Ahogy megtudtam Kristóftól, hogy Olga Pestre költözött, hívtam
egy taxit és elvitettem magam a Pasaréti úti kuplerájba és felvittem az első
prostit, akit megláttam. Nagy szemű, vékony kis lány volt fekete mellbimbókkal.
Csodálkozott a szenvedélyességemen, de nem mutatta, hogy fájdalmat okoztam
neki. Inkább kíváncsian nézett rám, miközben törölgette magát.
– Ejsze megcsaltak, s most bosszút állasz – mondta székelyföldi
akcentussal.
Az anamnézis úgy volt téves, hogy közben telibe is talált
valamit. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Már csaknem elfogadtam
a sorstól a játékot, hogy szerelmem tárgyát örök elérhetetlenségben tartja,
erre meg gondol egyet és – ha nem is tálcán –, de felkínálja nekem.
Lépéskényszerbe hoz, amiben még sosem kellett lennem. Eddig jól – rosszul
persze, de mégis – elvoltam a halogatással, a küzdelemmel, az önutálattal,
magam átkozásával és gyűlöletével. Ha most nem cselekszem, már gyűlölni sem
gyűlölhetem: semminek kell tekintenem önmagam.
Még azon a héten sor került az első ebédre a Városmajorban. Olga töltött húst készített, párolt káposztát, paradicsomlevest és vett négy krémest a cukrászdából. Boldog volt, hogy piacra és boltba járhat. A cukrászdában elbeszélgetett az eladólánnyal, nevettek.
Lívia és Kristóf zavartan ült le a terített asztalhoz. Kristóf
nem merte szóvá tenni az átható szemétszagot, de Lívia fintorgatta az orrát.
Olga észbe kapott és kinyitotta az ablakot. Részletesen elmesélte, milyen
küzdelmet folytatott a szemétheggyel, és szabadkozott, hogy ő már nem érzi a
szagot, annyira megszokta. Kell még néhány hét, meg néhány alapos felmosás,
mire kiszellőzik. Kristóf elszégyellte magát.
– Miért nem szóltál? Segítettünk volna.
Olga sejtelmesen mosolygott. Igazából ezt várta, hogy
megfordíthassa a helyzetet, amelyben eddigi élete telt. Most ő volt az erős, ő
cselekedett, ő kezdeményezett, ő tehette meg az első lépéseket.
– Milyen a hús?
– Isteni – dicsérte meg Kristóf, és Líviára nézett, hogy ő is
mondjon valamit. A lány arcán különös grimasz ült, mintha belülről mardosná
valami.
– Anyukám köményt is rak bele. Meg tojást.
– De így is nagyon finom.
– Persze… persze, finom, csak anyukám rak bele köményt meg tojást
is.
Kristóf feszült lett, lopva az anyjára nézett, de Olgán nem
látszott a megbántódás semmilyen jele. Kibontotta a négy krémest.
– Ki lesz a negyedik? – kérdezte Lívia, de a hangsúlyon Kristóf
megérezte a benne fortyogó dühöt. Összeszorult a gyomra. Csak félfüllel
hallotta, ahogy az anyja elmagyarázza, hogy alakult a viszony Klára és köztük.
Félt a lánytól, és nem tudta, merről várja a támadást. Miután végeztek az
ebéddel, Olga az utolsó krémest tányérra rakta, villát és szalvétát tett mellé.
– Vigyétek le Klárának. A templom körül lesz valahol.
– Milyen szép az anya-fiú kapcsolat – sziszegte Lívia, amikor kiléptek az ajtón.
Kristóf megremegett. Veszélyt szimatolt. Próbálta elterelni a
dolgot.
– Anyámmal bonyolult volt eddig. Majd most jobb lesz.
– Nem akarsz esetleg ide költözni…?
Kristófon hátán végigszaladt a hideg a metsző iróniától.
– Most mi bajod van…?
– Nekem!? Nekem semmi. Mi bajom lenne…!? Ne légy már nevetséges.
Majd megetted a szemeddel anyádat.
Kristóf megtorpant.
– Hogy mi!?
– Ne aggódj, teljesen átlagos jelenség, a fiúk gyakran
szerelmesek az anyjukba. De rendszerint kisiskolás kor végére elmúlik.
– Te nem vagy normális.
– Én nem vagyok normális? És már meg is dugtad, vagy csak
tervezed…?!
Kristóf érezte, hogy nem tud parancsolni a kezének. A járdához
vágta a tányért. A villa csörömpölve pattant ki az úttestre.
– Jaj, de kis ideges lettél, mucus… Menjél fel anyuhoz, majd ő
megnyugtat!
A lány szeme különös fényben égett. Kifele bandzsított. Kristóf
érezte, hogy ha még valamit mond, meg fogja ütni. Futni kezdett az aluljáró
felé. Még hallotta maga mögött Lívia hangját.
Hónapról hónapra derűsebb hangulatban
voltam. Kivettem egy nagyobb lakást, vettem néhány jó bútort, jártam az
antikváriumokat és tucatszámra vásároltam a könyveket. Módszeresen elkezdtem
magam leszoktatni a tévézésről és felfüggesztettem a Facebook-accountom.
Igyekeztem olyan keveset érintkezni Magyarországgal, amilyen keveset csak
lehetett. Két rendszeres kapcsolattartáson nem változtattam: hetente felhívtam
apámat és havonta skypeoltunk egy órát Kristóffal.
Óvatosan és kísérletezve, de hétről hétre csökkentettem a gyógyszeradagom.
Ha úgy éreztem, túlságosan előre szaladtam, újra többet szedtem be, aztán két
hét múlva megint visszavettem. A fulladások és
a pánikrohamok lassanként megszűntek. Már szorongás nélkül végig mertem
menni egy széles utcán és nem féltem az egyedülléttől. Miközben a fotelban ülve olvastam, néha
finoman próbára tettem magam, vajon megrezdülök-e, ha gondolatban megközelítem
Herkulesvárt, de úgy siklottam át fölötte, olyan könnyedén, mint egy tó jegén a
mélybe zárt facsonkok fölött. Tudtam, hogy Herkulesvár, és Herkulesvárban Olga
ott van a mélyben, de ez nem okozott fájdalmat, nem váltott ki szédülést. Könnyen
találtam vissza a könyvbe és együtt tudtam lélegezni a karakterekkel. Olyan áttetsző
és zavartalan volt az elmém, mint egy kristálytiszta hármashangzat. A szívem
lassan, egyenletesen vert. A mondatokból messzire láttam, és megérteni véltem a
szövegek sűrű, belső hálózatát.
Az intenzív kultúrterápiától, akárcsak Ivánban annak idején a Waldstein-házban a gyilkos ösztön, bennem is csökkent a vágy: elég volt hétvégente elmenni a kuplerájba, ahol magyar és román lányok között válogattam. Nem árultam el nekik, hogy nem vagyok német és élveztem, hogy úgy társalognak egymás között, mintha nem érteném.
– Jön mán a Hulk, nézzed!
– Are o pulă groasă ca o
sticlă de bere…!
Fél év múlva elérkezett a pillanat,
amikor nem szedtem be több gyógyszert: az utolsó pilulát sokáig egyensúlyoztam
a nyelvemen, mielőtt kiköptem. Néha megálltam és lesből figyeltem önmagam, de
nem találtam semmi gyanúsat – tényleg egészséges voltam és derűs. Az előadásaim
egyre jobbak voltak: megtanultam még élvezetesebben, még színesebben beszélni,
teleszőttem az órákat viccekkel és apró történetekkel. Amikor végigtekintettem
az előadón, csillogó tekinteteket láttam. Kíváncsiak voltak rám és tiszteltek.
A nyári szemeszter végén a családorvosoknak tartott továbbképzés befejezése után egy magas, határozott kézfogású nő lépett oda hozzám. Elújságolta, hogy az anyja 56-os magyar, és bár ő nem sok mindenre emlékszik a magyar nyelvből, de vasárnaponként még gyakran esznek otthon töltött paprikát és hortobágyi palacsintát. Tavaly megözvegyült, a férjét szívroham vitte el. Ő húsz éve Bad Cannstattban körorvos, szívesen meginna velem egy kávét valamikor, ha kedvem van. Csak lassan értettem meg, hogy az asszony udvarol nekem, és burkoltan arra hívja fel a figyelmem, hogy ajtó-ablak nyitva van. Egy pillanatra megfordult velem a világ, de elkerült a rosszullét. De kétségtelenül nagyot ütött rajtam ez a fordulat, ijedtemben összehúztam magam és néhány hétig nem nagyon bújtam elő a lakásomból. Egy időre a gyógyszerekhez is visszatértem, biztos, ami biztos. De egyre kevésbé hagyott nyugton a gondolat, hogy egy művelt, elegáns, gusztusos nő kitűntet a figyelmével, amely végre nem a pénzemnek vagy a társadalmi státuszomnak szól, elvégre egyenrangúak vagyunk. A harmadik hétre már illetlenül hosszú idő telt, összeszedtem a bátorságomat, felhívtam, és olyan laza és fesztelen hangon, ami csak tellett tőlem, emlékeztettem a megbeszélésünkre. A hangja kedvesen csengett a telefonban, nyoma sem volt benne a neheztelésnek. Tényleg elmentünk kávézni, két nappal később pedig vacsorázni. Az alkalomra új öltönyt és új cipőt vettem, sokáig és kétségek között válogattam a nyakkendők között és végül egy szolidan elegáns parfümöt is magamra fújtam. Vicsorogtam magamra a tükörben, próbáltam felébreszteni magamban a démonokat, cicáztam a veszéllyel – de a démonok unottan a füle botjukat se mozgatták, mintha már el is feledkeztek volna rólam. A vacsorán brillíroztam, történeteket meséltem, amelyek nem is értem, honnan jutottak eszembe, bölcseket mondtam, de öniróniával, közvetlen voltam, mégis tartózkodó maradtam és elegáns. Lisa kicsit többet ivott, mint én, a szeme csillogott, az ajka megtelt élettel, a mélyen kivágott ruha szabadon hagyta a vállait, édes, illatos pára áradt a nyakából. Amíg a taxihoz kísértem, finoman rám támaszkodott, és én élvezettel kerültem el a csókolózást búcsúzásnál, hogy eltegyem a legközelebbi alkalomra, mint egy drága bonbont.
Hét végére kirándulást beszéltünk meg Oberkirnachba. Szombat volt, nyár közepe, az égen bárányfelhők úsztak. Tetterősen, könnyű lélekkel ébredtem, és arra gondoltam, kipróbálom az új, tükörreflexes fényképezőgépet, amellyel a múlt héten megleptem magam. Néhány tökéletes portré sokat lendítene az esélyeimen. Estére talán átmegyünk Lisával mondjuk Heslachba, kiveszünk egy szobát, vagy fent maradunk a hegyekben, majd meglátjuk. Talán neki már kész terve van, talán majd én improvizálok. Ahogy a napot tervezgettem, boldogan lebegtem az álom és az ébrenlét határán, keresztülpulzálva a finom hártyán, amely a kettőt elválasztja: a pillangó érezheti így magát egy billegő fűszál végén. Az utcán iskolai csapat vonult végig, gyerekzsivaj és trombitaszó hallatszott, ami végleg felébresztett. Ki akartam kelni az ágyból, de nem sikerült megmozdulnom. Újra nekiveselkedtem, hogy a lábam letegyem a padlóra, de a tagjaim nem voltak hajlandóak megmozdulni. Mintha nem is lenne testem. Először azt gondoltam, nyilván mégsem ébredtem fel, ez is álom, de majd mindjárt jön az ébredés, amely visszahelyez a megszokott, bár éppen nagyon is új világba. Addig is aludjunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam. Semmi változás. Napsütés, bárányfelhők, az iskolás csapat zsivajgása egyre távolodik. És nem mozdulnak a tagjaim.
Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshetett meg. Valami különösség
a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja
az aranyfedezetet, amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi
halhatatlansága. Talán nem.
Velem is történt valami.
Megpróbálom elmondani.
Kristóf Instagram storyját néztem reggel: hegyekre tekintő ablak
a tavaszi napsütésben. Kint motort bőget valaki, a háttérben spanyol
beszélgetés, talán egy tévésorozat. Autódudálás, sirályok. Az íróasztal az
ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia
falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal
tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak.
Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó
repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz.
Puffanva robbanó gránátok.
A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán
géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan kilátás
nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. A szemközti épület
leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja
a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A
német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is
odadob.
Amikor nem hall több lövést, kilép a templomtorony fedezékéből és
a falakhoz lapulva elindul a szétbombázott utcán. Matt, fakó színek, mint egy
régi filmben. Leolvadt hó alól kibukkanó, halottsárga gyep. Teherautók ároknyi
mély, gumibordás keréknyomai a sárban. Digitális, őszi lombot fúj a szél. Az
eső is elered, varjak kárognak a szürke ég alatt.
Az a nap jut eszembe, amikor a vihar miatt nem tudtam időben
hazaindulni, és Péter felhívta apámat, hogy jöjjön értem. Apám káromkodott,
mert az UAZ-t épp előző nap szerelte szét és még nem sikerült teljesen
összeraknia, meg amúgy is megígértette velem, hogy megoldom a jövés-menésemet
egyedül, és nem zaklatom feleslegesen. De a vihar váratlanul érkezett és csillapíthatatlanul
tombolt, Péteréknél nem volt autó, én meg nem mertem egyedül elindulni a sötétben.
sötétben. Ezért aztán úgy egyeztünk meg, hogy amint összerakta a motort,
elindul, addig meg örüljek a vendégeskedésnek.
– És ne egye ki a Waldsteinéket a vagyonukból! – kiáltotta még
bele a recsegő telefonba, mielőtt Péter letette volna a kagylót.
Szégyenkezve mentem vissza a szobába. Mindig megütött, milyen
megalázó mások előtt szembesülni azzal, hogy magázódunk apámmal.
Sosem maradtam még estére Waldsteinéknél. Szigorú szabályok írták
elő a viselkedést a házban, és nem szerepelt közöttük az esti vendégeskedés.
Gyanakvóan viszonyultak minden idegenhez, és a Kristóffal kisgyerekkorunk óta
tartó barátságunk sem volt elég ahhoz, hogy ezen a státuszon túlengedjenek. Az
ilyen hűvös nyári délutánokon, mint az akkori, amikor nem lehetett lemenni a
strandra, négykor ünnepélyesen kaptunk Kristóffal egy vajas kiflit és egy
méregerősre főzött, kétségbeejtően aromás Earl Grey teát, amelyet Olga szolgált
föl nekünk a nappaliban – semmit sem vártam jobban, mint hogy meghalljam a
lépteit a lépcsőn –, aztán maradhattam még egy órát, amit csöndes játékkal
kellett eltöltenünk Kristóf szobájában. Ötkor elköszöntem, és a rám szakadt hosszú
délutánban elindultam hazafelé. A vajas kifli és a tea csak éhesebbé tett,
otthon megkentem néhány szendvicset, beléjük szeleteltem egy-egy
vagdalthúskonzervet, és mivel Kristófon kívül nem volt más barátom
Herkulesváron, a fenyegető unalom ellen a Dunapartra menekültem. Kihoztam a
csónakházból a horgászfelszerelést és sötétedésig pecáztam, ha meg tényleg
egészen reménytelen volt az idő, rádiót hallgattam és rajzolgattam a
csónakházban.
De most ott fogott a vihar a Waldstein-házban, ráadásul a tea és
a vajas kifli is elmaradt. Olga és Áron nem volt otthon, Péternek pedig fogalma
sem volt arról, mit kezdjen két gyerekkel. Akkor már bőven túl volt a
nyolcvanon, és a saját varázsvilágán kívül semmi más nem érdekelte.
– Mondhatom, szép! – nyitott ránk óránként – Itt hagynak két
szörnyeteggel…!
Majd amikor észrevette, hogy mi vagyunk azok az szörnyetegek,
akikről beszél, zavartan ránk csukta az ajtót, de még hallottuk, ahogy
távoztában dörmög és méltatlankodik a folyosón.
Én akkor tizenöt voltam, Kristóf tizenegy, de a legtöbb
tekintetben egyikünk sem felelt meg a korának. Én akkor már majdnem egy mázsát
nyomtam, apám családjának hatalmas termetét és étvágyát örököltem, és az
alkathoz az akceleráció és az állandó, mardosó étvágy plusz centiket és kilókat
adott. Mióta az eszemet tudtam, úgy jártam a kortársaim között, mint egy óriás,
állandóan arra kellett figyelnem, hogy rá ne lépjek valakire, de ez nem mindig
sikerült. Törött ujjak, lilára taposott lábfejek, bosszúszomjas szülők jelezték
az utamat, és apámnak gyakran kellett bejárnia az iskolába mentegetőzni
miattam.
Kristóf velem ellentétben sovány volt, zörögtek a bordái, ahogy Olga szerette mondani. Viszont
kétségbeejtően koraérett volt, még nálam is sokkal érettebb. Tizenegy évesen
már mutált, és valakinek szólnia kellett volna neki, hogy el kellene kezdenie
borotválkozni, de én ezt sose mertem megtenni. Azt tanultam apámtól, hogy
hagyni kell a többieket olyannak lenni, amilyenek. Sok jó példával pedig én a
mázsás testemmel és a pattanásos arcommal, úgy éreztem, nem szolgálhatok. Így
aztán én egyre csak híztam, ő pedig egyre szőrösebb lett. A különösségünk
mindkettőnket eleve magányossá tett, és ehhez jött még a többi: Kristófnál a
folyamatos megaláztatások, amelyeket a mostohaapjától kellett elszenvednie,
nekem pedig a számomra is feldolgozhatatlanul botrányos szerelem, amit az anyja
iránt éreztem.
Ültünk hát a padlón Kristóf szobájában, mint két idomított
orángután, piszkáltuk a matchboxokat, amiket nem volt kedvünk tologatni (pedig
Kristófnak egészen kivételesen gazdag és exkluzív matchbox-gyűjteménye volt),
és vártuk, ameddig Péter léptei elvesznek a padlásszobájába vezető lépcsőn.
Egyikünk se merte kimondani, mennyire találónak érezzük magunkra, amit az
öregúr rikácsolt ránk: hogy szörnyetegek vagyunk.
Tudtam, hogy azért kell ötkor elmennem, mert Péter ilyenkor
gyakorolja tudományos előadásait, s ehhez teljes csendre és figyelmes
közönségre van szüksége, amit Olga és Kristóf szokott eljátszani – pontosabban:
túlzás itt játékot emlegetni, hiszen Olga valóban rajongásig szerette az apját,
és hiába hallotta az évek során már tucatszor ugyanazt az előadást, mindig újra
és újra talált benne csodálni valót. Engem lenyűgözött a helyzet hiábavaló
eleganciája – egy professzor, aki az előadását, amelyet másnap az Akadémián
tart, bemutatja a családja előtt – és csak később, sokkal később tudtam meg,
hogy ezeknek az előadásoknak alig volt közönsége, s nem is az Akadémián került
rájuk sor, hanem egy homályos különteremben egy pinceborozóban – bár kétség
kívül nem messze az Akadémiától.
Mindig vonzott, hogy megtudjam, mi az az “előadás”, hát
még, hogy mi fán terem az „mitológia”, az „ókor”, az „antikvitás”, és a többi
homályos értelmű, és nem is valami barátságosan csengő varázsszó, amelyek
Waldsteinéknél folyamatosan a levegőben keringtek, de soha nem volt még rá
lehetőség, hogy közel kerüljek hozzájuk, Kristóf meg, ha kérdeztem, csak a
vállát vonogatta, mint akinek ezzel az egésszel semmi közelebbi kapcsolata
nincsen, apám meg mérgesen lerázott, hogy ezek polgári idiótaságok, ne
foglalkozzak velük; ettől persze csak még jobban érdekeltek.
Most elkerülhetetlen volt, hogy Áron és Olga helyett Kristóf és –
ha már ott vagyok – én játsszam el a közönség szerepét, és így végre a közelebb
kerülhettem ezekhez a gyanús furcsaságokhoz. Arról, hogy Péter elhalasztja a
főpróbát, természetesen szó sem lehetett, Kristóf pedig már gyakorlott volt az
előkészületi dolgokban, és a bennfentesek unottságával kezelte a helyzetet. Fél
hatkor elpakoltuk a matchboxokat, átmentünk a szalonba, és miközben odakint
szakadt az eső és hajladoztak a fák, elrendeztük a terepet. Amíg Kristóf
beállította a pulpitust és a világítást, én a székeket igazgattam el, és az
ebédlőasztalt a szoba közepéről a könyvespolc elé toltam, hogy nézőtérré
lehessen alakítani a termet.
Ez a háznak az a része volt, ahová máskor csak egy-egy pillanatra
sikerült belesnem. Gondolom, nem tiltották volna meg, hogy bejöjjek
bámészkodni, de miért is tudták volna, mennyire lenyűgöz ez az ismeretlen
világ, amelyben ők élnek, hát még azt, mennyire szégyellem ezt a
lenyűgözöttséget. Mert Waldsteinéknél minden máshogy volt, mint odakint a
kertfalon túl, máshogy, mint Herkulesvár többi házában és máshogy, mint szerte
az országban, vagy legalábbis abban a részében, amit akkoriban ismertem.
A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves,
padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a
mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok
álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok
és államférfiak. Héraklész és Apollón, Hadrianus császár és Démoszthenész,
Titus és Nerva, Marszüasz és Pallasz Athéné – taszító és izgató nevek,
amelyektől nyugtalanító bizsergés fogott el, mintha a saját, ismert világom el
akarná venni tőlem valaki. A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt,
amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap
alakult át ebédlőasztallá.
Furcsa kötetek sorakoztak a polcokon, tele értelmezhetetlen
szavakkal, ákombákomszerű, ismeretlen betűkkel és bizarrabbnál bizarrabb
borítókkal, amelyeket csak akkor pillanthattam meg nagy néha, ha sikerült
elcsennem egy-egy pillanatot a fürdőszobába jövet-menet, és ha nem volt a szalonban
éppen senki, besurrantam, és mohón szippantottam magamba a látványt. A ház
minden szeglete, minden tenyérnyi falfelület tele volt képekkel, a sarkokban és
a polcokon szobrok álltak, bikafejű, madártestű, angyalszárnyaikat kifeszítő
keveréklények, a sakálfejű Anubisz, a sólyomfejű Hórusz, a krétai labirintusban
lakó Minótaurosz, az efeszoszi Artemisz, akinek húsz, meztelen melle van,
oroszlánfejű fáraók és lobogó hajú, szakállas, ágaskodó kentaurok lólábaik
között szőrös emberherékkel. Meztelen Aphrodité csupasz mellel, meztelen fenekű
nimfák, és egy fal felé fordított, zárható szekrénykében, amely az első
pillantásra ártatlan virágállványnak tűnt, az álló faszú Priaposz, nagyobb farokkal,
mint maga az emberke. Őt csak ritkán tudtunk megcsodálni Kristóffal, ha
sikerült elcsennie a nagyapja kulcscsomóját. Amit szörnyetegben, mitológiai
keveréklényben, szfinxben, szirénben, hydrában, a közel-és közép-keleti és
mediterrán népek borzalmas törpéiben és kilencmellű istennőiben képes volt
megteremteni az emberi képzelet, azok vagy képben, vagy gipsz-, vagy
bronzmásolatban mind ott sorakoztak a házban.
Nálunk a Dunaparton, vagy a budapesti lakásunkban a Vizafogón,
vagy bárhol, amerre jártam, a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai
bútoriparának praktikusan semmitmondó, silány tákolmányai álltak, csehszlovák,
román egyenbútorok, kagylófotelek, lakkozott dohányzóasztalok, legfeljebb
csicsás koloniál – ebben a házban viszont minden régi volt, sötétbarna,
hatalmas, díszletszerű, ijesztő és megfejthetetlen. A tárgyak talpán, a
szekrények belsejében távoli országok sosem hallott gyárainak címkéi álltak, a
teát angol csészéből ittuk, a limonádét velencei üvegpohárból. De egyik sem
volt új, pláne sértetlen, minden kopott volt, csorba, homályos, megfeketült,
karcos és régi. Úgy irtóztak minden újtól, mintha valami betegséget hozna a
házba, és többnyire mindent el is követtek, hogy semmilyen új információ ne
érjen el hozzájuk a szürke és ellenséges külvilágból. Nem hallgatták a kommunisták
rádióadóit, csak lemezeket és külföldi adókat, amelyek számomra érthetetlen
nyelven érthetetlen híreket mondtak. Nem néztek tévét, hanem albumokat
lapozgattak Péter hatalmas művészettörténeti gyűjteményéből, amelyben a világ
összes jelentős múzeumának kiadványai ott sorakoztak. Kristóf kétségbeejtően
tájékozatlan volt mindenben, aminek a tudásához televízió vagy rádió, Pajtás újság vagy Ifjúsági Magazin kellett volna, nem ismerte a kedvenc
együtteseimet, a kedvenc színészeimet és bemondónőimet, nem lehetett
megbeszélni vele A Mézga család
legutóbbi epizódját, s ha ezekről a dolgokról beszéltem, úgy nézett rám, mintha
a Marsról jöttem volna. Hunyorgó, távoli érdeklődéssel, de mégiscsak
ellenségesen. A szívem mélyén ezért többnyire igazat adtam apámnak, amikor arra
bíztatott, hogy menjek másfelé barátkozni, olyanok közé, akik hasonlóak, mint
én, aztán mindig szégyenkezve vallottam be – már ha egyáltalán kérdezte –, hogy
mégiscsak Waldsteinéknél voltam.
Könyvhétre jelenik meg új regényem, A golyó, amely megölte Puskint.
Ebből olvashattok most egy részletet
“Nyári délutánokon, amikor az egész herkulesvári kolónia levonult a folyóhoz fürdeni, én már órák óta türelmetlenül ott vártam a parton, és azt lestem, a parti füzesen átvezető ösvény torkolatában mikor jelennek meg Waldsteinék. Amilyen kiszámítható volt, meddig maradhatok náluk, mikor kezdi Péter az előadást, mikor kapunk uzsonnát, annyira kiszámíthatatlan volt, mikor jönnek le a Dunapartra. Néha nem bírtam tovább a várakozást, felszaladtam az ösvényen egészen a gátig, hátha megpillantom őket a réten, amely az ártéri erdő és a 11-es út között terült el. A gáton felültem a vaskorlátra, és a délutáni forróságban lebegni látszó rét végét kémleltem. Ha a távolban, Herkulesvár házai között feltűnt egy csoport, a ruhák és a napernyők színéből próbáltam megállapítani, vajon Waldsteinék-e már azok. A lelkem mélyén már tudtam, ha mások jönnek az úton, de cicáztam magammal, húztam az időt, eljátszottam a gondolattal, hogy csak becsap a szemem, aztán amikor már nem lehetett halogatni az igazságot, csalódottan futottam vissza ismét a partra. Nem bírtam az izgalmammal, elszaladtam egészen a csónakházunkig, haraptam valamit, felrohantam a házba, köszöntem apámnak, aztán visszarohantam a partra, és elfúló lélegzettel vártam a pillanatot, amikor kitárul előttem a part, ahol már biztosan ott várnak Waldsteinék. Ha nem voltak ott, hasra vetődtem, belefúrtam magam az iszapba, és azt képzeltem, csak a két szemem áll ki a vízből, mint a krokodilnak, és onnan lestem tovább az ösvényt. Amikor végre tényleg megérkeztek, ordítva rohantam eléjük, és többet el se mozdultam Olga lábai mellől.
Waldsteinék csak akkor jöttek le a partra, ha jó volt az idő, és
nem fenyegetett a veszélye, hogy egy hirtelen zápor elvágja a hazautat. A
partnak erre a részére csak gyalog lehetett lejönni (az erdészet és a vízügy
autóin kívül egyedül apám UAZ-a volt képes átkapaszkodni a gáton), ha eleredt
az eső, mindenki bőrig ázott, mire visszaért Herkulesvárra. Ha mégis átcsapott
egy gyors zápor a túlpart felől, a fűzfák alá húzódva próbáltuk átvészelni,
ameddig lehetett: tíz perc után már a fák alatt is úgy szakadt a nyakunkba a
víz, mintha a puszta ég alatt állnánk, aztán mindenki átkozódva, kosarakat,
napernyőket a fejek fölé tartva elindult hazafelé. De az ilyen hirtelen
időváltozás ritka volt, igazából csak egyetlen esetre emlékszem, amikor
Kristóffal boldogan rohangáltunk kint az esőn, amíg a többiek a fák alatt várták,
hogy elálljon.
Ez volt Herkulesvár tengerpartja, ahová úgy vonultunk le
délutánonként napernyőkkel, élelmiszereskosarakkal, jégbe hűtött italokkal,
mint egy mediterrán fürdőhelyre a nyaralók. A folyó itt vetett egy kanyart,
mielőtt beáramlott volna a Dunakanyar hegyei közé, és a pataktorkolat alatt jó
száz méter hosszan homok fedte a partot, alacsony vízállásnál vakító, fehér
foltként meredt ki a kavicsos partok és az ártéri füzek sötétjéből. A fehér
homokot kétfelől kékesfekete iszap keretezte. A Duna közepe táján volt egy
homokzátony, alacsony vízállásnál ez is kibukkant, megtelt sirályokkal és
gémekkel, e két fehér vonal között lassan, langyosan áramlott a víz. A túlsó
parton a Börzsöny fekete sziklái emelkedtek a víz fölé, a hegyoldal tövébe
vágott úton teherautók robogtak és néha kínos lassúsággal elvánszorgott egy-egy
tehervonat. De ez a túlparti komorság csak még üdébbé tette a mi itteni, szinte
tengerparti szabadságunk. Színes napernyők sora és boldog, pancsoló zsivaj a
homokos parton, szemben a komor hegyekkel, a vasúti pályával és a dübörgő
főúttal – ez olyan beszédes ellentét volt, ami sokat elmondott arról a
világról, amelyben éltünk.
A régi fürdőépületeket befutotta a vadszőlő, az oszlopokra
elvadult rózsák kapaszkodtak. Egy kör alakú épületben voltak a kabinok, előtte
egy volt egy oválisovális tér, amelyet Waldsteinék valamiért csak
„táncparkettnek” neveztek, pedig soha nem táncolt rajta senki. A terecske
közepén egy eozin csempéből kirakott delfinmozaik csillogott. Ha átmelegítette
a nap, szinte hozzá sem lehetett érni, annyira izzott, de reggel, amikor még a
füzek árnyéka vetült rá, titokzatosan hűvös volt, mintha éjjel megjárta volna
az óceán mélyét. Az eozin is amolyan Waldsteinék-féle szó volt, képzeletemben
ez a színpompás delfin összekapcsolódott a szalonban sorakozó szobrok neveivel,
közéjük és hozzájuk tartozott. Sokszor már kora reggel kiszaladtam hozzá, hogy
biztos legyek benne, még mindig ott van: ráálltam zsírosan fénylő testére és
talpammal végigtapogattam a farkától az orráig.
Ez volt néhány éven át, 1969-től 1974-ig az én féktelen boldogságom helyszíne, ahol olyan közel lehettem Olgához, amilyen közel csak akartam, hozzá dörgölőzhettem és pancsolhattam vele a sekély vízben: a víz és a homok adta szabadság különösen kapóra jött a szenvedélyemnek, amelyet elrejthettem a játék mögött. Megvolt az esélyem, hogy ha hozzá érek, véletlennek látszódjék vagy a szertelenség számlájára lehessen írni. Voltak a testén kitüntetett célpontjaim. A jobb combjának külső oldalán volt egy ujjbegynyi, domború anyajegy, és én igyekeztem úgy forgolódni a homokban, vagy hozzáhengergőzni, amikor a sekély vízben ült, hogy hozzáérhessek, közel kerülhessek ehhez a folthoz. Illetlennek találtam volna, ha egészen közel hajolok hozzá, hogy alaposan szemügyre vehessem; úgy emlékszem, attól féltem, hogy egy ilyen merészséggel közelségünket kockáztattam volna. Pedig semmi sem érdekelt jobban, mint az a titokzatos, vörösesrózsaszín ábra, amely mintha egy miniatűr térkép lett volna. Az volt a kényszerképzetem, hogy ha egyszer egészen közel hajolhatnék, egy egész külön világot fedezhetnék fel rajta, hegyek, völgyek, folyók miniatűr domborzati térképét. Mintha egy másik univerzumba vezetne ez az apró kis világ, amely Olga combján sötétlett, s csak bátorság kérdése lenne, belé merek-e hatolni.”
Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében.
Fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt,
pedig a CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.
CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból, pedig fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, mivel Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, amikor Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet.
Pakisztán lelőtt két indiai harci gépet, pedig Trump a barátjának nevezte Kim Dzsongunt, mivel fejbe lőtte társát egy vadász Somogy megyében, amikor CEU a világ 41. legjobb egyeteme lett politikatudományból.
A Fehér úton az Élessaroknál, Kőbánya Felsőtől északkeletre áll ez a démoni épület, amelyet mindig elszorult torokkal figyelek, ha nagy ritkán erre járok. Van benne valami megmagyarázhatatlanul nyomasztó. Évről évre egyre rohad, ha jól látom, lakatlan, vagy legalábbis nincs körülötte látható jele az életnek. Az elhelyezkedésében van valami teátrálisan megtervezett. Mintha eleve ijesztgetésnek szánták volna. Szürke, mint egy patkány, vagy egy múmia. Ha a toszkán tájban állna, nem a húgyszagú, reménytelen vasúti pálya mellett, akkor sem lenne benne semmi csalogató, semmi bájos. Mintha direkt bosszúból építette volna valaki, hogy rosszul érezze benne magát, akit ide vet a sors. Mintha még önmagát is utálná. Gonosz lélek, aki itt tengődik a lét peremén, figyelmeztetésül: lám, ilyen is lehet az élet, ha nem vigyázol, emberfia.
Most, hogy utánanéztem, hogy keveredett ide ez a bizarr épület, már jobban értem, miért ilyen reménytelen szegény: ez Budapest egykori vámházainak egyike, amelyek mind egy kaptafára épültek a 19. század második felében, pontosabban éppen 1900-ban. Hét darab épült belőlük a város határpontjain. Így néz ki az, amelyik az Üllői úton áll:
Így pedig az, amelyik a Váci úton állt, amíg le nem bontották:
Ez meg az Erzsébet királyné útján:
Valljuk be, sem sárgán, sem kéken, sem vakolatlanul nem lett vidámabb. Talán az arányai teszik, talán a kaszárnyára emlékeztető ablakok, talán a suta tető, amely olyan, mint egy vasutassapka, talán teletubby-kémények, nem tudom. De, talán mégis tudom. Vagy legalábbis sejtem.
Ezek a házak tényleg kísértetek: olyan helyen állnak, amelyek már nem léteznek. Megszűnt a világ, amelyben értelmük volt. A tér egykor kitüntetett pontjain álltak: határpontokon, a városba befutó főutak és a városhatár találkozásainál. Ez adhatta a méltóságukat, meg az a nem mellékes körülmény, hogy aki ide belépett, soványabb pénztárcával lépett ki. De megtehették bárkivel, hogy megvágják, megvolt hozzá a törvény adta joguk. Vámoltak. Bírságoltak. Behajtottak, kamatot számítottak, büntettek, elkoboztak. Voltak valakik.
Aztán jöttek az új idők, megnőtt a város, a határ pedig eltűnt alóluk. Az új határoknál új épületek nőttek, új törvények szerint. Logisztikai központok, irodaházak, szállodák, parkolók. A feladatukat vesztett vámházakat körbevette a város, akit egykor védtek és határoltak és bevételekhez juttattak. Túlnőtt rajtuk, kinevette őket. A régi, aprócska Budapest határain túlnőtt főváros a metropolisz gőgjével rúgott beléjük, régimódi, leszerelt vámtisztekbe, rokkant obsitosokba. Oda a méltóság, oda a hatalom, oda a törvény a hátuk mögül. Most sértetten roskadoznak, öreg, kopasz, pocakos hivatalnokok, akik ifjan sem voltak éppen Adoniszok, és durcásan várják a halált. Az egyikből Tesco felvételi központ lett, a másikból szállloda: mintha a nyugdíjas vámtiszt beállna sztriptíztáncosnak vagy telemarketingesnek. Micsoda megaláztatás. Akkor már inkább megéri kísértetnek állni. Vagy jöjjön a dinamit, vagy egy bontódaru ólomgolyója.
Harminc évvel ezelőtt reggel Faragó Ferenc barátom lakásán kávézgattunk. Durván másnaposak voltunk, végigkocsmáztuk az előző estét, Kispilzeni, Grinzingi, meg még mit tudom én. És az Ibolyában kezdtünk. Huszonegykét évesek voltunk, ifjú bölcsészek, mi mást csináltunk volna. Az előző félévben olvastuk rajongással Németh G. Béla szemináriumán a Szindbád hazamegyet, onnantól nem volt megállás, egymás után olvastuk a Máraikat, feltúrtuk a Révai-kiadásokért az antikváriumokat. Furcsa érzés volt, hogy az ember, aki ezeket a foszladozó, háború előtti könyveket írta, amelyek egy másik történelmi korból, a születésünk előtti régmúltból hozzák magukkal az idő ó üzenetét, még mindig él. Valahol épp most sétál, olvas, beszél. Mintha József Attilára vagy Krúdy Gyulára az ember nem mint rég halott szerzőkre gondolna, hanem összefuthatna velük bármikor az utcán – teljes kognitív disszonancia.
Egyébként a rendszerváltás előszele volt, hogy egy ELTE
szemináriumon egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. Néhány évvel korábban,
amikor gimnazistaként OKTV-dolgozathoz akartam Márait olvasni (és az a könyv
épp nem volt meg a családi könyvtárban), az Egyetemi Könyvtárban főigazgatói
engedélyt kellett kérni még a helyben olvasáshoz is. Kértem és megkaptam – a főigazgató
akkoriban épp az a Németh G. Béla volt, aki aztán szemináriumon is Márait
olvastatott velünk.
Azon a másnapos reggelen is Szabad Európa Rádiót hallgattunk, mint mindig, minden reggel és este – az ember akkoriban a szocialista Magyarország adóin legfeljebb csak a Vasárnapi Újságot és a 168 órát kapcsolta be (ezekben lehetett először szabad véleményeket hallani, de ez persze ma már történelem). Szóval ülünk másnaposan, kavargatjuk a kávét, kint szürke, rohadó február a romos, golyólyuggatta Budapesten, és – nem hazudok, kérdezzétek meg Faragó Ferencet – Márairól beszélgetünk. Hogy milyen kőkemény karakánság és elvhűség, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem jelenhet meg Magyarországon egyetlen műve sem, ameddig itt vannak az oroszok, hiába kuncsorog neki az Akadémia meg az Írószövetség. És vajon kimennek-e az oroszok, és ha ki, mikor.
És akkor meghaljuk a SZER-en Márai halálhírét. Megállt a kezemben a kávéskanál. Döbbenten ültünk – nem csak a hír taglózott le minket, hanem a hátborzongató koincidencia, hogy épp akkor jut eszünkbe itt a távoli Budapesten, amikor odaát San Diegoban épp tepsibe rakják. És amikor főbe lőtte magát, mi kábán aludtunk.
Ennek ma épp harminc éve. Véletlenül épp süt a nap, Faragó Ferenc sincs messze, ő egy szentendrei dolgozószobából nézi a koratavaszt, én Kisorosziból. Még élünk, az oroszok kimentek, de…
Régóta szeretnék ilyen címmel tartani egy beszédet. Újra
és újra felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei – a kelet-európai létezés
ellenállhatatlan bája, hogy ezt újra és újra elmondhatja minden generáció.
„Ki-ki édes hazája s
nemzete, szabadsága mellett
az Isten s
törvényünk ellen képtelenül
hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató,
nemesi szabadságunkat rongáló,
igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető,
jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat,
kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon
fegyvert…” Háromszáztizenhat évvel ezelőtt a breznai pátensben Rákóczi
fegyverbe szólított – én természetesen nem mennék ilyen messzire. Hibrid idők
hibrid harcmodort igényelnek, hibrid autokráciában a létezés maga is
hibridizálódik. Csak a pontosság és a derű kedvéért jegyzem meg, hogy a hibrid szó a görög hübris-ből ered,
amely a görög tragédiaelmélet egyik kulcsfogalmaként ismeretes, gőg,
elbizakodottság szóval szokták fordítani. Eredetileg azonban azt a cselekedetet jelenti, amikor valaki másvalaki
szférájába ártó szándékkal agresszívan hatol be, tehát megerőszakolást, megalázást,
megbecstelenítést, csonkítást, bántalmazást jelent. A klasszikus Athénben konkrét
büntetőjogi fogalom is volt: az olyan erőszakos cselekedeteket jelölték vele,
amelyek célja kizárólag az áldozat megszégyenítése és megalázása, a hatalom
fitogtatása. Erkölcsi értelemben pedig legnagyobb bűnt értették alatta: azt a
bűnt, hogy az ember elfeledkezik az istenek elsőségéről, és önmagát tekinti
mindenhatónak. A görögből a latinba átkerült hibridus pedig eredendően
elfajzottat és korcsot jelent, és csak növénytani műszóként szelídült meg
annyira, hogy egyszerűen csak keveréknek értjük. Pedig tanulságosabb, ha az
eredeti jelentésében értelmezzük, milyen is ez a hibrid rendszer: nem
egyszerűen keverék, amely demokrácia és diktatúra eszköztárát mixeli, hanem
valami alantas, megalázásra és megszégyenítésre épülő hatalom, amely saját
felsőbbrendűségét erőszakkal demonstrálja és önmagát mindenhatónak képzeli
Egy olyan év áll mögöttünk, amelyben a Magyar Tudományos
Akadémiát, az egyetemeket, a színházakat és az irodalmi intézményeket egyszerre
érte támadás. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kivéreztetése, függetlensége
elleni támadás arra irányul, hogy megtörje az intézmény önállóságát, döntési
szabadságát a kutatási források felhasználása fölött. A színházak
tao-támogatásának elvétele és a támogatási rendszer központosítása ugyanígy a
független struktúrák ellen irányul, az egyetemek már jó ideje kézi vezérlés
alatt állnak, a CEU képzésének nagy részét pedig merő hübriszből elüldözte az
országból a hatalom. Az irodalom egyik jeles intézménye, a Petőfi Irodalmi
Múzeum olyan igazgatót kapott, akinek pályázata nem sok jót ígér. A Kárpát-Medencei
Tehetséggondozó Nonprofit Kft az épphogy csak vegetáló független írószervezetek
funkcióit igyekszik átvenni. A művészeti egyetemek tervezett összevonása mögött
ugyanez a terv rajzolódik ki: az önállóságuk, szabadságuk elvétele. A kultúra és
a tudomány minden területén tanúi vagyunk annak, hogy a hatalom vagy párhuzamos
intézmények létrehozásával és felpumpálásával (lásd a Széchenyi Művészeti
Akadémia kontra MMA), vagy a meglévő intézmények bekebelezésével kényszeríti rá
akaratát az egyetemi, tudományos és alkotói társadalomra. A tankötelezettség
lecsökkent 16 évre, a gimnáziumi férőhelyek fogyatkoznak, egyetemi szakok szűnnek
meg, a minőségi oktatáshoz egyre kevesebben férnek hozzá. Ordító a
pedagógushiány, az idegen nyelvek ismerete az Európai Unióban nálunk szégyen
szemre a legalacsonyabb. A politika nyíltan felmondta a hallgatólagos
szerződést, amelyet liberális demokráciákban politika és tudomány köt: nyíltan
az áltudományok, összeesküvéselméletek mellé állt. Lassan egy évtizede
folyamatos a kútmérgezés: a NER a hatalmát a társadalom pszichéjét és mentális
egészségét fertőző álhírekkel, agresszióra bíztató kommunikációval tartja meg,
amely maradandó károkat okoz a társadalom erre fogékony rétegeiben. Harag,
agresszió, sötét rosszindulat lett úrrá a társadalmon, az emberi kommunikáció
színvonala rémületesen lealacsonyodott. A hatalom csúcsáról szertesugárzó
agresszió lehatolt a társadalom minden rétegébe, szétroncsolta a jóindulat,
megértés, türelem és szolidaritás amúgyis kezdetleges struktúráit. A NER a
történelmében megalázott, a Trianon-szindrómán túllépni képtelen, nyelvében
elszigetelt, a gazdag Nyugatot féltékeny gyanakvással szemlélő szerencsétlen magyar
társadalom minden traumáját pontosan ismeri és aljasul kihasználja saját
rövidtávú politikai céljaiért. A középkor hiedelmvilágában gyökerező sötét
babonák mérgező televénye, a zsigeri idegengyűlölet és antiszemitizmus keveredik
a 19 századi nacionalizmus és a 20 századi totalitarizmusok mérgező és gyilkos
örökségével és vegyül a globalizált világ új kihívásaira válasz találni képtelen
társadalom frusztrációival. A politika, a helyett, hogy a tudománnyal és
művészettel összefogva korszerű és releváns válaszokra törekedne, kerül, amibe
kerül, a társadalmat belenyomja a mérgező eszmék mákonyába.
A NER társadalomképének középpontjában nem a
képzett, önálló döntésre képes, kreatív, szabadon gondolkodó ember áll, hanem
az utasításra váró, előítéletekbe gabalyodott alattvaló. Következésképpen nincs
szüksége szabad és gondolkodó emberekre. A NER-re egyedül a szabadság és az önálló
gondolkodás jelent veszélyt. Ebben a vértelen, hibrid hungarizmusban az
ellenséget nem faji alapon jelölik ki: itt mindenki ellenség, aki nem hajlandó
alattvalóvá zülleni. Akár kutató az akadémián, akár színész, rendező,
dramaturg, egyetemi oktató, hálózatkutató, vegyész, klímatudós vagy író. A NER
nem hajlandó megtűrni az országban olyan embereket, akik részéről az a veszély
fenyegeti, hogy az önálló gondolkodásra és a szabadság és morális kötelezettség
elsődlegességére figyelmeztessenek. Nem tűr meg senkit, aki nem szajkózza a
zagyva nacionalizmust, amely lejárt és megrohadt eszmék bűzlő maradékával
táplálkozik, nem hajlandó senkit elviselni, aki nem felel meg a nemzeti
szűklátókörűség és kötelező rosszindulat hermeneutikájának.
Ez a vértelen, hibrid hungarizmus nem erőszakkal lép
fel. Nem deportál, nem száműz, nem börtönbe zár: ez a vértelen, hibrid
hungarizmus párhuzamos intézményekkel, intézménybezárásokkal, feketelistával,
pénzmegvonással, és ha kell, lejárató- és rágalomkampányokkal éri el a célját. A nyitott határok lehetővé teszik,
hogy az elégedetlenek, a kiszorítottak, az elüldözöttek elhagyják az országot,
így aztán a feszültség nem idehaza gyülemlik. Az elégedetlen szakmunkás
ugyanúgy emigrál, mint az elégedetlen kutató, így kevés az esély arra, amit
egyes ellenzékiek az ellenállás motorjának gondolnak, hogy az értelmiség
összefog a munkásosztállyal. A magyar gazdaság állapota, a NER-rel
szembehelyezkedni bátor vállalkozói réteg hiánya nem teszi lehetővé, hogy az
intézmények híján idehaza éljenek túl az elüldözöttek. Az Európai Unió csak
ímmel-ámmal kezdi észrevenni, hogy a magyar demokráciának immár csak a
patomkin-díszletei állnak, és ha észrevette is, alig képes bármit cselekedni.
Az európai Unió vezetését megszerezni akaró populisták előretörése valós
veszély, amely hosszú távon megakadályozhatja abban az EU-t, hogy fel tudjon
lépni az európai értékeket lábbal tipró rendszer ellen.
A NER erejét a harag és a bosszúvágy adja. A kultúra
és a tudomány elfoglalásához azokat gyűjtötte maga köré, akik vagy kiszorultak
az intézményekből, mert nem voltak elég szorgalmasak és tehetségesek, vagy a
környező országok kisebbségi magyarságából jönnek Trianon-szindrómától sújtva,
telve fájdalommal, gyanakvással és bosszúvággyal a sorsuk iránt évtizedekig
közönyös anyaországi elittel szemben. A művészeti életben a NER a dilettánsok
bosszúvágyát fordítja a maga javára. Jönnek főállású magyarok, a szellemi verőlegények,
akik minden magasabbrendűt, emelkedettet és értékeset gyűlölnek, mivel nem
értik; akik minden siker mögött összeesküvést gyanítanak, akik féltékeny
gyanakvással rángatnak a sárba mindent, ami túllép a nacionalista szűklátókörűség,
a giccs és a nyárspolgári felfogóképesség határain. Kapóra jött valamennyiüknek
a leplezetlenül antiszemita Soros-kampány, amely a néphagyományban élő babonás zsidógyűlölet
elemeit vegyíti a globális gazdasági rendszer iránti kispolgári értetlenséggel.
Most már az államtitkár is sorosista elemeket szimatol az akadémiai
kutatóhálózatokban, az aljas és emberiesség elleni bűnben fogant propaganda a
kultúrharc eszköztárában is megjelent. A kevesek által olvasott szabad médián,
néhány csekély hallgatottságú rádión és kevesek által nézett tévéadón kívül nem
jelenhet meg semmi olyan gondolat, amely ne a rendszer borzalmas ideológiáját
szajkózná. A közszolgálatinak hazudott médiumokban immár egy évtizede nem
kaphat szót senki, aki nem a rendszer talpnyalója.
Nem lehet kétségünk, a rendszer nem konszolidálódik.
Képtelen rá. A budai várat elfoglaló, hibrid királyságában hübriszében pöffeszkedő
vezér pontosan tudja, hogy csak a harc szításával maradhat hatalmon. Rémületes
látni, milyen lelkesen állnak sorban a jelentkezők, akik egy kis koncért,
ideig-óráig tartó dicsőségért, vitézi plecsniért hajlandóak arra, hogy
végrehajtsák a rájuk bízott szellemi népirtást.
OBrian Orwell 1984 című regényében megkérdezi
Winstont,- „Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött?
– Úgy, hogy szenvedést okoz neki – felelte.
– Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki.
De az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved,
hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának
engedelmeskedik, s nem a sajátjának?
A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében
rejlik.
A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket
darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk.
Kezded már érteni, miféle világot teremtünk?
Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba
hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem,
árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem
irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr.
A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való
haladás.
A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a
szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül.
A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a
félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki
fogunk irtani – mindent.
Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a
Forradalom előttről maradtak fenn.
Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz
szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített
ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha
egyszer mindenhatók vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz
különbség szép és rút közt. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi
szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet. De mindig meglesz – ezt ne felejtsd el,
Winston – a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre
kifinomultabbá válik. S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma,
az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a
jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.”
Ezelőtt harmincvalahány évvel az épp elmúlt
förtelmes Szovjet birodalom romjai fölött szörnyülködve olvastuk ezeket a
sorokat, és múltunkra véltünk ráismerni benne. Senki sem gondolta volna, hogy a
jövőnk forgatókönyvén szörnyülködünk.
A nemzeti együttműködés hibrid, tehát korcs és a
hatalom agresszív kiélésére alapuló rendszerét a harag és a közös rablás öröme tartja össze.
Ebben sokat kölcsönöz a nomád államalakulatoktól. Ez a pogány nomád államalakulat
azonban polgárinak és kereszténynek hazudja a magát, hogy így leplezze immoralitás
át és barbárságát. A nemzeti együttműködés rendszerének haragja azok ellen
irányul akik nem hajlandók részt venni ebben a hazugságban sőt inkább hajlandók
nevén nevezni a gyereket, a lopást lopásnak, a pogányságot pedig pogányságnak hívni.
A konzervatív restauráció a Horthy korszak rendi társadalmát vegyíti a Kádár
kor sunyi kisemberének erkölcseivel. Legnevetségesebb oldala akkor lepleződik
le, amikor konzervatív forradalomnak nevezi magát, ami kétségkívül az egyik
legviccesebb és letramplibb önellentmondás, versenyben az első helyért az
emberarcú szocializmussal vagy a magyar Zuckerberg Mészáros Lőrinccel.
A kicsibe-okosba megúszás és lopkodás, a hőbörgő
kivagyiság és a nemzeti önsajnálat operettje nem forradalom, ez már a
forradalmáraiból is látszik. Schmitt Máriának, Németh Szilárdnak vagy Gerő
Andrásnak nem sok esélye van, hogy diáklányok pólóin virítson. Ezért lengi be
ezt az üdének hazudott forradalmi szellőt jeges, rohadó kriptaszag. A NER a legalantasabb
emberi tulajdonságokra épít, és tagjaitól legalantasabb tulajdonságokat
követeli meg: a feltétlen engedelmességet a kritikátlan ostobaságot az elvakult
gyűlölködést, a házmestertempót, a
feljelentgetést, az irigységet, a sunyi talpnyalást, egymás elárulását, a
nyárspolgári bornírtságot. Az üde forradalmi ifjak valójában élettelen zombik,
és ebben a zombiháborúban elég nehéz a túlélés. Akit a zombi megharap, maga is
zombi lesz, a zombiharapást pedig a Közszolgálatinak csúfolt média terjeszti,
mely mérgező nyálával befröcsköl mindenkit. Ezért kell a magyar tájakon
óvatosan járni, mint Milla Jovovich egy sivatagi díszletben.
De persze akármennyire tömik is ki pénzekkel a
rendszerhű, üdén forradalmi művészeti szervezeteket, kutatóintézeteket,
tanszékeket, írószervezeteket és színházakat, a dolog a kultúrában nem úgy
működik mint a gazdaságban. Haveri zsebeket tele lehet tömni és abból
lesz ház, autó, gyár, föld, még ha közepesen, vagy alacsony színvonalon
működnek is aztán ezek a hozzá nem értő lakájok kezén, mint ahogy ezt egyébként
a gazdasági mutatók statisztikái évek óta pontosan jelzik. Tehetségeket viszont nem lehet tenyészteni,
gerincet nem lehet lopott pénzből növeszteni, még közepes megtartásút sem.
Az bizony mindig implantált gumigerinc marad. A szellemi és morális fertőtől
minden tehetség, minden gerinces lény visszariad, akárhogy csábítják pénzzel
vagy karrierrel. Ne felejtsük el, ifjú gárdistának csak a Gajdics Ottó-félék
álltak.
Miközben teli szájjal hirdeti magáról, hogy Európa utolsó bástyája és
védelmezője, ez a hibrid rendszer a legalapvetőbb európai értékek tagadja meg
és megszüntetésükön együtt munkálkodik Európa olyan ősellenségeivel és csalódott hősszerelmeseivel,
mint például az oroszok. Ez a két alapérték az antik hagyományból származó nyitottság
és szabadságvágy, valamint a keresztény tradícióból érkező szolidaritás és
empátia. Ezeket egy nomád nép barbár értékrendje cseréli, ahol minden
idegen csak zsákmány vagy ellenség lehet, a nő tulajdon, a kíváncsiság határa pedig addig terjed, ameddig
a tapasztalat nem mond ellent saját hiedelmeinknek.
Azonban mint minden nomád államalakulat, a nemzeti együttműködés rendszere is ingatag
és instabil. A közös rablás öröme addig tart, amíg van mit rabolni, de közben
is fenyeget az, hogy bármikor hajba kaphatnak a koncon a rakoncátlan hadurak; a
harag pedig csak addig képes összetartani a rendszert, ameddig a nyilvánvaló
bűnök le nem lepleződnek. Csak addig lehet kalandozni, ameddig Lechwiesennél
egy morcos német páncélos hadsereg oda nem csördít.
Barátaim, nagy beszédek elmaradhatatlan részei a
látomások. Új pogányok korát éljük, új Koppányok fenekednek Róma ellen, a haza
új István királyra vár, aki újrafundálja az európai értékeket.
Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae
vulnera. Felszakadnak a dicső magyar nép régi sebei. Ideje begyógyítani őket.
Vagy legalábbis felkészülni arra, hogyan fogjunk majd hozzá a gyógyításhoz,
amikor a sebek ejtőinek és feltépőnek lejár az idejük. Hogyan hozzuk vissza
külföldről az elüldözött szellemi tőkét, hogyan építjük fel újra a szabadságra és
függetlenségre alapuló művészeti és tudományos élet intézményeit, hogyan
takarítjuk el a romokat, amelyek e szellemi pogánydúlás után maradnak. Hosszú
munka lesz, de már most el kell kezdeni.
„Ne szűnjünk meg hát ezen mi törvény s nemesi szabadságunk ellen való keserves bujdosásra űzettetett sorsunkat s életünknek
minden napját édes hazánk régi
szabadságának, dicsőséges nemzetünk hajdani jó hírének
s nevének s megnyomattatott országunk lakósinak javára s hasznára
szentelni; sőt
igyekezzünk gyükeresebb megerősítésére nézve el nem múlasztani a
magyar hazának képtelen
nyomorgatásán szánakozó s
országunknak használható királyoknak s fejedelmeknek
segítségéhez s egyértelméhez ragaszkodni.”
Ahogy kisüt az első koratavaszi nap, nem tudok meglenni a szobában. Ma is egész délelőtt írnom kellett volna, de nem bírtam megülni a seggemen, inkább kimentem futni az ártéri erdőbe. Tényleg elképesztő, hogy elég pár órányi napfény, és azonnal zöldellni kezd minden – meg hát ott vannak ők is, az öreg titánok, sárkányok, szörnyek, akik feladták a télen, megroppantak, összeroskadtak, belereccsentek a hó súlyába vagy egy őszi szélrohamba. Ilyenkor koratavasszal különösen tanulságos és mitikus az ellentét a frissen kibújó füvecskék és a korhadó, megtört óriások között.
Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása
okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással,
meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene
foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat,
valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.
Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.
Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz
és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem
beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás
eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én
elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a
gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt
nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél,
és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen
dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így
tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és
futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül,
hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.
Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális)
rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék Kásler Miklós kulturáért (is) felelős
minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda
gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt …
megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a
Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett
bennünket.”
Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.
Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg
van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.