A Térey-ösztöndíj máris elért néhány dolgot: sikerült az írótársadalmat még megosztottabbá tenni, sikerült embereket feloldhatatlan erkölcsi válságba lökni és sikerült a kultúrharcban elvérzett és elhasználódott klientúrát végkielégíteni (illetve ez már három volt, bocs). A negyedik cél, hogy gondtalan alkotómunka feltételeit teremtse meg az arra méltó szerzőknél, csak egészen elenyésző arányban sikerült.
Elképesztő, hogy a díjazottak fele nem nő, és elképesztő, bár borítékolható volt, hogy a díj 50 százaléknál nagyobb arányban politikai kifizetőhely.
És azért érdemes ízlelgetni azt a mondatot is (pompás hexameter, mégpedig versus spondiacus), hogy
„Orbán János Dénes Térey János-díjas”.
(Második sornak szinte kívánkozik: “hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.” Egy csodás nap a NER-Magyarországon.)
Egy ilyen mondatnak azért van lüktetése.
Le a kalappal az előtt, aki visszaadta és azok (köztük barátaim) előtt is, akik megtartják.
Ezek adóforintok, amelyeket a díjazottak közül néhányan nagyszerű művekkel csakugyan megszolgáltak (már a köznek, az olvasóknak, a magyar kultúrának, a jövőnek), ezért joggal érezhetik úgy: jár nekik, hogy mostantól egy kicsit (egy fél német miniálbér erejéig) könnyebben éljenek. Aztán sokan vannak persze, akik semmit sem tettek le az asztalra, mégis megkapták, de rájuk kár szót vesztegetni (illetve már eleget vesztegettem). Van, akit ez a díj a kilátástalan nyomorból hoz ki, van, akinél reménytelen helyzeteket old meg, néhány szerző esetében nyilvánvaló, vagy legalábbis joggal feltételezhető, hogy tényleg olyan jövőbeli művek létrejöttéhez járul hozzá, amelyeket szeretni fogunk.
Akárhogy is, de szerintem úgy áll a dolog, hogy aki nem lép le ebből az országból, úgysem ússza meg, hogy bele ne keveredjen valami morális kényelmetlenségbe. A nyugdíj vagy a családi pótlék adóforintjai nem sokban különböznek a Térey-díj adóforintjaitól. Az sem igazi érv ez ellen, hogy „nem mindegy, hogy ezt az adópénzt ki adja”; Magyarország lényegében nem más, mint Orbán Viktor magánbirtoka, végső soron minden adó-újraelosztás mögött az ő személye áll. A családi pótlékot és a nyugdíjat is ő és bojárjai osztják, akármilyen akadémiai jogcím legyen is rá írva. Bűzlik minden adóforint, némelyiknek csak bukéja van, némelyikért könyékig kell nyúlni a trutyiba – de a fekália akkor is fekália.
A NER mindenkit összetrutymóz.
Ez az – inkább szomorú, mint örvendetes – történet is a magánmecenatúra fontosságára mutat rá. Nem létezik, hogy nincs annyi adakozni hajlandó nagyvállalkozó ebben az országban, akik képesek lennének megfinanszírozni néhány bőkezűbb irodalmi ösztöndíjat. Az üzletből, nyereségből, magánzsebből- és kézből származó pénz szagtalan, kevéssé kitett nemtelen politikai alkuknak, és a díjazottaknak legalább a morális vasdorongok ütései elől nem kell hajolgatniuk.
Péterfy Gergely 
