featured címkéhez tartozó bejegyzések

Braun Antal vállfája

Új regényem, A golyó, amely megölte Puskint egyik szereplője Braun Antal tapolcai ruhanagykereskedő, ő építi Herkulesváron a villát, „ahol öreg napjait kamarazenéléssel akarta tölteni, de ebben a történelem és személyesen Rudolf Höss megakadályozta”. Ebben a villában helyezik el (legalábbis a regény fikciója szerint) az ötvenes években Szépművészeti Múzeum gipszmásolattárát, s ennek az intézménynek az igazgatója a regény egyik hőse, Waldstein Péter.

Braun Antal karaktere nem fikció, ő csakugyan létezett.

Hosszú éveken át jártam Szentendrén a Bodor udvarban található edzőterembe a Bajcsy-Zsilinszky úton. Egykori borospincében volt az terem, penészes volt és nyirkos, az öltöző szűk, a zuhanyzó lepukkant, de valahogy mégis szerettem azt a helyet a város mélyén, ahol szerb borkereskedők és római szír légiósok szellemei üldögéltek a sarkokban. A szekrényekben éveken át vándorolt egy vállfa, ezzel a felirattal: Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza, Tapolcza. Szép vállfa, keményfából, szép betűkkel. Van benne anyag. Sokat szemeztem vele, szégyenkeztem, amiért a magaménak akarom tudni, mert hát ez mégiscsak lopás, de aztán győzött a bírvágy, és a táskámba tettem. Azóta a dolgozószobámban lóg, hogy figyelmeztessen az emberi gonoszságra és a történelem megfejthetetlenségére. Braun Antal neve szerepel a tapolcai zsinagóga emléktábláján, amely a városból elhurcolt és meggyilkolt 800 zsidó nevét tartalmazza. Nem tudom, megfordult-e a fejében, hogy halála után 75 évvel egy regényben fog szerepelni, s egy fiktív városban házat neveznek el róla, de remélem, nem lenne ellenére.

Ha kíváncsi vagy a regényre, vedd meg a bookline-on:

https://bookline.hu/product/home.action?type=22&id=311908&_v=Peterfy_Gergely_A_golyo_amely_megolte_

NŐURALOM

Az alábbiakban egy regényszinopszist talál az Olvasó: egy regényét, amit biztos nem fogok megírni. A főszereplők, a szerelmi szál, meg ami még lenni szokott a regényekben, egyelőre hiányzik. A téma világirodalmi előzményeivel tisztában vagyok, a címet Arisztophanésztól kölcsönöztem.

Az oroszok Európát akarják, ebben a meccsben beígérnek a magyar miniszterelnöknek  egy alkirályi palástot. A miniszterelnököt nevezzük Edének. A terv kivitelezéséhez a ruszkik érdeke egy gyenge, szétforgácsolt Európa, amit könnyedén leuralhatnak. Az oroszokat profetikus hit, történelmi bosszúvágy, rabolhatnék, és a nemzetük felsőbbrendűségének rendületlen tudata hajtja (a regényben). Most náluk tör ki az a dili, ami a múlt század harmincas éveiben a németeknél. Oroszország most azt a szerepet játssza magyar kormány számára, mint a két világháború között Németország: a történelmi sérelmekért per pillanat épp innen ígérik a legtöbb kompenzációt. Az oroszok eszköze Európa ellen a szélsőjobb, kommunikációs fegyverük Ede (emlékeznek még, ez a magyar miniszterelnök). Neki kell bedobnia a köztudatba azokat a jelszavakat, amelyek a kormányzó elitek helyzetét megingatják, és a szélsőjobb számára előkészítik a terepet. Az a duma, hogy a kormányok nem a népük véleményét fejezik ki, hogy az „európai emberek” mást gondolnak, mint amit kormányaik mondanak, és itt az ideje, hogy olyan kormányaik legyenek, amelyek azt mondják és teszik, amit „az európai emberek” akarnak  -„az európai emberek döntöttek: meg kell védeni Európát” –  bűzlik a KGB-logikától. Csak az hihet el és mondhat ki ilyen szöveget, aki még sosem látott demokráciát. Ugyanez a szöveg ment, amikor a dolgozó nép, a proletariátus felszabadításának örve alatt terjeszkedett Afrikában, dél-Ázsiában és dél- és közép-Amerikában a  Szovjetunió.  A forradalmi osztály most nem a proletariátus, hanem a nacionalisták. Világ nacionalistái, egyesüljetek! Ez magyarázza, miért veszi elő a miniszterelnök a „nacionalizmus” szót, miért ajánlgatja a fiatalságnak, hogy merjen nacionalista lenni. A nacionalista az új proletár. Az osztályharc egykori propagandafegyverei most a birodalmi imperializmus eszköztárába kerültek. Az internacionalizmus logikája a nacionalizmus logikájává válik. Minden ország legyen az őslakóié – hogy gyenge, civakodó nemzetállamokra esik szét Európa? Kit érdekel? Magyarország a magyaroké, Franciaország a franciáké. Így lesz az összes az oroszoké. A régi recept szerint: A Nagy Oroszország kovácsolta frigy.

Az Orbanisierung (magyarul eledésedés) egész Európát fenyegeti: a szélsőjobb a demokrácia alapjait kezdi ki, és az európai civilizáció megsemmisülésével fenyeget. Az európai civilizáció csak annyiban Platón, amennyiben Arisztotelész is, annyiban katolicizmus, amennyiben Luther, annyiban mágia, amennyiben Kant, és annyiban konzervativizmus, amennyiben liberalizmus. (Ezt majd egy filozófus mellékszereplő fejti ki.)  Az oroszok rátolják a  menekültek millióit Európára, szólnak Edének, hogy indul a buli, mehet a kommunikációs szuperfegyver. Óriásplakátok jelennek meg menekültellenes szövegekkel, Ede nemzeti konzultációt hirdet, amelyben sunyin összemossa a menekülteket a terrorizmussal. Amikor tényleg megjelennek a menekültek, összecsapásokat provokál, erre hivatkozva már agresszív csürhének lehet beállítani az érkezőket. A nyugati kormányok befogadják a menekülteket, a szélsőjobb viszont orosz parancsra elkezdi a huhogást: vírusvideók lepik el a netet, amelyekben csoporterőszak esik búzavirágkék szemű, északi szüzeken. A keresztényeket a Shariával, a kispolgárokat megszokott kényelmük elvesztésével, a munkavállalókat munkanélküliséggel riogatják. A keletnémet prolik fejpénzt kapnak az AfD-tüntetéseken.

A nyugat-európai menekülttáborokban zavargások törnek ki (KGB-ügynökök munkában), Calais-nál felrobban egy vonat, München belvárosában autókat gyújtogatnak. Bécsben megbuknak a szocdemek, a szerb szabadcsapatokkal  megtámogatott FPÖ muszlimellenes pogromokat hirdet. Az AfD beveszi Berlint. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a szélsőjobb pártok eluralják Európát. Árpád (ez egy sötét, intrikus alak lesz, akinek cipőfétise van), orosz klaviatúrás laptopján fogalmazza Putyin bevonulási beszédét. A miniszterelnök királyi koronában fényképezkedik a Várban, készülnek az óriásplakátok. „Az emberek döntöttek: vissza kell állítani a szakrális magyar királyságot!”

Ekkor valakinek eszébe jut feltenni a kérdést: ki a tekintélyuralom, a patriarchális, autoriter macsó-királyság igazi ellenzéke? Nem, nem a baloldal. Nem, nem a libsik. Nem is a konzervatívok. Hanem azok, akiket leginkább elnyomnak, akik leginkább szenvednek tőlük. Ennek a férfiuralomnak egyetlen igazi ellenzéke van: a nő. A leugatott, megvert, lehülyézett, leszőkenőzött, állati sorban tartott nő, akiből minden Fidesz-, AfD- és FPÖ-szavazó háza táján akad: feleség, lánygyerek, szerető. Ebben a regényben ugyanis az új proletárok nem olyan jámbor, keresztény családapák lennének ám, mint a valóságban, hanem agresszív, sunyi pöcs lenne mind, nőverő, impotens, tufa tahó, sörszagú focidrukker, anyakomplexusos,  frusztrált, hisztérikus alkoholista paprikajancsi, aki terrorizál gyereket, anyóst, feleséget, szeretőt, szomszédot, kutyát. A regények már csak ilyenek.

Eddig teljesen szürreálisnak, egyenesen rasszistának tűnt egy tisztán női párt megalapítása: most kiderül, hogy élet-halál kérdés megcsinálni: csak a nők menthetik meg Európát. Csak egy nőpárt képes annyi szavazatot begyűjteni, amely megállítja a szélsőjobbot és Európa szétesését. Le a férfiuralommal! A nőket nem lehet elmúltnyolcévezni, nem lehet Soros-pénzből fizetett liberálisoknak beállítani. A nők ugyan  komcsik, keresztények, liberálisok, zöldek, de mégiscsak nők: többségben lévő kisebbség. A nemi alapú pártalapítás ellen persze rengeteg vörös, zöld, keresztény, stb. nő tiltakozik, végül belátják, hogy az ortodox KGB-manipuláció ellen ez az egyetlen, noha unortodox fegyver. Csak nőpárt képes elég előnyt kínálni a szavazóinak – nőket a politikába, nőket a felső vezetésbe, egyenjogúságot, egyenlő bért, ingyen bölcsödét, ingyen oktatást, agresszív férfiak megzabolázását, távoltartási törvényt – amiért jó esély van rá, hogy többségbe kerül.

A KGB tucatnyi ellen-nőpártot alapít, amelyek élére katolikus barbie-kat és öngyűlöletet prédikáló bárisnyákat állít. Ezek megpróbálják meggyőzni a közvéleményt a nők született alsóbbrendűségéről, de ezzel persze csak még több fegyvert adnak a nőpárt kezébe, akiket azonnal támogat az összes ballib párt, lassacskán és ímmel-ámmal a konzervatívok és a keresztények is. Ballib és konzervatív politikusokról kínos nőverős sztorik kerülnek napvilágra, a szélsőjobb hasát fogja nevettében. Ez is csak a nőpártnak kedvez. A szélsőjobb férfiverő nőket állít kamera elé, a facebookos vírusvideókon mázsás ösztrogénbombák püfölik cingár, kegyelemért könyörgő férjeiket. Megalázott, gyerekeiktől eltiltott apák könnyes posztjait osztják meg a KGB-blogokon. EZT AKARJÁTOK? – feliratos képeken nem szakállas arabok vicsorognak, hanem irtózatos, dávidcsillagos dominák ülnek fuldokló férfiak arcán, akik utolsó erejükkel még a magasba emelik nemzetük szent, véres zászlaját.

De hogy mi történik ezután, azt még nem találtam ki. Lehet happy end, de lehet szörnyű bukás is a vége, ahogy ez már a regényekben szokás. Bevonulnak az oroszok, Edét megteszik Európa örökös hospodárjának. Vagy a nők a menekültekből és punkokból verbuvált hadsereggel Moszkváig vonulnak, LMBTQ-diszkó lesz a Kremlből. Vagy valami. Tessék választani.

A golyó, amely megölte Puskint

részlet a regényből

Másnap reggel az öreg postás, akit az állami hivatalából már régen nyugdíjaztak, de a Braun-házba reggelenként még teljes hivatástudattal hordta a Frankfurter Zeitungot, nem akart tágítani a kapuból. A tekintetét követve Péter is a házfalra nézett, ahol vörös festékkel, hevenyészett betűkkel sebtében pingált felirat állt:

ZSIDÓ

Nehéz volt értelmezni a feliratot: Braun Antal hamvai már legalább tizenkét éve valahol az auschwitzi sárban feketélltek: Péter saját tudomása szerint egyetlen zsidó felmenővel sem dicsekedhetett. Akkor mégis ki akarhatott itt üzenni és mit? Honnan böffent most hirtelen elő ez az ősi gyűlölet és ki a célpontja? Ki őrizgethette némán, arctalanul, a békés parasztok között megbújva egy évtizeden át ezt a haragot? Miért nem volt korábban semmi jele? Egész délután ezen tanakodtak Baltazárral, anélkül, hogy bármilyen eredményre jutottak volna. Egyetlen tekintetet, egyetlen szót nem tudtak felidézni, amelyet előzménynek lehetett volna értelmezni. Megafon harsogása vetett véget a töprengésnek.

A templom előtt két nyitott platós teherautó állt meg, tetejükön magyar zászlók lobogtak, amelyekből kivágták a kommunista címert. Olga éppen iskolából tartott hazafelé, egy almát rágcsálva állt meg a tér sarkán, és csodálkozva figyelte a növekvő csődületet. Nemzetiszín karszalagos férfi állt fel a platóra, kezében hangosbeszélő.

– Magyarok! Budapesten az ávósok lövik a munkásokat! Csatlakozzatok a forradalomhoz!

A csődület egyre nagyobb lett, férfiak ugráltak fel a platóra. Asszonyok konyharuhába kötött csomagokat adtak fel, érkezett egy-egy kancsó bor, oldalszalonna. A karszalagos újabb és újabb felhívásokat intézett a falu népéhez, aztán, amikor nem érkeztek többen, a teherautók beindították a motort és a könnyezve integető hozzátartozók csoportját elhagyva elindultak Pest felé. A második teherautón Olga döbbenten ismerte fel Káli Józsefet: a szeme sárgán izzott, mint a tigrisé. Kitárt karokkal önkéntelenül is futni kezdett a teherautó után, és a könnyein át, amelyek hirtelen elkezdtek ömleni a szeméből, úgy látta, mintha Káli József is integetne neki.

November hetedikén már minden össze volt pakolva. Péter tétovázott egy darabig, hogy az egyháztörténeti könyvgyűjtemény legértékesebb darabjait ne vigye-e magával, majd úgy döntött, hogy nincsenek mentő körülmények, a lopás az lopás, amire semmilyen magasabb eszme nem adhat felmentést: elbúcsúzott hát a könyvektől és a szobroktól, és csak íróasztala Kassa óta vele tartó tárgyait pakolta össze. Olga kisbőröndje is készen állt.

Marcell már előző reggel elindult a nyugati határ felé. Amint híre jött, hogy támadnak az oroszok, az első transzporttal elküldték a bécsi rokonokhoz Hermina néni társaságában, aki előre örült, hogy végre megint elmehet majd egy normális operába és egy igazi kávéházban kikérhet egy igazi mélange-ot. Csak a lekvárjait és a dedikált Jókaikat csomagolta be, a likőröket, napernyőket és szalmakalap-gyűjteményét az ittmaradókra hagyományozta. Albert úgy döntött, hogy marad: nem hagyhatja magára a mocsárban feltámadására váró Titánt. Itt várja meg, ameddig kimennek az oroszok, és aztán azonnal repül utánuk. Egy-két hét. Maximum egy hónap. Legrosszabb esetben fél év. A kommunistáknak végük. A feleségében fel sem merült, hogy nélküle bárhová is mozduljon, így ő is itt maradt a lányával  együtt.

A regény már megrendelhető a bookline.hu oldalon. MEGRENDELEM

A golyó, amely megölte Puskint

Olga remegve állt meg a lakás előtt, ahol valamikor annyira boldog volt. Az ajtón ugyanaz a három névtábla állt, mint amikor Ferenccel ide költöztek: Ferenc apjáé, majd Ferencé, legalul Kláráé. Közelebb hajolt az ajtóhoz és megpillantotta a két rajzszeg-nyomot, amit annak idején lázadásból kitett névtáblája hagyott. A két apró lyuk látványa erővel töltötte meg. Ez is ő volt, tényleg ő volt. Nem lázálom volt a múlt. Mintha minden csak tegnap történt volna, mintha még mindent helyre lehetne hozni. Beillesztette a kulcsot, nagy levegőt vett, elfordította, és benyitott.

Hátralépett.

A bűz, mint egy bokszzsák, lendült ki az ajtón. A félhomályban a zacskó- és dobozhegyek mögött alig látszottak a bútorok. A szája elé kapta a kabátujját, azon keresztül lélegezve tört utat. Az évtizedes szeméthegy ragacsos masszává tömörült, beleragadt, csúszkált benne. Tíz percbe telt, mire felküzdötte magát az emeletre, és kinyithatta végre a teraszajtót. Beáradt a tavaszi Vérmező illata. A Budai Vár fölött egy szivárványcsíkos léggömb lebegett. A Déli pályaudvaron a hangosbemondó a Balaton felé induló személyvonat megállóit sorolta. Ekkor tört rá a zokogás.

A következő heteket takarítással töltötte. Amikor a környező házak kukáiban és a környék utcai szemeteseiben sem maradt hely, buszra meg villamosra szállt a szatyrokkal és a város különböző pontjain dobta ki a szemetet. Koszos volt, a keze ragadt a mocsoktól, a hajába beleragadt a zsíros por, de nem törődött vele. A buszon régi évfolyamtársaira ismert, idegen, öregedő emberek voltak. A Nyugati téren egy régi tanárába botlott a francia tanszékről: az öreg nyelvész, a későlatin, ófrancia és az oxitán nyelv tudósa szakadt kabátban, apró léptekkel, félvakon tipegett a tömegben. Olga mögé szegődött, követte egy darabig. Az öregember megállt egy bolt előtt, toporgott, morgott valamit, aztán visszafordult arra, amerről jött. Olga kidobta a szatyrokat egy építkezés konténerébe, egy pillanatig gondolkodott, hogy megszólítsa-e az öreget, aztán inkább visszaszállt a villamosra és folytatta a lakásban a munkát.

A legtöbb kínja a padlóval akadt. A szatyrok aljáról szivárgó maradékok mélyen beleivódtak a parkettába, a lakk sok helyen nem bírta a bomló anyagot, átrohadt, megfeketedett. A fürdőszobában a kád falán ujjnyi ragacs ült, a mosógép és a centrifuga egyetlen tömbbe rozsdásodott. Az ablakok illesztéseiből kipergett a gitt, az üveglapokat csak a szegek tartották, ahogy végigsöpört egy szélroham a Vérmezőn, úgy zörgött az összes ablaktábla, mintha ártó szellemek rugdosnák odakintről. Ahogy végzett a kosszal, televásárolta a lakást virágokkal. Főleg futókat vett, viaszvirágot, gyertyavirágot, golgotavirágot. A növények fényes terekben hamar kiengedték az indáikat, megkapaszkodtak a turáni motívumokkal díszített fagerendákban és zöld álmennyezetté fonódtak.

Egyszer visszautazott Herkulesvárra. Leült a szalonban, ahol a mongol népviseletbe öltözött római szobrok sztoikus öniróniával tűrték megaláztatásukat. Felrohant az apja szobájába, megfogdosott néhány tárgyat, megmelegítette a kezében a Beethoven-fejet, zihálva kiállt egy pánikrohamot. Ellenállt a kísértésnek, hogy bemenjen a szobájába és belehúzzon a likőrösüvegbe. Ettől eltökéltnek és erősnek érezte magát. Felhívta Kristófot az új albérletében, önfegyelmet erőltetve magára. Próbált a régi hangon, panaszosan beszélni, nehogy Kristóf megsejtsen valamit – bár utólag nehezen tudta magának megmagyarázni ezt a színészkedést, amelyben riadtan ismerte meg az anyja mesterkélt hangsúlyait. Most, hogy tiszta tudattal beszélt a fiával, a válaszai közömbösségében, a hangja unott távolságtartásában megérezte, milyen mélységig lerombolta az elmúlt másfél évtized a viszonyukat. Egy sértett, csalódott embert hallott a telefonban, akit csak egy cérnaszálnyi kötelességtudat tart vissza attól, hogy letegye a kagylót és soha többet ne vegye föl neki. Tudta, hogy dühöt kellene érezzen Áron iránt, de csak magára tudott haragudni. Minden pillanat eszébe jutott, amikor a tekintete a fia segítségért könyörgő pillantásával találkozott, és most pontosan emlékezett arra az érzésre, ahogy minden egyes ilyen pillanatban hátrahanyatlott inkább a részeg kábulat simogató selyempaplanjai közé, hogy ne kelljen vállalnia azt, amire úgysem lenne képes: hogy ne kelljen úgy döntenie, hogy szabad akar lenni.

Megacélozta magát, hogy ez az elkerülhetetlen szembenézés ne vegye el az erejét. Egy pillanatra büszkeség öntötte el, hogy ekkora önvád részese lehet.

Ahogy közeledett Áron visszatérésének időpontja, Olga egyre kétségbeesettebben és dühödtebben takarított, mintha az, hogy elkészül a lakással, garantálna valami visszavonhatatlant. Klára némaságával tüntetett. Csak ritkán jelent meg a lakásban, akkor is csak az előszoba közepéig jutott, ahol a vacka volt az elmúlt években. A tér, úgy tűnt, számára eddig tart ebben a lakásban. Néha csak a lebegő dohányfüst és a parkettán tüntetően eltaposott cigarettacsikk jelezte, hogy ott volt.

Áron visszatérésének napján Olga kiült a teraszra a tavaszi napfénybe és órákig nem mozdult. Hallgatta, ahogy zúg alatta a város, ahogy elzakatolnak a pályaudvarról a vonatok a gellérthegyi alagút felé. Ferencre gondolt, vékony, finom kezére, ahogy a tervezőasztal fölé hajolt és leheletfinom vonalakat rajzolt a pauszra. Lassan jutott ebből a gondolatból, a leheletfinom ceruzavonalat követve Kristófhoz. Fájdalom hasított a méhébe. Kinyitotta a szemét. Kínzó, fullasztó nyugtalanság fogta el. A lázas takarításban sikerült távol tartania magától a kísértést, hogy megkeresse a fiát, de most, hogy elkészült, az előző hetekben bűntudatból és szembenézésből épített struktúra repedezni kezdett. Mintha a tavaszi nap is hozzájárulna, melegével olvasztani kezdte.

Lerohant a Déli pályaudvar aluljárójába, hogy felhívja Kristófot. Kláránál már évek óta ki volt kapcsolva a telefon, eddig még nem jutott ideje arra, hogy visszaköttesse. Alig talált aprót, amit talált, benyelte a telefon. Úgy érezte, kiszakad a méhe. Az amfiteátrumszerű téren a csempészett árukat kínáló kínai árus deszkabódéjának leszakadt nejlonborítását csattogtatta a szél.

– Mennyi? – mutatott Olga a csillogó üvegekben sorakozó szeszekre.

A kínai árus ránézett, majd a legolcsóbb sorra mutatott. Olga akkor vette észre, hogy ki van írva az ár. Százassal fizetett, markába fogta az aprót, az italt – pálinka volt, címkéjén vörös alapon sárga kínai írásjelek vibráltak – a kabátja zsebébe tette. Keresett egy zárható telefonfülkét, levette a kagylót, megvárta a vonalat, bedobta a pénzt. A belseje izzott és lüktetett. Letette a kagylót, a pénz engedelmesen visszapottyant. Elővette a zsebéből a pálinkát. A címkét lángot okádó sárkány díszítette. Letekerte a kupakot, belehúzott az üvegbe. Pacsuliízű, kesernyés szesz volt. Várt egy percet, hogy leérjen az ital. A fájdalom lassan eltompult odabenn. Levette a kagylót, megint bedobta a pénzt és felhívta Kristóf számát.

Lívia vette fel.

Még sosem beszéltek telefonon.

– Most nincs itt… mondjak neki valamit?

– Nem, köszönöm. Majd hívom.

– Nem üzensz semmit?

– Nem.

– Majd mondom neki, hogy hívtad.

Lívia hangjában valami gunyorosságot érzett. Úgy érezte, kiszolgáltatta magát. Megköszörülte a torkát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Lívia letette a telefont, Olga szorongva hallgatta a búgó vonalat. Ezt eddig nem vette számításba. Semmit sem gondolt végig higgadtan, nem készített tervet, de most azt érezte, a lány hangja váratlanul arcul csapja. Nem gondolta, hogy közte és a fia között hirtelen emelkedik egy ilyen fal is. A benne élő kép szerint Kristóf felé szabad volt az út, egyedül a saját bűneinek romhalmazán kell majd áttörnie. Most megrémült, hogy Kristóf nem egyszerűen elhidegült tőle, hanem még el is rabolta valaki. A szabadságát úgy képzelte, hogy Áront örökre elfelejti, mindennel megbékül, a békülést Kristóffal, Klárával és Ferenc halálával kezdi, megbékül apja halálával, Ilonával és végül talán saját magával is. Most, hogy az első lépésnél meg kellett torpannia, úgy érezte, szakadék szélén tántorog, és bármikor magával ránthatja a mélység.

Nem így tervezte, de most felhívta Ilonát, aki felsikított az örömtől, és megígérte, hogy azonnal meglátogatja, ahogy véget ér a frakcióülés.

– Tudod, ezek az izgága zsidók nem férnek a bőrükbe, és a Józsi nagyon ideges…!

Olga visszament a lakásba. Már hűvös volt, becsukta a teraszajtót. Kivette a kabátja zsebéből a kínai pálinkát, kiöntötte a vécébe, az üveget kidobta. Megivott egy, majd még egy pohár vizet, leült a fotelba, amelyből még mindig áradt az átható szemét- és rothadásszag, és figyelte, ahogy felgomolyog a belsejéből a szorongás. Figyelte, mint egy kígyót, hogy nyakon tudja kapni. Eldöntötte, hogy nem fog lemenni alkoholért, akármennyire szenved majd. Igyekezett arra gondolni, ahogy Áron keresi a házban, ahogy telefonálgat. Felkuncogott, amikor eszébe jutott, milyen ostoba arcot fog vágni. Végigvette a terveit. Állást keres valamelyik könyvtárban, vagy középiskolában, berendezi a padlásteret, kirángatja Klárát a félhajléktalanságból, vasárnaponként ebéddel várja a fiát és Líviát, moziba fog járni Ilonával. Fodrászhoz megy, új ruhákat vesz. Máshogy fog öltözködni. Normális cipőket vásárol. Felkeresi a régi évfolyamtársait. Múzeumokba fog járni és koncertekre. Magántanítványokat fogad franciából. Újra és újra végigvette a pontokat, ellenőrizte, hogy reálisak-e. Mindegyiket újra és újra kivitelezhetőnek, pofonegyszerűnek találta. Aztán megint Áronra gondolt, ahogy dúlva-fúlva csörtet a házban. Kétségbeesetten telefonálgat, vöröslő fejjel átkozódik. Elbotlik a küszöbben, beveri az ajtófélfába a fejét, meghal. Hangosan felkacagott.

De – mint később kiderült – alaposan tévedett.

Áron, ahogy megérkezett, sejtette, hogy mi történt. Ha a jövőbelátást el is tompította a sok siker, értette, mi mehetett végbe Olgában. Belátta, hogy túl kevés volt, amit eddig tett, és leszűrte a tanulságot: a szellemvilág még túlságosan gyenge az anyag erőivel szemben, és még sok munkára lesz szüksége, amíg kiszakíthatja Olgát az anyag és a romlott világ karmaiból. Fellélegzett, hogy mindaz, amit eddig gondolt, igaz volt, összhangban állt az univerzum és a természet törvényeivel; büszkeség öntötte el, hogy már megint semmiben sem tévedett. Felhívta Ilonát, nagyon szerényen és udvariasan elmondta, hogy tisztában van vele, mi történt. Remek színészként nem esett nehezére, hogy hitelesen adja elő a monológját: minden az ő hibája. Érezte, ahogy ettől a vallomástól Ilona ellenkezése és bizalmatlansága percről percre olvad.

– Bravo, Áron. Örülök, hogy látod a hibáidat. Beszélni fogok Olgával és majd néhány nap múlva felhívlak. A javulás útjára léptél, csak így tovább.

Tetszett? Rendeld meg a bookline.hu oldalán! Kattints IDE.

A golyó, amely megölte Puskint


Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.

Ebből olvashattok most egy részletet

“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.

Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni, ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat, napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták, hogy elálljon.

Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal, mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart, mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a világról, amelyben éltünk.

A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak „táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel, közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.

Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”

A mai hírek és összefüggéseik

(továbbá világpolitikai rondeau)

Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, pedig
a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében.

Fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt,
pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.

CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, pedig fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.

Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, pedig Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, amikor CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból.

Halálhírt kapni másnaposan

Harminc évvel ezelőtt reggel Faragó Ferenc barátom lakásán kávézgattunk. Durván másnaposak voltunk, végigkocsmáztuk az előző estét, Kispilzeni, Grinzingi, meg még mit tudom én. És az Ibolyában kezdtünk. Huszonegykét évesek voltunk, ifjú bölcsészek, mi mást csináltunk volna. Az előző félévben olvastuk rajongással Németh G. Béla szemináriumán a Szindbád hazamegyet, onnantól nem volt megállás, egymás után olvastuk a Máraikat, feltúrtuk a Révai-kiadásokért az antikváriumokat. Furcsa érzés volt, hogy az ember, aki ezeket a foszladozó, háború előtti könyveket írta, amelyek egy másik történelmi korból, a születésünk előtti régmúltból hozzák magukkal az idő ó üzenetét, még mindig él. Valahol épp most sétál, olvas, beszél. Mintha József Attilára vagy Krúdy Gyulára az ember nem mint rég halott szerzőkre gondolna, hanem összefuthatna velük bármikor az utcán – teljes kognitív disszonancia.

Egyébként a rendszerváltás előszele volt, hogy egy ELTE szemináriumon egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. Néhány évvel korábban, amikor gimnazistaként OKTV-dolgozathoz akartam Márait olvasni (és az a könyv épp nem volt meg a családi könyvtárban), az Egyetemi Könyvtárban főigazgatói engedélyt kellett kérni még a helyben olvasáshoz is. Kértem és megkaptam – a főigazgató akkoriban épp az a Németh G. Béla volt, aki aztán szemináriumon is Márait olvastatott velünk.  

Azon a másnapos reggelen is Szabad Európa Rádiót hallgattunk, mint mindig, minden reggel és este – az ember akkoriban a szocialista Magyarország adóin legfeljebb csak a Vasárnapi Újságot és a 168 órát kapcsolta be (ezekben lehetett először szabad véleményeket hallani, de ez persze ma már történelem). Szóval ülünk másnaposan, kavargatjuk a kávét, kint szürke, rohadó február a romos, golyólyuggatta Budapesten, és – nem hazudok, kérdezzétek meg Faragó Ferencet – Márairól beszélgetünk. Hogy milyen kőkemény karakánság és elvhűség, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem jelenhet meg Magyarországon egyetlen műve sem, ameddig itt vannak az oroszok, hiába kuncsorog neki az Akadémia meg az Írószövetség. És vajon kimennek-e az oroszok, és ha ki, mikor.

És akkor meghaljuk a SZER-en Márai halálhírét. Megállt a kezemben a kávéskanál. Döbbenten ültünk – nem csak a hír taglózott le minket, hanem a hátborzongató koincidencia, hogy épp akkor jut eszünkbe itt a távoli Budapesten, amikor odaát San Diegoban épp tepsibe rakják. És amikor főbe lőtte magát, mi kábán aludtunk.

Ennek ma épp harminc éve. Véletlenül épp süt a nap, Faragó Ferenc sincs messze, ő egy szentendrei dolgozószobából nézi a koratavaszt, én Kisorosziból. Még élünk, az oroszok kimentek, de…

…na de ez már egy másik posz témája lenne

Recrudescunt vulnera

Régóta szeretnék ilyen címmel tartani egy beszédet. Újra és újra felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei – a kelet-európai létezés ellenállhatatlan bája, hogy ezt újra és újra elmondhatja minden generáció.

  „Ki-ki édes hazája  s  nemzete,  szabadsága  mellett  az  Isten  s  törvényünk  ellen  képtelenül  hatalmaskodó, zaklató,   portióztató,   adóztató,   nemesi   szabadságunkat   rongáló,   igaz   régi   törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…” Háromszáztizenhat évvel ezelőtt a breznai pátensben Rákóczi fegyverbe szólított – én természetesen nem mennék ilyen messzire. Hibrid idők hibrid harcmodort igényelnek, hibrid autokráciában a létezés maga is hibridizálódik. Csak a pontosság és a derű kedvéért jegyzem meg,  hogy a hibrid szó a görög hübris-ből ered, amely a görög tragédiaelmélet egyik kulcsfogalmaként ismeretes, gőg, elbizakodottság szóval szokták fordítani. Eredetileg azonban azt  a cselekedetet jelenti, amikor valaki másvalaki szférájába ártó szándékkal agresszívan hatol be, tehát megerőszakolást, megalázást, megbecstelenítést, csonkítást, bántalmazást jelent. A klasszikus Athénben konkrét büntetőjogi fogalom is volt: az olyan erőszakos cselekedeteket jelölték vele, amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása, a hatalom fitogtatása. Erkölcsi értelemben pedig legnagyobb bűnt értették alatta: azt a bűnt, hogy az ember elfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát tekinti mindenhatónak. A görögből a latinba átkerült hibridus pedig eredendően elfajzottat és korcsot jelent, és csak növénytani műszóként szelídült meg annyira, hogy egyszerűen csak keveréknek értjük. Pedig tanulságosabb, ha az eredeti jelentésében értelmezzük, milyen is ez a hibrid rendszer: nem egyszerűen keverék, amely demokrácia és diktatúra eszköztárát mixeli, hanem valami alantas, megalázásra és megszégyenítésre épülő hatalom, amely saját felsőbbrendűségét erőszakkal demonstrálja és önmagát mindenhatónak képzeli

Egy olyan év áll mögöttünk, amelyben a Magyar Tudományos Akadémiát, az egyetemeket, a színházakat és az irodalmi intézményeket egyszerre érte támadás. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kivéreztetése, függetlensége elleni támadás arra irányul, hogy megtörje az intézmény önállóságát, döntési szabadságát a kutatási források felhasználása fölött. A színházak tao-támogatásának elvétele és a támogatási rendszer központosítása ugyanígy a független struktúrák ellen irányul, az egyetemek már jó ideje kézi vezérlés alatt állnak, a CEU képzésének nagy részét pedig merő hübriszből elüldözte az országból a hatalom. Az irodalom egyik jeles intézménye, a Petőfi Irodalmi Múzeum olyan igazgatót kapott, akinek pályázata nem sok jót ígér. A Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft az épphogy csak vegetáló független írószervezetek funkcióit igyekszik átvenni. A művészeti egyetemek tervezett összevonása mögött ugyanez a terv rajzolódik ki: az önállóságuk, szabadságuk elvétele. A kultúra és a tudomány minden területén tanúi vagyunk annak, hogy a hatalom vagy párhuzamos intézmények létrehozásával és felpumpálásával (lásd a Széchenyi Művészeti Akadémia kontra MMA), vagy a meglévő intézmények bekebelezésével kényszeríti rá akaratát az egyetemi, tudományos és alkotói társadalomra. A tankötelezettség lecsökkent 16 évre, a gimnáziumi férőhelyek fogyatkoznak, egyetemi szakok szűnnek meg, a minőségi oktatáshoz egyre kevesebben férnek hozzá. Ordító a pedagógushiány, az idegen nyelvek ismerete az Európai Unióban nálunk szégyen szemre a legalacsonyabb. A politika nyíltan felmondta a hallgatólagos szerződést, amelyet liberális demokráciákban politika és tudomány köt: nyíltan az áltudományok, összeesküvéselméletek mellé állt. Lassan egy évtizede folyamatos a kútmérgezés: a NER a hatalmát a társadalom pszichéjét és mentális egészségét fertőző álhírekkel, agresszióra bíztató kommunikációval tartja meg, amely maradandó károkat okoz a társadalom erre fogékony rétegeiben. Harag, agresszió, sötét rosszindulat lett úrrá a társadalmon, az emberi kommunikáció színvonala rémületesen lealacsonyodott. A hatalom csúcsáról szertesugárzó agresszió lehatolt a társadalom minden rétegébe, szétroncsolta a jóindulat, megértés, türelem és szolidaritás amúgyis kezdetleges struktúráit. A NER a történelmében megalázott, a Trianon-szindrómán túllépni képtelen, nyelvében elszigetelt, a gazdag Nyugatot féltékeny gyanakvással szemlélő szerencsétlen magyar társadalom minden traumáját pontosan ismeri és aljasul kihasználja saját rövidtávú politikai céljaiért. A középkor hiedelmvilágában gyökerező sötét babonák mérgező televénye, a zsigeri idegengyűlölet és antiszemitizmus keveredik a 19 századi nacionalizmus és a 20 századi totalitarizmusok mérgező és gyilkos örökségével és vegyül a globalizált világ új kihívásaira válasz találni képtelen társadalom frusztrációival. A politika, a helyett, hogy a tudománnyal és művészettel összefogva korszerű és releváns válaszokra törekedne, kerül, amibe kerül, a társadalmat belenyomja a mérgező eszmék mákonyába.

A NER társadalomképének középpontjában nem a képzett, önálló döntésre képes, kreatív, szabadon gondolkodó ember áll, hanem az utasításra váró, előítéletekbe gabalyodott alattvaló. Következésképpen nincs szüksége szabad és gondolkodó emberekre. A NER-re egyedül a szabadság és az önálló gondolkodás jelent veszélyt. Ebben a vértelen, hibrid hungarizmusban az ellenséget nem faji alapon jelölik ki: itt mindenki ellenség, aki nem hajlandó alattvalóvá zülleni. Akár kutató az akadémián, akár színész, rendező, dramaturg, egyetemi oktató, hálózatkutató, vegyész, klímatudós vagy író. A NER nem hajlandó megtűrni az országban olyan embereket, akik részéről az a veszély fenyegeti, hogy az önálló gondolkodásra és a szabadság és morális kötelezettség elsődlegességére figyelmeztessenek. Nem tűr meg senkit, aki nem szajkózza a zagyva nacionalizmust, amely lejárt és megrohadt eszmék bűzlő maradékával táplálkozik, nem hajlandó senkit elviselni, aki nem felel meg a nemzeti szűklátókörűség és kötelező rosszindulat hermeneutikájának.

Ez a vértelen, hibrid hungarizmus nem erőszakkal lép fel. Nem deportál, nem száműz, nem börtönbe zár: ez a vértelen, hibrid hungarizmus párhuzamos intézményekkel, intézménybezárásokkal, feketelistával, pénzmegvonással, és ha kell, lejárató- és rágalomkampányokkal éri el a  célját. A nyitott határok lehetővé teszik, hogy az elégedetlenek, a kiszorítottak, az elüldözöttek elhagyják az országot, így aztán a feszültség nem idehaza gyülemlik. Az elégedetlen szakmunkás ugyanúgy emigrál, mint az elégedetlen kutató, így kevés az esély arra, amit egyes ellenzékiek az ellenállás motorjának gondolnak, hogy az értelmiség összefog a munkásosztállyal. A magyar gazdaság állapota, a NER-rel szembehelyezkedni bátor vállalkozói réteg hiánya nem teszi lehetővé, hogy az intézmények híján idehaza éljenek túl az elüldözöttek. Az Európai Unió csak ímmel-ámmal kezdi észrevenni, hogy a magyar demokráciának immár csak a patomkin-díszletei állnak, és ha észrevette is, alig képes bármit cselekedni. Az európai Unió vezetését megszerezni akaró populisták előretörése valós veszély, amely hosszú távon megakadályozhatja abban az EU-t, hogy fel tudjon lépni az európai értékeket lábbal tipró rendszer ellen.

A NER erejét a harag és a bosszúvágy adja. A kultúra és a tudomány elfoglalásához azokat gyűjtötte maga köré, akik vagy kiszorultak az intézményekből, mert nem voltak elég szorgalmasak és tehetségesek, vagy a környező országok kisebbségi magyarságából jönnek Trianon-szindrómától sújtva, telve fájdalommal, gyanakvással és bosszúvággyal a sorsuk iránt évtizedekig közönyös anyaországi elittel szemben. A művészeti életben a NER a dilettánsok bosszúvágyát fordítja a maga javára. Jönnek  főállású magyarok, a szellemi verőlegények, akik minden magasabbrendűt, emelkedettet és értékeset gyűlölnek, mivel nem értik; akik minden siker mögött összeesküvést gyanítanak, akik féltékeny gyanakvással rángatnak a sárba mindent, ami túllép a nacionalista szűklátókörűség, a giccs és a nyárspolgári felfogóképesség határain. Kapóra jött valamennyiüknek a leplezetlenül antiszemita Soros-kampány, amely a néphagyományban élő babonás zsidógyűlölet elemeit vegyíti a globális gazdasági rendszer iránti kispolgári értetlenséggel. Most már az államtitkár is sorosista elemeket szimatol az akadémiai kutatóhálózatokban, az aljas és emberiesség elleni bűnben fogant propaganda a kultúrharc eszköztárában is megjelent. A kevesek által olvasott szabad médián, néhány csekély hallgatottságú rádión és kevesek által nézett tévéadón kívül nem jelenhet meg semmi olyan gondolat, amely ne a rendszer borzalmas ideológiáját szajkózná. A közszolgálatinak hazudott médiumokban immár egy évtizede nem kaphat szót senki, aki nem a rendszer talpnyalója.

Nem lehet kétségünk, a rendszer nem konszolidálódik. Képtelen rá. A budai várat elfoglaló, hibrid királyságában hübriszében pöffeszkedő vezér pontosan tudja, hogy csak a harc szításával maradhat hatalmon. Rémületes látni, milyen lelkesen állnak sorban a jelentkezők, akik egy kis koncért, ideig-óráig tartó dicsőségért, vitézi plecsniért hajlandóak arra, hogy végrehajtsák a rájuk bízott szellemi népirtást.

OBrian Orwell 1984 című regényében megkérdezi Winstont,- „Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött?

– Úgy, hogy szenvedést okoz neki – felelte.

– Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki.

De az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának?

A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik.

A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk?

Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr.

A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás.

A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül.

A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani – mindent.

Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn.

Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet.  De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el, Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”

Ezelőtt harmincvalahány évvel az épp elmúlt förtelmes Szovjet birodalom romjai fölött szörnyülködve olvastuk ezeket a sorokat, és múltunkra véltünk ráismerni benne. Senki sem gondolta volna, hogy a jövőnk forgatókönyvén szörnyülködünk.

A nemzeti együttműködés hibrid, tehát korcs és a hatalom agresszív kiélésére alapuló rendszerét  a harag és a közös rablás öröme tartja össze. Ebben sokat kölcsönöz a nomád államalakulatoktól. Ez a pogány nomád államalakulat azonban polgárinak és kereszténynek hazudja a magát, hogy így leplezze immoralitás át és barbárságát. A nemzeti együttműködés rendszerének haragja azok ellen irányul akik nem hajlandók részt venni ebben a hazugságban sőt inkább hajlandók nevén nevezni a gyereket, a lopást lopásnak, a pogányságot pedig pogányságnak hívni.

A konzervatív restauráció a Horthy korszak rendi társadalmát vegyíti a Kádár kor sunyi kisemberének erkölcseivel. Legnevetségesebb oldala akkor lepleződik le, amikor konzervatív forradalomnak nevezi magát, ami kétségkívül az egyik legviccesebb és letramplibb önellentmondás, versenyben az első helyért az emberarcú szocializmussal vagy a magyar Zuckerberg Mészáros Lőrinccel.

A kicsibe-okosba megúszás és lopkodás, a hőbörgő kivagyiság és a nemzeti önsajnálat operettje nem forradalom, ez már a forradalmáraiból is látszik. Schmitt Máriának, Németh Szilárdnak vagy Gerő Andrásnak nem sok esélye van, hogy diáklányok pólóin virítson. Ezért lengi be ezt az üdének hazudott forradalmi szellőt jeges, rohadó kriptaszag. A NER a legalantasabb emberi tulajdonságokra épít, és tagjaitól legalantasabb tulajdonságokat követeli meg: a feltétlen engedelmességet a kritikátlan ostobaságot az elvakult gyűlölködést, a házmestertempót,  a feljelentgetést, az irigységet, a sunyi talpnyalást, egymás elárulását, a nyárspolgári bornírtságot. Az üde forradalmi ifjak valójában élettelen zombik, és ebben a zombiháborúban elég nehéz a túlélés. Akit a zombi megharap, maga is zombi lesz, a zombiharapást pedig a Közszolgálatinak csúfolt média terjeszti, mely mérgező nyálával befröcsköl mindenkit. Ezért kell a magyar tájakon óvatosan járni, mint Milla Jovovich egy sivatagi díszletben.

De persze akármennyire tömik is ki pénzekkel  a rendszerhű, üdén forradalmi művészeti szervezeteket, kutatóintézeteket, tanszékeket, írószervezeteket és színházakat, a dolog a kultúrában nem úgy működik mint a gazdaságban. Haveri zsebeket tele lehet tömni  és abból lesz ház, autó, gyár, föld,  még ha közepesen, vagy alacsony színvonalon működnek is aztán ezek a hozzá nem értő lakájok kezén, mint ahogy ezt egyébként a gazdasági mutatók statisztikái évek óta pontosan jelzik.  Tehetségeket viszont nem lehet tenyészteni, gerincet nem lehet  lopott pénzből növeszteni, még közepes megtartásút sem. Az bizony mindig implantált gumigerinc marad. A szellemi és morális fertőtől minden tehetség, minden gerinces lény visszariad, akárhogy csábítják pénzzel vagy karrierrel. Ne felejtsük el, ifjú gárdistának csak a Gajdics Ottó-félék álltak.

Miközben teli szájjal hirdeti magáról, hogy Európa utolsó bástyája és védelmezője, ez a hibrid rendszer a legalapvetőbb európai értékek tagadja meg és megszüntetésükön együtt munkálkodik Európa olyan  ősellenségeivel és csalódott hősszerelmeseivel, mint például az oroszok. Ez a két alapérték az antik hagyományból származó nyitottság és szabadságvágy, valamint a keresztény tradícióból érkező szolidaritás és empátia. Ezeket egy nomád nép barbár értékrendje cseréli,  ahol minden idegen csak zsákmány vagy ellenség lehet, a nő tulajdon,  a kíváncsiság határa pedig addig terjed, ameddig a tapasztalat nem mond ellent saját hiedelmeinknek.
Azonban mint minden nomád államalakulat, a nemzeti együttműködés rendszere is ingatag és instabil. A közös rablás öröme addig tart, amíg van mit rabolni, de közben is fenyeget az, hogy bármikor hajba kaphatnak a koncon a rakoncátlan hadurak; a harag pedig csak addig képes összetartani a rendszert, ameddig a nyilvánvaló bűnök le nem lepleződnek. Csak addig lehet kalandozni, ameddig Lechwiesennél egy morcos német páncélos hadsereg oda nem csördít.

Barátaim, nagy beszédek elmaradhatatlan részei a látomások. Új pogányok korát éljük, új Koppányok fenekednek Róma ellen, a haza új István királyra vár, aki újrafundálja az európai értékeket.

Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera. Felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei. Ideje begyógyítani őket. Vagy legalábbis felkészülni arra, hogyan fogjunk majd hozzá a gyógyításhoz, amikor a sebek ejtőinek és feltépőnek lejár az idejük. Hogyan hozzuk vissza külföldről az elüldözött szellemi tőkét, hogyan építjük fel újra a szabadságra és függetlenségre alapuló művészeti és tudományos élet intézményeit, hogyan takarítjuk el a romokat, amelyek e szellemi pogánydúlás után maradnak. Hosszú munka lesz, de már most el kell kezdeni.

„Ne szűnjünk meg hát ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra űzettetett sorsunkat s életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hírének s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára szentelni; sőt igyekezzünk gyükeresebb megerősítésére nézve el nem múlasztani a magyar hazának képtelen nyomorgatásán szánakozó s országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek segítségéhez s egyértelméhez ragaszkodni.”

Köszönöm a figyelmet!

Az első tavaszi nap

Ahogy kisüt az első koratavaszi nap, nem tudok meglenni a szobában. Ma is egész délelőtt írnom kellett volna, de nem bírtam megülni a seggemen, inkább kimentem futni az ártéri erdőbe. Tényleg elképesztő, hogy elég pár órányi napfény, és azonnal zöldellni kezd minden – meg hát ott vannak ők is, az öreg titánok, sárkányok, szörnyek, akik feladták a télen, megroppantak, összeroskadtak, belereccsentek a hó súlyába vagy egy őszi szélrohamba. Ilyenkor koratavasszal különösen tanulságos és mitikus az ellentét a frissen kibújó füvecskék és a korhadó, megtört óriások között.

MAGYAR TEREMTÉSTÖRTÉNET

Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással, meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat, valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.

Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.

Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél, és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül, hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.

Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális) rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék  Kásler Miklós kulturáért (is) felelős minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt … megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.

Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.