Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében.
Fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt,
pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.
CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, pedig fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.
Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, pedig Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, amikor CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból.
A Fehér úton az Élessaroknál, Kőbánya Felsőtől északkeletre áll ez a démoni épület, amelyet mindig elszorult torokkal figyelek, ha nagy ritkán erre járok. Van benne valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó. Évről évre egyre rohad, ha jól látom, lakatlan, vagy legalábbis nincs körülötte látható jele az életnek. Az elhelyezkedésében van valami teátrálisan megtervezett. Mintha eleve ijesztgetésnek szánták volna. Szürke, mint egy patkány, vagy egy múmia. Ha a toszkán tájban állna, nem a húgyszagú, reménytelen vasúti pálya mellett, akkor sem lenne benne semmi csalogató, semmi bájos. Mintha direkt bosszúból építette volna valaki, hogy rosszul érezze benne magát, akit ide vet a sors. Mintha még önmagát is utálná. Gonosz lélek, aki itt tengődik a lét peremén, figyelmeztetésül: lám, ilyen is lehet az élet, ha nem vigyázol, emberfia.
Most, hogy utánanéztem, hogy keveredett ide ez a bizarr épület, már jobban értem, miért ilyen reménytelen szegény: ez Budapest egykori vámházainak egyike, amelyek mind egy kaptafára épültek a 19. század második felében, pontosabban éppen 1900-ban. Hét darab épült belőlük a város határpontjain. Így néz ki az, amelyik az Üllői úton áll:
Így pedig az, amelyik a Váci úton állt, amíg le nem bontották:
Ez meg az Erzsébet királyné útján:
Valljuk be, sem sárgán, sem kéken, sem vakolatlanul nem lett vidámabb. Talán az arányai teszik, talán a kaszárnyára emlékeztető ablakok, talán a suta tető, amely olyan, mint egy vasutassapka, talán teletubby-kémények, nem tudom. De, talán mégis tudom. Vagy legalábbis sejtem.
Ezek a házak tényleg kísértetek: olyan helyen állnak, amelyek már nem léteznek. Megszűnt a világ, amelyben értelmük volt. A tér egykor kitüntetett pontjain álltak: határpontokon, a városba befutó főutak és a városhatár találkozásainál. Ez adhatta a méltóságukat, meg az a nem mellékes körülmény, hogy aki ide belépett, soványabb pénztárcával lépett ki. De megtehették bárkivel, hogy megvágják, megvolt hozzá a törvény adta joguk. Vámoltak. Bírságoltak. Behajtottak, kamatot számítottak, büntettek, elkoboztak. Voltak valakik.
Aztán jöttek az új idők, megnőtt a város, a határ pedig eltűnt alóluk. Az új határoknál új épületek nőttek, új törvények szerint. Logisztikai központok, irodaházak, szállodák, parkolók. A feladatukat vesztett vámházakat körbevette a város, akit egykor védtek és határoltak és bevételekhez juttattak. Túlnőtt rajtuk, kinevette őket. A régi, aprócska Budapest határain túlnőtt főváros a metropolisz gőgjével rúgott beléjük, régimódi, leszerelt vámtisztekbe, rokkant obsitosokba. Oda a méltóság, oda a hatalom, oda a törvény a hátuk mögül. Most sértetten roskadoznak, öreg, kopasz, pocakos hivatalnokok, akik ifjan sem voltak éppen Adoniszok, és durcásan várják a halált. Az egyikből Tesco felvételi központ lett, a másikból szállloda: mintha a nyugdíjas vámtiszt beállna sztriptíztáncosnak vagy telemarketingesnek. Micsoda megaláztatás. Akkor már inkább megéri kísértetnek állni. Vagy jöjjön a dinamit, vagy egy bontódaru ólomgolyója.
Harminc évvel ezelőtt reggel Faragó Ferenc barátom lakásán kávézgattunk. Durván másnaposak voltunk, végigkocsmáztuk az előző estét, Kispilzeni, Grinzingi, meg még mit tudom én. És az Ibolyában kezdtünk. Huszonegykét évesek voltunk, ifjú bölcsészek, mi mást csináltunk volna. Az előző félévben olvastuk rajongással Németh G. Béla szemináriumán a Szindbád hazamegyet, onnantól nem volt megállás, egymás után olvastuk a Máraikat, feltúrtuk a Révai-kiadásokért az antikváriumokat. Furcsa érzés volt, hogy az ember, aki ezeket a foszladozó, háború előtti könyveket írta, amelyek egy másik történelmi korból, a születésünk előtti régmúltból hozzák magukkal az idő ó üzenetét, még mindig él. Valahol épp most sétál, olvas, beszél. Mintha József Attilára vagy Krúdy Gyulára az ember nem mint rég halott szerzőkre gondolna, hanem összefuthatna velük bármikor az utcán – teljes kognitív disszonancia.
Egyébként a rendszerváltás előszele volt, hogy egy ELTE
szemináriumon egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. Néhány évvel korábban,
amikor gimnazistaként OKTV-dolgozathoz akartam Márait olvasni (és az a könyv
épp nem volt meg a családi könyvtárban), az Egyetemi Könyvtárban főigazgatói
engedélyt kellett kérni még a helyben olvasáshoz is. Kértem és megkaptam – a főigazgató
akkoriban épp az a Németh G. Béla volt, aki aztán szemináriumon is Márait
olvastatott velünk.
Azon a másnapos reggelen is Szabad Európa Rádiót hallgattunk, mint mindig, minden reggel és este – az ember akkoriban a szocialista Magyarország adóin legfeljebb csak a Vasárnapi Újságot és a 168 órát kapcsolta be (ezekben lehetett először szabad véleményeket hallani, de ez persze ma már történelem). Szóval ülünk másnaposan, kavargatjuk a kávét, kint szürke, rohadó február a romos, golyólyuggatta Budapesten, és – nem hazudok, kérdezzétek meg Faragó Ferencet – Márairól beszélgetünk. Hogy milyen kőkemény karakánság és elvhűség, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem jelenhet meg Magyarországon egyetlen műve sem, ameddig itt vannak az oroszok, hiába kuncsorog neki az Akadémia meg az Írószövetség. És vajon kimennek-e az oroszok, és ha ki, mikor.
És akkor meghaljuk a SZER-en Márai halálhírét. Megállt a kezemben a kávéskanál. Döbbenten ültünk – nem csak a hír taglózott le minket, hanem a hátborzongató koincidencia, hogy épp akkor jut eszünkbe itt a távoli Budapesten, amikor odaát San Diegoban épp tepsibe rakják. És amikor főbe lőtte magát, mi kábán aludtunk.
Ennek ma épp harminc éve. Véletlenül épp süt a nap, Faragó Ferenc sincs messze, ő egy szentendrei dolgozószobából nézi a koratavaszt, én Kisorosziból. Még élünk, az oroszok kimentek, de…
Régóta szeretnék ilyen címmel tartani egy beszédet. Újra
és újra felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei – a kelet-európai létezés
ellenállhatatlan bája, hogy ezt újra és újra elmondhatja minden generáció.
„Ki-ki édes hazája s
nemzete, szabadsága mellett
az Isten s
törvényünk ellen képtelenül
hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató,
nemesi szabadságunkat rongáló,
igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető,
jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat,
kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon
fegyvert…” Háromszáztizenhat évvel ezelőtt a breznai pátensben Rákóczi
fegyverbe szólított – én természetesen nem mennék ilyen messzire. Hibrid idők
hibrid harcmodort igényelnek, hibrid autokráciában a létezés maga is
hibridizálódik. Csak a pontosság és a derű kedvéért jegyzem meg, hogy a hibrid szó a görög hübris-ből ered,
amely a görög tragédiaelmélet egyik kulcsfogalmaként ismeretes, gőg,
elbizakodottság szóval szokták fordítani. Eredetileg azonban azt a cselekedetet jelenti, amikor valaki másvalaki
szférájába ártó szándékkal agresszívan hatol be, tehát megerőszakolást, megalázást,
megbecstelenítést, csonkítást, bántalmazást jelent. A klasszikus Athénben konkrét
büntetőjogi fogalom is volt: az olyan erőszakos cselekedeteket jelölték vele,
amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása, a hatalom
fitogtatása. Erkölcsi értelemben pedig legnagyobb bűnt értették alatta: azt a
bűnt, hogy az ember elfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát tekinti
mindenhatónak. A görögből a latinba átkerült hibridus pedig eredendően
elfajzottat és korcsot jelent, és csak növénytani műszóként szelídült meg
annyira, hogy egyszerűen csak keveréknek értjük. Pedig tanulságosabb, ha az
eredeti jelentésében értelmezzük, milyen is ez a hibrid rendszer: nem
egyszerűen keverék, amely demokrácia és diktatúra eszköztárát mixeli, hanem
valami alantas, megalázásra és megszégyenítésre épülő hatalom, amely saját
felsőbbrendűségét erőszakkal demonstrálja és önmagát mindenhatónak képzeli
Egy olyan év áll mögöttünk, amelyben a Magyar Tudományos
Akadémiát, az egyetemeket, a színházakat és az irodalmi intézményeket egyszerre
érte támadás. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kivéreztetése, függetlensége
elleni támadás arra irányul, hogy megtörje az intézmény önállóságát, döntési
szabadságát a kutatási források felhasználása fölött. A színházak
tao-támogatásának elvétele és a támogatási rendszer központosítása ugyanígy a
független struktúrák ellen irányul, az egyetemek már jó ideje kézi vezérlés
alatt állnak, a CEU képzésének nagy részét pedig merő hübriszből elüldözte az
országból a hatalom. Az irodalom egyik jeles intézménye, a Petőfi Irodalmi
Múzeum olyan igazgatót kapott, akinek pályázata nem sok jót ígér. A Kárpát-Medencei
Tehetséggondozó Nonprofit Kft az épphogy csak vegetáló független írószervezetek
funkcióit igyekszik átvenni. A művészeti egyetemek tervezett összevonása mögött
ugyanez a terv rajzolódik ki: az önállóságuk, szabadságuk elvétele. A kultúra és
a tudomány minden területén tanúi vagyunk annak, hogy a hatalom vagy párhuzamos
intézmények létrehozásával és felpumpálásával (lásd a Széchenyi Művészeti
Akadémia kontra MMA), vagy a meglévő intézmények bekebelezésével kényszeríti rá
akaratát az egyetemi, tudományos és alkotói társadalomra. A tankötelezettség
lecsökkent 16 évre, a gimnáziumi férőhelyek fogyatkoznak, egyetemi szakok szűnnek
meg, a minőségi oktatáshoz egyre kevesebben férnek hozzá. Ordító a
pedagógushiány, az idegen nyelvek ismerete az Európai Unióban nálunk szégyen
szemre a legalacsonyabb. A politika nyíltan felmondta a hallgatólagos
szerződést, amelyet liberális demokráciákban politika és tudomány köt: nyíltan
az áltudományok, összeesküvéselméletek mellé állt. Lassan egy évtizede
folyamatos a kútmérgezés: a NER a hatalmát a társadalom pszichéjét és mentális
egészségét fertőző álhírekkel, agresszióra bíztató kommunikációval tartja meg,
amely maradandó károkat okoz a társadalom erre fogékony rétegeiben. Harag,
agresszió, sötét rosszindulat lett úrrá a társadalmon, az emberi kommunikáció
színvonala rémületesen lealacsonyodott. A hatalom csúcsáról szertesugárzó
agresszió lehatolt a társadalom minden rétegébe, szétroncsolta a jóindulat,
megértés, türelem és szolidaritás amúgyis kezdetleges struktúráit. A NER a
történelmében megalázott, a Trianon-szindrómán túllépni képtelen, nyelvében
elszigetelt, a gazdag Nyugatot féltékeny gyanakvással szemlélő szerencsétlen magyar
társadalom minden traumáját pontosan ismeri és aljasul kihasználja saját
rövidtávú politikai céljaiért. A középkor hiedelmvilágában gyökerező sötét
babonák mérgező televénye, a zsigeri idegengyűlölet és antiszemitizmus keveredik
a 19 századi nacionalizmus és a 20 századi totalitarizmusok mérgező és gyilkos
örökségével és vegyül a globalizált világ új kihívásaira válasz találni képtelen
társadalom frusztrációival. A politika, a helyett, hogy a tudománnyal és
művészettel összefogva korszerű és releváns válaszokra törekedne, kerül, amibe
kerül, a társadalmat belenyomja a mérgező eszmék mákonyába.
A NER társadalomképének középpontjában nem a
képzett, önálló döntésre képes, kreatív, szabadon gondolkodó ember áll, hanem
az utasításra váró, előítéletekbe gabalyodott alattvaló. Következésképpen nincs
szüksége szabad és gondolkodó emberekre. A NER-re egyedül a szabadság és az önálló
gondolkodás jelent veszélyt. Ebben a vértelen, hibrid hungarizmusban az
ellenséget nem faji alapon jelölik ki: itt mindenki ellenség, aki nem hajlandó
alattvalóvá zülleni. Akár kutató az akadémián, akár színész, rendező,
dramaturg, egyetemi oktató, hálózatkutató, vegyész, klímatudós vagy író. A NER
nem hajlandó megtűrni az országban olyan embereket, akik részéről az a veszély
fenyegeti, hogy az önálló gondolkodásra és a szabadság és morális kötelezettség
elsődlegességére figyelmeztessenek. Nem tűr meg senkit, aki nem szajkózza a
zagyva nacionalizmust, amely lejárt és megrohadt eszmék bűzlő maradékával
táplálkozik, nem hajlandó senkit elviselni, aki nem felel meg a nemzeti
szűklátókörűség és kötelező rosszindulat hermeneutikájának.
Ez a vértelen, hibrid hungarizmus nem erőszakkal lép
fel. Nem deportál, nem száműz, nem börtönbe zár: ez a vértelen, hibrid
hungarizmus párhuzamos intézményekkel, intézménybezárásokkal, feketelistával,
pénzmegvonással, és ha kell, lejárató- és rágalomkampányokkal éri el a célját. A nyitott határok lehetővé teszik,
hogy az elégedetlenek, a kiszorítottak, az elüldözöttek elhagyják az országot,
így aztán a feszültség nem idehaza gyülemlik. Az elégedetlen szakmunkás
ugyanúgy emigrál, mint az elégedetlen kutató, így kevés az esély arra, amit
egyes ellenzékiek az ellenállás motorjának gondolnak, hogy az értelmiség
összefog a munkásosztállyal. A magyar gazdaság állapota, a NER-rel
szembehelyezkedni bátor vállalkozói réteg hiánya nem teszi lehetővé, hogy az
intézmények híján idehaza éljenek túl az elüldözöttek. Az Európai Unió csak
ímmel-ámmal kezdi észrevenni, hogy a magyar demokráciának immár csak a
patomkin-díszletei állnak, és ha észrevette is, alig képes bármit cselekedni.
Az európai Unió vezetését megszerezni akaró populisták előretörése valós
veszély, amely hosszú távon megakadályozhatja abban az EU-t, hogy fel tudjon
lépni az európai értékeket lábbal tipró rendszer ellen.
A NER erejét a harag és a bosszúvágy adja. A kultúra
és a tudomány elfoglalásához azokat gyűjtötte maga köré, akik vagy kiszorultak
az intézményekből, mert nem voltak elég szorgalmasak és tehetségesek, vagy a
környező országok kisebbségi magyarságából jönnek Trianon-szindrómától sújtva,
telve fájdalommal, gyanakvással és bosszúvággyal a sorsuk iránt évtizedekig
közönyös anyaországi elittel szemben. A művészeti életben a NER a dilettánsok
bosszúvágyát fordítja a maga javára. Jönnek főállású magyarok, a szellemi verőlegények,
akik minden magasabbrendűt, emelkedettet és értékeset gyűlölnek, mivel nem
értik; akik minden siker mögött összeesküvést gyanítanak, akik féltékeny
gyanakvással rángatnak a sárba mindent, ami túllép a nacionalista szűklátókörűség,
a giccs és a nyárspolgári felfogóképesség határain. Kapóra jött valamennyiüknek
a leplezetlenül antiszemita Soros-kampány, amely a néphagyományban élő babonás zsidógyűlölet
elemeit vegyíti a globális gazdasági rendszer iránti kispolgári értetlenséggel.
Most már az államtitkár is sorosista elemeket szimatol az akadémiai
kutatóhálózatokban, az aljas és emberiesség elleni bűnben fogant propaganda a
kultúrharc eszköztárában is megjelent. A kevesek által olvasott szabad médián,
néhány csekély hallgatottságú rádión és kevesek által nézett tévéadón kívül nem
jelenhet meg semmi olyan gondolat, amely ne a rendszer borzalmas ideológiáját
szajkózná. A közszolgálatinak hazudott médiumokban immár egy évtizede nem
kaphat szót senki, aki nem a rendszer talpnyalója.
Nem lehet kétségünk, a rendszer nem konszolidálódik.
Képtelen rá. A budai várat elfoglaló, hibrid királyságában hübriszében pöffeszkedő
vezér pontosan tudja, hogy csak a harc szításával maradhat hatalmon. Rémületes
látni, milyen lelkesen állnak sorban a jelentkezők, akik egy kis koncért,
ideig-óráig tartó dicsőségért, vitézi plecsniért hajlandóak arra, hogy
végrehajtsák a rájuk bízott szellemi népirtást.
OBrian Orwell 1984 című regényében megkérdezi
Winstont,- „Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött?
– Úgy, hogy szenvedést okoz neki – felelte.
– Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki.
De az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved,
hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának
engedelmeskedik, s nem a sajátjának?
A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében
rejlik.
A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket
darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk.
Kezded már érteni, miféle világot teremtünk?
Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba
hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem,
árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem
irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr.
A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való
haladás.
A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a
szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül.
A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a
félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki
fogunk irtani – mindent.
Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a
Forradalom előttről maradtak fenn.
Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz
szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített
ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha
egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz
különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi
szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet. De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el,
Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre
kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma,
az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a
jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”
Ezelőtt harmincvalahány évvel az épp elmúlt
förtelmes Szovjet birodalom romjai fölött szörnyülködve olvastuk ezeket a
sorokat, és múltunkra véltünk ráismerni benne. Senki sem gondolta volna, hogy a
jövőnk forgatókönyvén szörnyülködünk.
A nemzeti együttműködés hibrid, tehát korcs és a
hatalom agresszív kiélésére alapuló rendszerét a harag és a közös rablás öröme tartja össze.
Ebben sokat kölcsönöz a nomád államalakulatoktól. Ez a pogány nomád államalakulat
azonban polgárinak és kereszténynek hazudja a magát, hogy így leplezze immoralitás
át és barbárságát. A nemzeti együttműködés rendszerének haragja azok ellen
irányul akik nem hajlandók részt venni ebben a hazugságban sőt inkább hajlandók
nevén nevezni a gyereket, a lopást lopásnak, a pogányságot pedig pogányságnak hívni.
A konzervatív restauráció a Horthy korszak rendi társadalmát vegyíti a Kádár
kor sunyi kisemberének erkölcseivel. Legnevetségesebb oldala akkor lepleződik
le, amikor konzervatív forradalomnak nevezi magát, ami kétségkívül az egyik
legviccesebb és letramplibb önellentmondás, versenyben az első helyért az
emberarcú szocializmussal vagy a magyar Zuckerberg Mészáros Lőrinccel.
A kicsibe-okosba megúszás és lopkodás, a hőbörgő
kivagyiság és a nemzeti önsajnálat operettje nem forradalom, ez már a
forradalmáraiból is látszik. Schmitt Máriának, Németh Szilárdnak vagy Gerő
Andrásnak nem sok esélye van, hogy diáklányok pólóin virítson. Ezért lengi be
ezt az üdének hazudott forradalmi szellőt jeges, rohadó kriptaszag. A NER a legalantasabb
emberi tulajdonságokra épít, és tagjaitól legalantasabb tulajdonságokat
követeli meg: a feltétlen engedelmességet a kritikátlan ostobaságot az elvakult
gyűlölködést, a házmestertempót, a
feljelentgetést, az irigységet, a sunyi talpnyalást, egymás elárulását, a
nyárspolgári bornírtságot. Az üde forradalmi ifjak valójában élettelen zombik,
és ebben a zombiháborúban elég nehéz a túlélés. Akit a zombi megharap, maga is
zombi lesz, a zombiharapást pedig a Közszolgálatinak csúfolt média terjeszti,
mely mérgező nyálával befröcsköl mindenkit. Ezért kell a magyar tájakon
óvatosan járni, mint Milla Jovovich egy sivatagi díszletben.
De persze akármennyire tömik is ki pénzekkel a
rendszerhű, üdén forradalmi művészeti szervezeteket, kutatóintézeteket,
tanszékeket, írószervezeteket és színházakat, a dolog a kultúrában nem úgy
működik mint a gazdaságban. Haveri zsebeket tele lehet tömni és abból
lesz ház, autó, gyár, föld, még ha közepesen, vagy alacsony színvonalon
működnek is aztán ezek a hozzá nem értő lakájok kezén, mint ahogy ezt egyébként
a gazdasági mutatók statisztikái évek óta pontosan jelzik. Tehetségeket viszont nem lehet tenyészteni,
gerincet nem lehet lopott pénzből növeszteni, még közepes megtartásút sem.
Az bizony mindig implantált gumigerinc marad. A szellemi és morális fertőtől
minden tehetség, minden gerinces lény visszariad, akárhogy csábítják pénzzel
vagy karrierrel. Ne felejtsük el, ifjú gárdistának csak a Gajdics Ottó-félék
álltak.
Miközben teli szájjal hirdeti magáról, hogy Európa utolsó bástyája és
védelmezője, ez a hibrid rendszer a legalapvetőbb európai értékek tagadja meg
és megszüntetésükön együtt munkálkodik Európa olyan ősellenségeivel és csalódott hősszerelmeseivel,
mint például az oroszok. Ez a két alapérték az antik hagyományból származó nyitottság
és szabadságvágy, valamint a keresztény tradícióból érkező szolidaritás és
empátia. Ezeket egy nomád nép barbár értékrendje cseréli, ahol minden
idegen csak zsákmány vagy ellenség lehet, a nő tulajdon, a kíváncsiság határa pedig addig terjed, ameddig
a tapasztalat nem mond ellent saját hiedelmeinknek.
Azonban mint minden nomád államalakulat, a nemzeti együttműködés rendszere is ingatag
és instabil. A közös rablás öröme addig tart, amíg van mit rabolni, de közben
is fenyeget az, hogy bármikor hajba kaphatnak a koncon a rakoncátlan hadurak; a
harag pedig csak addig képes összetartani a rendszert, ameddig a nyilvánvaló
bűnök le nem lepleződnek. Csak addig lehet kalandozni, ameddig Lechwiesennél
egy morcos német páncélos hadsereg oda nem csördít.
Barátaim, nagy beszédek elmaradhatatlan részei a
látomások. Új pogányok korát éljük, új Koppányok fenekednek Róma ellen, a haza
új István királyra vár, aki újrafundálja az európai értékeket.
Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae
vulnera. Felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei. Ideje begyógyítani őket.
Vagy legalábbis felkészülni arra, hogyan fogjunk majd hozzá a gyógyításhoz,
amikor a sebek ejtőinek és feltépőnek lejár az idejük. Hogyan hozzuk vissza
külföldről az elüldözött szellemi tőkét, hogyan építjük fel újra a szabadságra és
függetlenségre alapuló művészeti és tudományos élet intézményeit, hogyan
takarítjuk el a romokat, amelyek e szellemi pogánydúlás után maradnak. Hosszú
munka lesz, de már most el kell kezdeni.
„Ne szűnjünk meg hát ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra űzettetett sorsunkat s életünknek
minden napját édes hazánk régi
szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hírének
s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára
szentelni; sőt
igyekezzünk gyükeresebb megerősítésére nézve el nem múlasztani a
magyar hazának képtelen
nyomorgatásán szánakozó s
országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek
segítségéhez s egyértelméhez ragaszkodni.”
Ahogy kisüt az első koratavaszi nap, nem tudok meglenni a szobában. Ma is egész délelőtt írnom kellett volna, de nem bírtam megülni a seggemen, inkább kimentem futni az ártéri erdőbe. Tényleg elképesztő, hogy elég pár órányi napfény, és azonnal zöldellni kezd minden – meg hát ott vannak ők is, az öreg titánok, sárkányok, szörnyek, akik feladták a télen, megroppantak, összeroskadtak, belereccsentek a hó súlyába vagy egy őszi szélrohamba. Ilyenkor koratavasszal különösen tanulságos és mitikus az ellentét a frissen kibújó füvecskék és a korhadó, megtört óriások között.
Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása
okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással,
meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene
foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat,
valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.
Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.
Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz
és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem
beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás
eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én
elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a
gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt
nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél,
és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen
dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így
tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és
futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül,
hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.
Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális)
rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék Kásler Miklós kulturáért (is) felelős
minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda
gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt …
megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a
Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett
bennünket.”
Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.
Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg
van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.
Ma, Szerb Antal halálának évfordulóján – 1945 január 27-én verte agyon puskatussal egy nyilas keretlegény – szeretném, ha elolvasnátok Jékely Zoltán novelláját élete legfontosabb barátjáról. Felesleges hozzá kommentárt fűznöm, talán csak annyit, hogy Jékely számtalanszor meríti prózái és versei témáját az álmaiból, mint ebben a novellában is.
Találkozások, magasabb szinten
Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.
Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne
sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején,
hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy
szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk
villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben.
Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában,
állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona
közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak
később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai
létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul
vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen
„találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e
meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet…
Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?…
Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való
találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő
hozzátartozói meglátogatására készülődik az
ember?…
Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat.
Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson
találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát
morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó
galamboknak.
Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.
Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk
utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés
után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha
az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános
védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba,
ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet:
éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette
nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos
lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így
mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi
bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal…
Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás
szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és
holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali
homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.
X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s
ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam,
Szerb Antal hol lakik!
Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s
ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró
fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két
esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor
beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el,
hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő
volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért
ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is
végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is
megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok
telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek
hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken
öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki
plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós
remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is,
melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de
valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem
vele…
Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.
– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én
is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik
járdájára majdnem vakítóan világított a hold.
– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban
a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami
nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek
szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen
kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a
belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt
szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el
tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a
hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!
– Lehetséges volna?!
– Miért ne?
– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?
– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.
– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet,
mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a
számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé
tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe
hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…
Már fekete árnyú ciprusok és fehér
márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen
emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld
babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű
boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét
olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem
látott kedves barátom új otthonának közelében…
Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A
feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta
csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a
mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái
valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte
olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott
állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy
magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító
cellaablak.
Az emberkézt formáló rozsdás kilincs
engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk,
csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja,
hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem
fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe
igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már
egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi
holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk,
alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön,
gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös
sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán
mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig
szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit
éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón:
illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem
szerint…
De már lobbant is X. gyufája, aki most is
talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a
lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név
feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:
ANTONIO
Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól
vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy
helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember
pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X.
tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és
belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t,
mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is
fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának
kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó
örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.
Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles
ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban
hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt,
töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna
–, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén
sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor
tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.
Végül pontot tett a mondat után, mely felett
töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s
szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.
Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.
– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha
valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket
magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen
értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is,
és göcögős-zavartan felkacagott.
Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át,
a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy
feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és
csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas
érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé
való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással
állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt
testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…
Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem
tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés
ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem
sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig
rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos
művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú
rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék
hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony,
hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s
ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra
szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán,
melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan
szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban,
ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal
takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt,
nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így
ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony,
majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend
ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor,
szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt
egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül
bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:
– Jézusom! Rosszkor jöttünk…
És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a
mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az
életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan
remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk
tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább
folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a
dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is
Vele. Ő azonban elémbe vágott:
– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja,
mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat
megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No
de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap?
Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…
Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem
tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem
mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna
hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott
könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az
a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest
megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…
Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét
dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam,
egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a
másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és
továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én
vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra
tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott
kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a
titokzatos vendég…
– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk
kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is
fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk
zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp
megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új
és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez
nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét
kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott
kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal
utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt
kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt
homályban…
Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?
A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen
felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen,
vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk
előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste
amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy
kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden
csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha
mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda…
De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára
akasztott ruhadarabok.
Amint szörnyű zavaromban valamiféle
magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe
jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett;
abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán
felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója:
az egyetlen életben maradt fiú elé…
Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a
félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása
még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal
peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már
messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá,
hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a
holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra.
Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett.
Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant
belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a
toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.
S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két
karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója
fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál
virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak.
Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol
nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi,
sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és
tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom
heroldja.
Elfojtott zokogással kapaszkodtam a
kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot
visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit
esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára
készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a
felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…
Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen
titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök
rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?
A 168 órának adott legutóbbi interjúmat kivonatolta a perlentaucher.de oldal, amely rendszeresen szemlézi a nemzetközi sajtót. A kivonatot az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm. Az eredeti oldal itt található.
Die anstehende Umgestaltung des Petőfi Literaturmuseums in Budapest (PIM), das auch als Literaturarchiv bedeutender Nachlässen dient, könnte nur eine temporäre Bedrohung darstellen, meint der Schriftsteller Gergely Péterfy. Gleichzeitig warnt er vor den Konsequenzen, sollte die Institution von der (noch nicht bestimmten) neuen Leitung parteipolitischgeführt
werden: “Was als Kulturkampf bezeichnet wird, ist in der Wirklichkeit
die Rache des mit staatlichen Geldern ausgestatteten, politisch loyalen
Durchschnitts und der Dilettanten. (…) Das Literaturmuseum PIM kann
umgestaltet werden, Lebenswerke können versenkt werden, es können
Ausstellungen organisiert werden, die aus dieser Institution ein
weiteres ‘Haus des Terrors’ machen. Und dann? Dann werden wir halt nicht
mehr hingehen. Aber die Literatur könnte nur dann umgestaltet werden,
wenn die Schriftsteller umgebracht oder vertrieben würden: jeder
einzelne Schriftsteller, der nicht die Propagandatrompete von Orbán
bläst. Oder wenn alle und alles gelöscht, ja selbst aus dem
Internet entfernt werden würde, was dem Geist des Systems widerspricht,
der Freimaurer Márai zum Beispiel oder Parti Nagy oder Márton Simon.
(…) Von meiner Seite würde ich jeden Erben dazu aufrufen, dass er die
an das PIM übertragenen Rechte seiner Vorfahren widerruft; ich
würde mit dem Nachlass meines Urgroßvaters Lajos Áprily und meines
Großvaters Zoltán Jékely so verfahren. Sicherlich würden wir eine
ausländische Stiftung zur Aufbewahrung finden, solange dieser geistige
Mongolensturm hier andauert.”
A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.
Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.
Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.
A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.
Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.
A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.
Mi a hiba ezzel az érveléssel?
1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.
2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.
Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.
Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.
felteszek néhány képet ősrégi telekről. A hóembert 1972-ben készítettük Jékely nagyapámmal az Irinyi úton; a Citadella sörterasz előtt – hangulatos cigányzene – talán 1970-ben készült a kép, apámmal a Tabánban pedig 1969-ben álltunk kamera elé.
Péterfy Gergely 