­li­ták – ez volt a ne­ve a mis­kol­ci sza­bad­kõ­mû­ves pá­holy­nak, ame­lyet Tö­rök La­jos gróf, ké­sõbb Ka­zin­czy apó­sa, ala­pí­tott. Ide vet­ték fel Ka­zin­czyt is, aki a sza­bad­kõ­mû­ves­ség­ben az „Or­fe­usz” ne­vet kap­ta.) Ez a fel­emel­ke­dés csak­is az ön­te­rem­tés, ön­ma­gunk­nak „ememberként” va­ló új­ra­al­ko­tá­sa ré­vén le­het­sé­ges – ma­gya­ráz­za (a Péterfy ál­tal a szá­já­ba adott, va­ló­já­ban so­ha meg nem al­ko­tott neo­lo­giz­mus­sal) Ka­zin­czy. Azt az em­bert je­löl­te ez a szó, aki ké­pes volt ön­ma­gát töb­bé ten­ni, mint szü­le­té­si adott­sá­ga­i­nak és tár­sa­dal­mi hely­ze­té­nek ös­­szes­sé­ge: az em­ember az, aki sa­ját ha­já­nál fog­va rán­gat­ja ki ma­gát ab­ból a mo­csár­ból, amely­be mind­an­­nyi­an ele­ve be­le­szü­le­tünk. … Az emember a sza­bad em­ber. Az emember lé­nye­ge, hogy nem a szü­le­tés és a vér­sé­gi elõ­jog te­szi, sõt, csak olyas­mik­bõl áll­hat ös­­sze, ame­lyek szü­le­tés­sel nem jár­nak együtt. … Aki úgy vi­sel­ke­dik, ahogy azt el­vár­ják tõ­le a csa­lád­ban, osz­tály­ban, kaszt­ban, amely­­­be be­le­szü­le­tett, nem emember, és nem emember az sem, aki nem jel­le­me cso­dá­la­to­san vé­let­len­sze­rû egy­sze­ri­sé­gé­bõl ve­ze­ti le cse­le­ke­de­te­it, ha­nem is­te­ni pa­rancs­ra, ele­ve el­ren­de­lés­re, sors­ra, csa­lád­ra, nem­zet­re, ha­zá­ra mu­to­gat. Az ememberséghez em­ber­fe­let­ti erõ­fe­szí­tés szük­sé­ges, ezért a meg­ket­tõ­zés.

Mind­ket­tõ­jük „ememberségé­nek” le­küz­den­dõ aka­dá­lya a par­ti­ku­la­riz­mus sa­já­to­san „ko­lo­ni­á­lis” for­má­ja, a bar­bár­ság: az af­ri­kai tör­zsi élet és a le­mos­ha­tat­lan fe­ke­te bõr­szín egy­fe­lõl, az ázsi­ai el­ma­ra­dott­ság, mû­ve­let­len­ség és ci­vi­li­zá­lat­lan­ság Ma­gyar­or­szá­gon más­fe­lõl. Tör­té­ne­tük ezen a pon­ton po­li­ti­kai töl­te­tet is kap. Mind­ket­ten kap­cso­lat­ba ke­rül­nek a Mar­ti­no­vics-ös­­sze­es­kü­vés­sel (Ka­zin­czy, mint tud­­juk, majd­hogy­nem vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nyek­kel: hét év stá­tus­fog­ság­gal fi­zet). Meg­igé­zi õket az esz­mé­nyi tár­sa­da­lom ígé­re­te, a sza­bad­kõ­mû­ves utó­pia, majd a fran­cia for­ra­da­lom. Ignaz von Born, a bé­csi sza­bad­kõ­mû­ve­sek tu­dós ve­zé­re, Soliman be­fo­lyá­sos párt­fo­gó­ja az 1780-as évek­ben ar­ról fan­tá­zi­ál, hogy 1810-re sem egy­ház, sem ne­mes­ség, sem jog­egyen­lõt­len­ség, sem adó­zá­si kü­lönb­sé­gek nem lesz­nek se­hol, Eu­ró­pa egyik or­szá­gá­ban sem, er­go a há­bo­rúk­nak sem lesz ér­tel­me. Újabb öt­ven év, és az egész vi­lá­got az és­­sze­rû­ség, az igaz­sá­gos­ság és a test­vé­ri­ség el­vei alap­ján le­het be­ren­dez­ni. (Mint­ha Nyikita Szergejevics Hrus­cso­vot hal­la­nánk a hat­va­nas évek ele­jén: A szov­jet em­be­rek kö­vet­ke­zõ nem­ze­dé­ke már a kom­mu­niz­mus­ban fog él­ni. Vagy Ha­rasz­ti Mik­lóst a ma­gyar rend­szer­vál­tás más­nap­ján: Négy-öt év, és egy Dá­nia-sze­rû unal­mas pol­gá­ri de­mok­rá­ci­á­ban fo­gunk él­ni.)

Ezt a po­li­ti­kai il­lu­zi­o­niz­must egé­szí­ti ki a XVIII. szá­za­di ra­ci­o­na­liz­must mint­egy el­len­té­te­sen ki­egé­szí­tõ hermetizmus pro­jekt­je, az anya­gi vi­lá­got „fi­no­mabb” szint­re eme­lõ, az el­ron­tott te­rem­tést a ké­mi­ai ele­mek szint­jén ki­ja­ví­tó al­kí­mia. Tö­rök La­jos gróf, Ka­zin­czy apó­sa ön­fel­kent ró­zsa­ke­resz­tes­ként en­nek a tu­do­mány­nak vagy mû­vé­szet­nek a meg­szál­lott mû­ve­lõ­je. Le­á­nya is ezért lett Sophia, ag­nosz­ti­kus is­ten­nõ, a te­rem­tés nõi prin­cí­pi­u­ma.

Ám az ál­mok nem vál­nak va­ló­ra. Sõt. A po­li­ti­kai re­mé­nyek­re a Mar­ti­no­vics-ös­­sze­es­kü­vés fel­szá­mo­lá­sa tesz pon­tot, Ka­zin­czy éve­kig bör­tön­ben seny­ved, Soliman meg­nõ­sül, be­le­szür­kül a ma­gán­élet­be, meg­hal. Sza­ba­du­lá­sa után Ka­zin­czy már csu­pán ár­nyé­ka haj­dan volt ön­ma­gá­nak, csa­lád­já­val kény­te­len pe­res­ked­ni, egy­re szû­kö­sebb vi­szo­nyok kö­zött él Sophiával. Múl­nak a re­mény­te­len évek-év­ti­ze­dek. Las­san szin­te sen­ki sem em­lé­ke­zik ar­ra, hogy mi­lyen volt egy olyan lég­kör­ben él­ni, ami­kor kéz­zel­fog­ha­tó­an kö­ze­li­nek tûnt a pil­la­nat, hogy el­tû­nik az egy­ház, a zsar­nok­ság, az ön­kény és a szol­ga­ság.

Ku­dar­cot val­lott az „ememberség” utó­pi­á­ja is. Ha­lá­la elõtt An­ge­lo Soliman rá­éb­red, hogy nem sza­bad em­ber, ha­nem má­sok báb­ja: unat­ko­zó arisz­tok­ra­ták já­ték­sze­re, fel­vi­lá­go­sult in­tel­lek­tu­e­lek ide­o­ló­gi­ai ér­ve-bi­zo­nyí­té­ka. Hi­á­ba min­den, be kell lát­nia, hogy nem lett be­lõ­le „emember”, hogy vég­sõ so­ron még­sem más, mint egy em­be­ri ru­há­ba öl­töz­te­tett, be­szél­ni és szá­mol­ni meg­ta­ní­tott ma­jom. Egy vá­sá­ri mu­tat­vány, her­ce­gi dísz­tárgy, amely­nek meg­van az a kü­lön­le­ges, bár fe­les­le­ges tu­laj­don­sá­ga, hogy ön­ma­gán is tud cso­dál­koz­ni.

Ka­zin­czy is a ku­darc­cal kény­te­len szem­be­néz­ni: Széphalom, az „ememberség” pél­da­adó jel­kép­ének és gya­kor­la­ti meg­tes­te­sü­lé­sé­nek szánt mû, jel­kép­nek erõt­len, meg­tes­te­sü­lés­nek ha­tás­ta­lan. A da­ra­bos, föld­sza­gú hely­ne­vek kö­zül, a dû­lõ­ne­vek dur­va, po­gány rá­ol­va­sá­sá­ból úgy csil­lant elõ Szép­halom ne­ve, amel­­lyel Fe­renc il­let­te a dom­bocs­kát, amely­re az éle­tün­ket kép­zel­te, mint a csi­szolt­gyé­mánt a ka­vi­csok kö­zül. De ez a va­rázs­lat ke­vés volt ah­hoz, hogy az egé­szet meg­vál­toz­tat­has­sa. Min­den pró­bál­ko­zá­sunk, amel­­lyel meg­pró­bál­tuk ki­emel­ni a há­zunk, a nyel­vünk és a sor­sunk a vér és föld szab­ta dra­ma­tur­gi­á­ból, ku­dar­cot val­lott.

És el­jön a vég­sõ igaz­ság pil­la­na­ta. Ka­zin­czy fel­fe­di Sophia elõtt éle­te utol­só nagy tit­kát: Soliman õrá hagy­ta a bõ­rét, úgy ren­del­ke­zett vég­ren­de­let­ében, hogy ha­lá­la után nyúz­zák meg, és az örö­kös is le­gyen je­len en­nél a mû­ve­let­nél.

A ma­gyar bar­bár meg­örö­köl­te az af­ri­kai vad­em­ber bõ­rét: Soliman és Ka­zin­czy jel­ké­pe­sen ugyan­az­zá az em­ber­ré vál­tak. Fe­ke­te Or­fe­us­­szá, akik egye­dül Apol­ló­ban, a fény és a rá­ció is­te­né­ben hit­tek, s aki­ket a fény és a rá­ció ve­zé­rel­te út­juk vé­gén kö­nyör­te­len szük­ség­sze­rû­ség­gel szag­gat­tak da­ra­bok­ra a tör­té­ne­lem és az élet, vagy csak egy­sze­rû­en: a „va­ló­ság” örök­ké ré­szeg, örök­ké meg­bé­kít­he­tet­len menádjai.

A tör­té­ne­lem az élet ta­ní­tó­mes­te­re, ír­ta Ci­ce­ro. Péterfy Ger­gely nagy­sze­rû re­gé­nye en­nek a ta­ní­tó­mes­ter­nek az egyet­len iga­zi lec­ké­jét tar­tal­maz­za: a hi­á­ba­va­ló­ság és a re­mény­te­len­ség tex­tu­sát.