Ha én azt mondanám, hogy a rákot a boszorkányok rontása
okozza, ezért a keresztény orvoslásnak nem a kemoterápiával meg a sugarazással,
meg ilyen sorosista liberális, materialista hókuszpókuszokkal kellene
foglalkoznia, hanem el kéne kapni és meg kellene égetni a boszorkányokat,
valószínűleg Kásler Miklós hülyének nézne.
Valószínűleg – de sajnos nem teljesen biztos.
Mindenesetre, mivel én nem értek a rákhoz, rákgyógyításhoz
és az orvostudományhoz, nem kezdek el róla beszélni sem. De nemcsak, hogy nem
beszélek, még csak nem is gondolkodom róla, mert tudom, hogy a gondolkodás
eszközei a fogalmak és az ismeretek – amelyek az orvostudományt illetően az én
elmémből hiányoznak. És nem beszélek a bányászatról és az űrkutatásról, sőt, a
gombatenyésztésről sem. Szerintem ez egy korrekt álláspont. Hozzáértők, sőt a „művelt
nagyközönség” előtt is azonnal lebőg az ember, ha nem ért ahhoz, amiről beszél,
és ott állni a nyilvánosság előtt hülyeségeket makogva, az nagyon kellemetlen
dolog lehet. Legalábbis normális világban, normális helyeken az emberek így
tekintenek erre a dologra, és a sarlatánokat, kóklereket, szélhámosokat és
futóbolondokat, akik úgy tesznek, mintha értenének valamihez, aztán kiderül,
hogy tök hülyék, elzavarják, kiröhögik, megszégyenítik.
Magyarország nem normális hely. Itt a (szerintem zseniális)
rákgyógyítási ötletemmel talán még egy kis kutatóintézetet is kaphatnék Kásler Miklós kulturáért (is) felelős
minisztertől, aki tegnap a miskolci Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda
gyógytestnevelési termének szentelésén azt mondta, hogy „kétezer évvel ezelőtt …
megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a
Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett
bennünket.”
Mint látszik, ez a hülyeség nem átlagos hülyeség: ez duplafenekű, komplex hülyeség, vagy ha úgy tetszik: hülyeség a hülyeségben. Minden kezdő kreacionista tudja, hogy a világot nem Jézus Krisztus, hanem az apja teremtette, ráadásul néhány ezer évvel korábban, zsidó számítások szerint kr.e 3761. október 6-án. Jézus Krisztus más dolgokkal volt elfoglalva. És az állam sem akkor jött létre, hanem… mondjuk Jézus idejére már egészen jól működött, meg is lett a következménye. De mondjuk a sumérokkal is már egész jól elkaristolt. És, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én művészetnek látom a Lascaux-i barlangfestményeket is, azokat pedig az emberek teremtették a világ teremtése előtt jó 20 ezer évvel.
Ha eddig csak gyanakodtál volna arra, hogy a miniszter meg
van kattanva, most már megnyugodhatsz, itt a bizonyíték.
Ma, Szerb Antal halálának évfordulóján – 1945 január 27-én verte agyon puskatussal egy nyilas keretlegény – szeretném, ha elolvasnátok Jékely Zoltán novelláját élete legfontosabb barátjáról. Felesleges hozzá kommentárt fűznöm, talán csak annyit, hogy Jékely számtalanszor meríti prózái és versei témáját az álmaiból, mint ebben a novellában is.
Találkozások, magasabb szinten
Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak.
Az utcaszögleteken óvatosan fordulok: el ne
sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején,
hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy
szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hagy az ő mosolyuk
villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben.
Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában,
állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Bellona
közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak
később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai
létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásul
vétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen
„találkozások” kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e
meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb életemet…
Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat?…
Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való
találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő
hozzátartozói meglátogatására készülődik az
ember?…
Álmomban gyakran megtalálom hozzájuk az utat.
Nagyanyámmal – régi, s talán első számú halottam – például egy padláson
találkoztam most, valamelyik éjjel is: szénazsúpon üldögélt, kukoricát
morzsolt fekete köténybe, s vetett egy-egy marékkal a körülötte zsibongó
galamboknak.
Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a mienknél magasabban, és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak.
Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk
utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés
után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha
az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános
védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba,
ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet:
éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette
nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos
lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így
mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi
bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkúthy Miklóssal…
Sajnos, legelső nagy pesti szerelmemmel, D-val való váratlan találkozás
szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és
holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali
homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után.
X. barátom hirtelen toppant elém valahonnan, s
ólomszínű arccal, rohanástól lihegve ragadott vállon: – Megtudtam,
Szerb Antal hol lakik!
Kísérő érzések e hír hallatán: öröm s
ugyanakkor némi kételkedés, az április elsejei tréfáknak dukáló apró
fejcsóválásokkal kifejezve… Habár, lássuk csak?!… Utóvégre már vagy két
esztendő óta keressük, hol együtt, hol külön utakon, s olykor-olykor
beszámolunk egymásnak „eredményeinkről”… Ezek után miért ne higgyem el,
hogy X. szerencsésebb volt, mint jómagam, és megtalálta? Hisz mindig is ő
volt a szívósabb és szorgalmasabb; ha hihetek a szavának, s ugyan miért
ne hihetnék, külföldi szállodák és penziók vendégkönyveit is
végigkutatta, hátha Sz. A.-t kézjegye alapján akár álnéven is
megtalálja, ha netán rangrejtve tartózkodik ottan. Kis- és nagyvárosok
telefonkönyveit lapozta végig, s nem hanyagolta el a tengeri fürdőhelyek
hetenként megjelenő vendéglajstromát. Hegyre kanyarodó ösvényeken
öszvérháton kocogó szakállas szerzeteseket, kerékpáron száguldó vidéki
plébánosokat állított meg: nem ismernek véletlenül egy Sz. A. nevű tudós
remetét, Hungáriából? És járt, a cél érdekében, olyan helyeken is,
melyeknek meglátogatását én, ha nem is teljesen elhibázottnak, de
valahogyan méltatlannak ítéltem, ám ezt a leghalványabban sem éreztettem
vele…
Ezek után nem csodálkozhatom, ha végül is megtalálta.
– Hogy bukkantál nyomára? – kérdeztem, már én
is loholás közben, valami holdfényes sikátorban, melynek egyik
járdájára majdnem vakítóan világított a hold.
– Véletlenül! Talán nem is gondoltam rá abban
a pillanatban… Egy könyvkötőműhelybe fordultam be; az inas éppen valami
nagyobb könyvcsomagot bontott ki: ritka, XVII-XVIII. századi művek
szúette bőrsarkain csillant az aranyozás. Az egyiket, leküzdhetetlen
kíváncsiságból, felütöttem: LAUS STULTITIAE – olvastam a címlapján, s a
belső borítólapon egészen új ex libris baglya és kalamárisa tűnt
szemembe, az ő nevével!… Most küldte, mondták, alig félórája vált el
tőle a puttóképű, jól táplált kisinas. Itt lakik a temető felett, a
hajdani Camaldoli-kolostor öreg tornyában!
– Lehetséges volna?!
– Miért ne?
– Csak egyet nem értek: hol vagyunk voltaképpen e pillanatban?
– Gimignanóban, természetesen! – mondta X. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a Zugligetben vagy a Városmajorban.
– Persze, persze – ismertem fel a helyzetet,
mert eszembe jutott a képeslap, melyet Sz. A. 1937-hen küldött volt a
számtalan torony városából, s egyetlen parancsoló mondattal kötelezővé
tette e csodálatos fészek meglátogatását… Hogy is nem jutott eszembe
hamarabb, hogy ha valahol, akkor csak itt bukkanhatunk reá…
Már fekete árnyú ciprusok és fehér
márványoszlopú kerítések néma billentyűzetén át haladtunk. Az út erősen
emelkedett. Tüdőmet elöntötte a hűvös estében is párálló „fekete-zöld
babérfák” és más örökzöldek illata; lelkemet pedig szinte anyagszerű
boldogság töltötte ki s tette duzzadóvá, a tudattól, hogy végre ismét
olasz éjszaka bársonylik fölém, méghozzá éppen Gimignanóban, rég nem
látott kedves barátom új otthonának közelében…
Hamarosan ott álltunk a torony alatt. A
feljáratot, féloldalt, elözvegyült porfíroroszlán őrizte, a háta
csillogott a holdfényben, mint azok a szobrok és oszlopok, melyeket a
mászkáló gyermekek nadrágja s lábszárai, koldusok tenyerei és lapockái
valósággal kipolitúroznak. Előttünk vaspántos faajtó, fölötte
olvashatatlan, barátbetűs jelmondat, s egy kőfüzéres címer elmosódott
állatalakjai. És magasan, a fejünk fölött, a holddal szinte egy
magasságban, elnyúlva úszó fellegek közt egy sápadtkéken világító
cellaablak.
Az emberkézt formáló rozsdás kilincs
engedett, az ajtó benyomódott nesztelen, s mi botorkálni kezdtünk,
csupán tapintóérzékünkre hagyatkozva, a csigalépcsőn felfelé. Ki tudja,
hány lépcsőfokot hagytunk magunk mögött – talán százat is –, és még nem
fárasztott ez a kapaszkodás. Olyan izgalom fűtött, mintha az égbe
igyekeztünk volna, szárnyakon! Ebben a több emeletnyi magasságban már
egy-egy toronyablak is akadt, s be-beengedett néhány kévényi
holdsugarat, vagyis mind élesebben láttunk. S egyszer csak igen szűk,
alacsony ajtó előtt találtuk magunkat. A küszöbön, csak úgy a kövön,
gyékényből font gyümölcskosár, s az ajtófélfának támasztva görcsös
sétabot. Ennek a botnak a látásától, nem tudnám megmondani, miért, talán
mert arra gondoltam, hogy bizonyára ezzel zarándokolt idáig
szenvedésteljes útján, hirtelen könnybe lábadt a szemem. És olyasmit
éreztem, hogy mégsem lesz erőm belépni a szűk, alacsony ajtón:
illetlenség és neveletlenség volna, valamiféle soha nem kodifikált illem
szerint…
De már lobbant is X. gyufája, aki most is
talpraesettebb volt, mint én, s napbarnított, súlyos kezével odaemelte a
lángocskát az ajtó közepére, a fehérlő névjegykártya élé. Egyetlen név
feketéllt rajta, nyomtatott betűkkel:
ANTONIO
Szívem az izgalomtól, nem a kapaszkodástól
vert. Nemcsak az öröm, a szorongás is táncoltatta, mint életünk nagy
helytállásainak ama pillanataiban, amikor még nem tudja az ember
pontosan, nem lenne-e mégis üdvösebb a megfutamodás… De akkor már X.
tompa kopogtatásától visszhangzott a zárt előtér, ahol álltunk, és
belülről hallhattuk ugyanazt az avanti-t,
mellyel egyszer-kétszer a Torockó utcai földszintes lakásban is
fogadott, minden bizonnyal állandó olasz nosztalgiájának
kifejezéseképpen. – Ő az, semmi kétség! – mondtam halkan, s ujjongó
örömmel, a célba értek diadalaival néztünk össze. És benyitottunk.
Ott találtuk őt az írópult fölé hajolva, öles
ablakmélyedésében. A balján pislákoló mécses jobb arcát sötét árnyékban
hagyta, csak megnagyobbodott pápaszeme csillogott. Kicsi volt,
töpörödött – mintha azt az alacsony, szűk ajtócskát már rá szabták volna
–, s valami csuhaszerű, körgalléros köpenyeg rajta. Kezében fürgén
sercegett a toll. Megtorpantunk, s lélegzet-visszafojtva vártuk, mikor
tekint fel, mikor érdemesíti bár egy pillantásra éji vendégeit.
Végül pontot tett a mondat után, mely felett
töprengőn végignézett még, aztán a tollat letette a kalamáris kávájába, s
szemüvege fölött, lehajtott fővel, ránk tekintett.
Nevünket kiáltotta, s szinte suhanva jött elénk.
– Tudtam, éreztem, hogy eljöttök! Ha
valakire, tirátok feltétlenül számítottam! – mondta, s mindkettőnket
magához ölelt. De mintha ezt a gesztust túl bizalmasnak, vagy valamilyen
értelemben meg nem engedettnek találta volna: mindjárt visszakozott is,
és göcögős-zavartan felkacagott.
Attól tart, hogy érintésétől iszonyat jár át,
a már nem földiekkel való találkozás természetes hideglelése? Hogy
feltételezett aggodalmát eloszlassam, túl hevesen öleltem át és
csókoltam meg kétfelől az arcát, s közben, megvallom, lázas
érdeklődéssel kerestem rajta az élő, hús-vér állapotból szellemi lénnyé
való átalakulás fellelhető külső jeleit. S boldog megnyugvással
állapítottam meg magamban, hogy a már első pillanatban észlelt
testméretbeli csökkenésen kívül semmi efféle nem tapasztalható…
Hogy miért fojtogatott mégis a sírás, nem
tudnám megmondani. És mindhárman így lehettünk, mert a megilletődés
ellensúlyozásául jönni-menni kezdtünk a félkör alakú s kívülről nem
sejthetően tágas, magas boltozatú szobában. A falak mentén roskadásig
rakott könyvespolcok, az alsó sorokban pergamenkötésű, talán kéziratos
művek… Az ablak alatt hatalmas utazóláda, bőrhuzatán pengő nagyságú
rézszegek, s tarkabarna szállodacímkék az oldalán. (Ezek a címkék
hessentették el pillanatnyi rossz sejtelmemet, hogy ez az alacsony,
hosszú, sötétbarna úti alkalmatosság nem is itáliai utazására készült, s
ilyeténvaló felhasználása csak másodlagos… Éppígy megnyugtatásomra
szolgált a két kovácsoltvas acélpánt s a két jókora lakat a homlokzatán,
melyek végképp nem romlandó emberi test, hanem bizonyára halhatatlan
szellemi termékek megőrzését célozták…) Az írópult mögött, a homályban,
ahová a mécses fénye már nem hatolt el, egyszerű, szürke pokróccal
takart vaságy. Fölötte két, ovális keretű arckép – hogy kiket ábrázolt,
nem tudtam megállapítani, érdeklődni pedig nem találtam ildomosnak, így
ez most már örök titok marad. Az ágy s a könyvespolc között alacsony,
majdnem faragatlan deszkákból összerótt asztalka, talán a camaldoli rend
ősi törvényei szerint előállított, rajta azonban egy palack vörös bor,
szakasztott olyan, amilyent a hét egy bizonyos napján láttam volt
egyszer-egyszer a Torockó utcai lakásban, ha hívatlanul-bejelentetlenül
bezörgettem az ablakán… Hirtelen balsejtelmemnek így adtam kifejezést:
– Jézusom! Rosszkor jöttünk…
És a karcsú palack hirtelen nőni kezdett, s a
mécses nyugtalan lobbanásaitól vérszínű áttetszőségében magát az
életet, a szerelmet, a nőt ábrázolta már ott, a gyalulatlan
remeteasztalon… Nem lehet ez olyan zordon világ, ahol barátunk
tartózkodik – suhant át agyamon a gondolat –, ha ennyire tovább
folytathatók, méghozzá lényegük szerint, hamisítatlan egyszerűségükben a
dolgok – s már-már azon voltam, hogy ezt a felismerésemet közlöm is
Vele. Ő azonban elémbe vágott:
– Mi tagadás, ma csütörtök van. Vagyis a Test Napja,
mely heteimnek amolyan lendkereke volt, s az mindmáig is… Az igazat
megvallva, jobb lett volna, ha előre megbeszéljük ezt a találkozást… No
de már ezen nem változtathatunk. Azért maradhattok még! És holnap?
Holnap úgy rendezem a dolgaimat, hogy minden percem a tietek legyen…
Eléggé kínosan feszenghettünk, mert nem
tudtuk, az elköszönésig hány perc vagy pillanat maradt; leülni sem
mertünk, már csak azért sem, mert az ágyon kívül nem is lehetett volna
hova. Láttam az írópult sárgálló kéziratlapjait, egy-két nyitott
könyvet, apró cédulákat is, s szerettem volna megkérdezni: mit ír? Ez az
a misztikus mű, melyre egész életében készült, s amelyhez képest
megjelent műveit csak amolyan ujjgyakorlatnak tartotta?…
Ekkor megszólalt egy toronyóra, és tizenkét
dallamos kondulása visszhangosan járta be a félkör alakú cellát. Tudtam,
egy percig sem időzhetünk tovább. Így volt ez a múltban is, abban a
másik életben, amelyből, úgy látszik, sok mindent magával hozott és
továbbfejleszthet itt; valahányszor hívatlanul tévedtem be hozzá, én
vagy barátai közül valaki más, és az ablakban hűtött vagy már asztalra
tett palack vörös bor jelezte a látogató közeledését, hat órakor ott
kellett hagyni csapot-papot, nehogy lovagiatlansággal vádolhassa a
titokzatos vendég…
– Szervusz, Tónika! – búcsúzkodtunk
kutyafuttában, de a másnapi biztos viszontlátás hitében. Még csak nem is
fájt különösebben a búcsúzkodás, hisz a találkozás öröme még bennünk
zubogott. És ebben a pillanatban követtem el valamit, ami végképp
megzavarta ezt a viszonylagos harmóniát és megnyugvást, az ő ittvaló, új
és véglegesnek tetsző létét illetően. Ahogy bal kézzel a kilincshez
nyúltam és idétlenül fogtam a kalapomat, miközben jobbom az ő kezét
kereste: valahogy a kilincsbe akadt és kiesett a kezemből az átkozott
kalap. Ő is tett egy mozdulatot, hogy házigazdai udvariassággal
utánahajoljon és felemelje, de én megelőztem. A kalapnak a lába előtt
kellett lennie, ott kerestem hát, ebben a mécsvilág által alig átjárt
homályban…
Hogy mondjam el? Lehet-e rekonstruálni ilyen pillanatokat?
A kalap ott volt, ahol kerestem – már éppen
felemelkedtem volna, amikor észrevettem, hogy házigazdánknak nincsen,
vagy legalábbis nem látható a lába! X. akkor már a küszöbön túl, a szűk
előtérben volt, hiába hívtam volna rémítő észleletem tanújául. Az Antonio nevű szerzetes pedig lebegve hátrált, meg sem állt az írópultig, amely előtt megpillantottuk volt, amikor beléptünk. Felsőteste
amolyan könyöklő helyzetben maradt ott, a mécses fényében, feje egy
kissé előrehajolt, az irományok fölé, óriási pápaszeme kékeszölden
csillogott. Szemem szúrósan kutatta a homályt az írópult előtt, hátha
mégis, ott, esetleg valami műláb vagy mankó, vagy nem is tudom, micsoda…
De semmi. A barátcsuha úgy lógott a levegőben, mint a vállfára
akasztott ruhadarabok.
Amint szörnyű zavaromban valamiféle
magyarázatot kerestem, és szótlanul hátráltam a kijárat felé, eszembe
jutott nagyanyám régi cseh meséje, mely apró gyermekkorom óta kísértett;
abban a mesében állnak így a meggyilkolt családtagok, csupán
felsőtestükkel, az évtizedek óta bezárt, elátkozott kastély látogatója:
az egyetlen életben maradt fiú elé…
Nem tudom, hogyan jutottam ki végül is a
félkör alakú szobából. Az alacsony kis ajtó hatalmas csengése-bongása
még visszhangzott a fejem felett, amikor már nyaktörő gyorsasággal
peregtem lefelé a dugóhúzószerű lépcsőn. A rémület kergetett. X. már
messze járhatott, talán odalent várt a torony alatt. Vicsorogtam rá,
hogy ilyen helyzetben magamra hagyott. Egy toronyablakon bevágott a
holdvilág, s hogy lélegzethez jussak, egy pillanatra kinéztem a tájra.
Mélyen alattam, a ciprusalléban, magas, fehér ruhás nőalak közeledett.
Végzetes volna, ha ezen a szűk csigalépcsőn találkoznánk! – villant
belém a felismerés – s most már egyetlen eszeveszett pergéssel értem le a
toronykapuig. Körülnéztem, hol rejtőzzem el. Az oroszlán mögé álltam.
S nemsokára ott suhant el tőlem egy-két
karnyújtásnyira a világ legszebb asszonya. Vörösesszőke, a tarkója
fölött kontyba csavart haján villámlott a hold, kezében hosszú szál
virág, s nyakának oly ívelése volt, mint Beardsley nőalakjainak.
Tekintetében szomorúság, hosszú karja oly fehér, mint azoknak az angol
nőknek, akiket Itália legizzóbb napja sem barnít le soha, sem Amalfi,
sem Viareggio homokján… Oly céltudatosan és magabiztosan lépett be és
tűnt el a torony kapuján, mint valami nagy és félelmetes birodalom
heroldja.
Elfojtott zokogással kapaszkodtam a
kőoroszlán nyakába. – Ó, a drága nő! – sóhajtottam utána. – Virágot
visz, s magát is viszi, a legszebb asszonyvirágot, a rend törvényeit
esetleg vakmerőn kijátszva – a magányos szerzetesnek; olyan pásztorórára
készítette fel magát, melyen áldozatáért a szerelmes férfi már csak a
felsőtest adta örömöket kínálja cserébe…
Elmondhatom-e valakinek, mit éltem át, milyen
titok nyomára bukkantam, végül is egyedül, tanútlanul, az örök
rejtelmeket burjánzó olasz éjszakában?
A 168 órának adott legutóbbi interjúmat kivonatolta a perlentaucher.de oldal, amely rendszeresen szemlézi a nemzetközi sajtót. A kivonatot az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm. Az eredeti oldal itt található.
Die anstehende Umgestaltung des Petőfi Literaturmuseums in Budapest (PIM), das auch als Literaturarchiv bedeutender Nachlässen dient, könnte nur eine temporäre Bedrohung darstellen, meint der Schriftsteller Gergely Péterfy. Gleichzeitig warnt er vor den Konsequenzen, sollte die Institution von der (noch nicht bestimmten) neuen Leitung parteipolitischgeführt
werden: “Was als Kulturkampf bezeichnet wird, ist in der Wirklichkeit
die Rache des mit staatlichen Geldern ausgestatteten, politisch loyalen
Durchschnitts und der Dilettanten. (…) Das Literaturmuseum PIM kann
umgestaltet werden, Lebenswerke können versenkt werden, es können
Ausstellungen organisiert werden, die aus dieser Institution ein
weiteres ‘Haus des Terrors’ machen. Und dann? Dann werden wir halt nicht
mehr hingehen. Aber die Literatur könnte nur dann umgestaltet werden,
wenn die Schriftsteller umgebracht oder vertrieben würden: jeder
einzelne Schriftsteller, der nicht die Propagandatrompete von Orbán
bläst. Oder wenn alle und alles gelöscht, ja selbst aus dem
Internet entfernt werden würde, was dem Geist des Systems widerspricht,
der Freimaurer Márai zum Beispiel oder Parti Nagy oder Márton Simon.
(…) Von meiner Seite würde ich jeden Erben dazu aufrufen, dass er die
an das PIM übertragenen Rechte seiner Vorfahren widerruft; ich
würde mit dem Nachlass meines Urgroßvaters Lajos Áprily und meines
Großvaters Zoltán Jékely so verfahren. Sicherlich würden wir eine
ausländische Stiftung zur Aufbewahrung finden, solange dieser geistige
Mongolensturm hier andauert.”
A minap felhívták az MTVA-ból a kiadómat, és az egyik jeles szerző elérhetőségei után érdeklődtek; új könyve jelenik meg, interjút készítenének vele. Meglepő volt a dolog, mert az – itt meg nem nevezett – szerző nem tartozik a rendszer hívei közé, és ennek már többször hangot is adott. De hát furcsa anomáliák mindenütt léteznek, gondolta a kiadóm, megadta tehát a szerző telefonszámát. A szerző épp egy távoli kontinensen tartózkodott, nem lehetett – de talán nem is akarták elérni. Még aznap visszahívták a kiadót, hogy tévedés történt, a szerzővel eszük ágában sincs interjút készíteni. Még ők voltak megsértődve.
Hogy történik az ilyesmi? Úgy, hogy XY szerkesztő, aki valahol a hierarchia alján helyezkedik el, és még irodalmat is olvas, amikor értesül arról, hogy egy jeles szerző új könyvvel jelentkezik, gondol egyet, és ahogy ez egy közszolgálatban elvárható, elhatározza, hogy hírt ad erről a fontos kulturális eseményről. Aztán felsőbb szinten elolvassák a nevet, akit a műsorba javasolt, és közlik vele, hogy na ezt nem. Ezt az embert nem.
Az egyik európai ország Collegium Hungaricumában – magyar kulturális intézetében – nemrég egy jeles művésznek azzal az indokkal nem adtak szállást, hogy a tartózkodása politikailag nemkívánatos. Ezt így, kerek perec mondták az arcába. A magyar adófizetők pénzén fenntartott kulturális intézményben, amelynek célja részben éppen ez: segíteni és elszállásolni a külföldre érkező magyar művészeket.
A példákat hosszan lehetne sorolni. A közmédiában 2010 óta nem jelenhet meg olyan művész, aki nem a NER része.
Olvasóim közül talán sokan nem tudják, hogy léteznek feketelisták ebben az országban. A feketelista nem azt jelenti, hogy aki rajta van, börtönbe viszik, nem azt jelenti, hogy nem kap állam juttatásokat, nyugdíjat, gyest, hűtőgépvásárlási kedvezményt vagy lakáshitelt. A feketelista azt jelenti, hogy hiába ír jelentős regényt, ír jelentős zenét, készít műalkotást, hiába szerez ezzel a hazájának hírnevet külföldön, hiába népszerű a közönség számára világszerte és idehaza, a közmédia, az állami kézben lévő televíziók, rádiók, nyomtatott és internetes lapok nem adnak róla híradást és a kulturális intézmények nem vesznek tudomást róla. Mintha nem is létezne. Fizikailag nem semmisítik meg, de megsemmisítik az egyetlen dolgot, ami egy művészt éltet: útját a közönséghez. Márpedig a közszolgálatnak egyetlen feladata lenne: a hiteles tájékoztatás. Ma a közmédia tájékoztatása épp annyira hiteltelen, ami a nagyvilág vagy az ország híreit illeti, mint amennyire hiteltelenül tájékoztat a magyar kultúra eseményeiről.
A Fideszes érvelés logikája a következő: azok, akik nem értenek egyet a NER politikájával, hazaárulók – hazaárulók márpedig ne jussanak állami pénzhez és ne beszélhessenek állami médiumokban, ne élvezhessék az állam által az állampolgárait megillető jogokat. Ami a kétharmad a politikában, az kell érvényesüljön a kulturában.
Mi a hiba ezzel az érveléssel?
1. akik a NER politikájával nem értenek egyet, ugyanannyira nem hazaárulók, mint azok akik a NER politikájával egyetértenek.
2. az állam nem arra való – leszámítva a diktatúrákat -, hogy különbséget tegyen állampolgárai között faj, bőrszín vagy világnézet alapján; az állam arra van, hogy minden állampolgárának azonos esélyt teremtsen. Akár művészek, akár nyugdíjasok, akár nyugdíjas művészek, akár menekültek, akár hajléktalanok – és akár egyetértenek az aktuális kormánnyal, akár nem.
Márpedig amelyik állam különbséget tesz, az diktatúra – hibrid, vagy nem, kompetitív, vagy egypártrendszerű, édesmindegy. Ahol feketelista van, ott diktatúra van.
Mert a diktatúra nem ott kezdődik, hogy börtönbe visznek, lelőnek, száműznek, fogolytáborba zárnak: ott kezdődik, amikor az állampolgárok egy – bármekkora – csoportját az állam nem tekinti az állam részének, és kizárja az őket megillető jogokból. Ők vannak a feketelistán – most még csak művészek, újságírók, tudósok, ellenzéki politikusok, menekültek, hajléktalanok. De ne legyenek senkinek illúziói: a sor itt nem fog megállni.
felteszek néhány képet ősrégi telekről. A hóembert 1972-ben készítettük Jékely nagyapámmal az Irinyi úton; a Citadella sörterasz előtt – hangulatos cigányzene – talán 1970-ben készült a kép, apámmal a Tabánban pedig 1969-ben álltunk kamera elé.
“Andrassew Iván az után lett a barátom, hogy meghalt. Lehettünk volna korábban is barátok, de a véletlen valahogy úgy hozta, hogy sosem találkoztunk. Ha valami közös társaságba megérkeztem, ő már épp elment. Ha valahonnan indulnom kellett, még épp nem ért oda. Egy köpésre laktunk egymástól másfél évtizeden át, ő Tahiban, én Kisorosziban, mégsem futottunk össze se a Dunaparton, se a hídon, se kocsmában, se közértben. Olvastam az írásait, követtem a sorsát, megrázott korai halála. És úgy tűnt, hogy akkor már soha nem is fogunk találkozni.
Aztán valamikor 2016 őszén csengett a telefonom, Karácsony Ágnes újságíró hívott, hogy van néhány barátja, akik beszélni szeretnének velem, ráérnék-e a héten. Ágit még a Bölcsészkarról ismertem, vagyis ő már akkor is a barátom volt, amikor még szinte nem is éltünk, úgyhogy igent mondtam. Így aztán egy hét múlva ott ültem a Babkában Horváth István és Nagy N. Péter társaságában a Pozsonyi úton, és innen kezdődik ennek a különös, síron túli barátságnak a története.” – így kezdődik az az előszó, amelyet a Andrassew Iván könyve című kötethez írtam, amely most, Iván halálának évfordulóján jelent meg a Noran kiadónál.
A könyv bemutatója és a Sámli-dáj átadója alkalmából Szentesi Évával, Kácsor Zsolttal és Konok Péterrel az írás és újságírás, irodalom és influenszerkedés összefüggéseiről beszélgettünk. Az Andrassew Iván Sámli-Díjat Kácsor Zsolt és Csillag Ádám kapta.
A képeket Gergely Bea készítette tegnap a Spinozában.
Olyan felfedezést tettem, amit lehet, hogy hogy szkeptikus olvasóim eleve fenntartásokkal fogadnak, de bízom benne, hogy a misztika iránt fogékonyak – amilyen olykor én magam is vagyok – örömmel olvasnak majd.
Fogtam ugyanis magam egy hűvös berlini délelőttön – nyirkos eső szemerkélt, az ég vígasztalanul szürkének mutatkozott és a sör is kifogyott a hűtőből – és felütöttem Nostradamus jóslatait, hátha találok benne valamit, amely egyenesen nekem szól, esetleg – reménykedtem titokban – meg is vigasztal. Nos, nemigen találtam semmi határozottat, semmi körvonalazhatót, semmi olyasmit, amit közvetlenül magamra vonatkoztathattam volna. Találomra rá-rámutattam egy-egy strófára és próbáltam bogozgatni a titokzatos mondatokat, mint például:
XLIX.
Deuant le peuple sang sera respandu,
Que du haut ciel viendra esloigner.
Mais d’vn long temps ne sera entendu,
L’esprit d’vn seul le viendra tesmoigner.
Ami valami olyasmit jelent, hogy „Mielőtt embervér ömlene, csak az ég magasából jöve az, de valakiről sokáig nem hallunk majd, s egy magányos lélek fog tanúskodni ellene.”
Ó, megint ez a homályos semmitmondás, az allegóriák kusza szövedéke, amely egy tapodtat sem enged közel a jelentéshez, sóhajtottam magamban, és kedvetlenül hallgattam az eső kopogását az ablakpárkányon. Még egyszer elolvastam a versszakot – és ekkor megvilágosodtam.
És most ti is meg fogjátok érteni. Ott van, világosan ott virít az esetlenül rímelő szavakban: esloigner és tesmoigner, ott van az 500 éves üzenet. Még egyszer: eslO1Gner és tesmO1Gner: ott lüktet a szavak közepén a prófécia, amelyet Simicska Lajos oly mágikus ösztönnel segített napvilágra jönni.
Felhívtam a fiam, hogy hozzon néhány palack Berliner Kindlt, és én nekiláttam – ilyen a filolólógusvér – hogy tüzetesen átvizsgáljam a szöveget és meg is találtam 21 – értitek: 21, mint a század, amelyben élünk – alkalommal az O1g-t a Nostradamusi szövegben, például ilyen, a világ sorsára nézve döntő passzusokban, mint:
LXXXII.
Ronge long, sec faisant du bon valet,
A la parfin n’aura que son congie
Poignant poison & lettres au collet
Sera saisi eschappé en dangie.
Vagyis: „Vékony, magas és száraz, játszva a jó szolgát, végül semmit nem lel, kivéve elbocsátást, fájdalmas méreg és betűk a gallérban, elkapják, miközben vesztébe rohan.”
Minden világos, gondoltam, és nyugtalanul fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Ez a prófécia a döntő. Értitek: pO1Gnant pO1son! Fájdalmas méreg! Ráadásul betűk a gallérban, ismétlem: BETŰK – mi ez, ha nem egyértelmű üzenet?
A Berliner Kindlt már megnyugodva bontottam ki, abban a biztos tudatban, hogy sem a prófécia nem tévedett, sem pedig mi, az idők végén ténfergő, utolsó emberek, nem veszthetjük el a reményt: O1G, és ezt most már magától Nostradamustól tudjuk.
Magam nem vagyok Nostradamus-szakértő, ezért a végső igazság kikutatását azokra hagyom, akik szakavatottak a témában: én magam megelégszem azzal, hogy megtettem a dolgok teljes megértése felé az első lépést – és most már söröm is van.
Nostradamus eredeti szövege itt tölthető le, akinek van kedve bogarászni és próféciát fejtegetni, ne fogja vissza magát!
AKit pedig mindez nem győzne meg, nézze meg Nostradamus eredeti, 1555-ös portréját: na mi van a jobb sarokban, közvetlen a bölcsességet szimbolizáló körző alatt? Hát persze, hogy ott is az O1G!
Az oldalasevés nagy misztérium. Kevés ételnél kerül az ember olyan közel a testhez, amit megeszik, mint épp az oldalas esetében. Hiába finomkodunk eleinte a késsel villával, előbb utóbb kézzel-lábbal kell nekiesni, ettől aztán még érzékibb lesz az egész. És hát a bordák szopogatásában van valami barlanglakó, ősi élvezet. Végül ott piheg az ember fülig barbecue-szószosan, mintha valami élet-halál harcon lenne túl. Nemes küzdelem lesz ez a mai amúgy, mert az előttem heverő porció 800 grammos, és még krumplisaláta is van hozzá, de mondjuk piszok éhes is vagyok. Meg ebben a nyirkos berlini januárban kell is az energia. Meg úgyis lesétálom… hazudom magamnak. Mindegy. Megeszem, és kész. Történik mindez a Breslauer Platz on, a Breslau Fuegoban.
A minapi buszsofőrös poszt fogadtatásával kapcsolatban hallatlanul érdekes, szórakoztató, és, hogy úgy mondjam, kényes tapasztalatokra tehettem szert, amelyeket szeretnék most veletek megosztani.
Az első és legfontosabb az, hogy gyenge idegállapotban lehet a NER, ha egy író ellen, aki egy eldugott blogban megírja, hogy iskolába igyekvő lányát jogtalanul és embertelenül leszállította a téli fagyban egy arrogáns sofőr – majd tanulságképpen azt ajánlja sofőrnek, hogy ne a gyengébbekkel emberkedjen, hanem (ha mindenképpen ki akarja valakin tölteni a haragját) akkor kezdje a legerősebbeken, azokon, akik miatt nyomorult az élete, jelesül Magyarország kormányán – egy egész trollhadsereget vetnek be, végül pedig magát Bayer Zsoltot is hadrendbe állítják. Naponta történnek ilyen esetek, a sértettek, vagy hozzátartozóik, akár írók, akár nem, naponta osztanak meg hasonló sztorikat, azokra mégsem ugranak a verbális verőlegények. És ugyanígy, naponta ezrével születnek posztok a NER élhetetlenségéről, az ország morális szétrohadásáról – arra se mozgatja a füle botját se senki. Mi volt ebben a posztban, ami ennyire kiborította a bilit?
Megpróbálom megfejteni.
A NER legfontosabb kommunikációs trükkje az, hogy az embereket benn tartja egy tripben. Mindent elkövet, hogy fenntartsa a rózsaszín látszatot, hogy a magyarok minden világok legjobbikában élnek, és azt sulykolja, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a NER megvédi őket a migránsok kívülről fenyegető áradatától, másrészt belülről megvédi őket a liberálisok, a baloldaliak és az értelmiségiek pusztító aknamunkájától. Ezzel a mesterségesen fenntartott hallucinációval szemben minden közjogi érvelés, minden filozófiai eszmefuttatás, mindenféle világnézettel operáló okosság totálisan tehetetlen: az embereknek mindössze csekély töredéke érti meg ezekből, hogy nem a létező világok legjobbikában, nem demokráciában nem szabadságban, hanem egy hitvány és tolvaj autokráciában él. És ugyanígy, ha bárki rémtörténeteket mesél a szegények kiszolgáltatottságáról, a rohadó kórházakról, szétzüllött oktatásról, nem ér célt vele: ezek elszigetelt, egyedi problémák maradnak, amelyekről végső soron senki sem hiszi el, hogy a politikai romlottság következményei. A publicisztikák, amelyeket írunk, legnagyobb részt megmaradnak a közjogi, elméleti, ilyen-olyan ideológiát felmondó, marxista, liberális, neokon meg egyéb általánosságoknál. Korholják a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolását, jönnek a mindenféle társadalomtudományi és történetfilozófiai érvvel. Ezekre a NER – csakúgy, mint az olvasók döntő többsége, magasról tojik. Az olvasó nem érti a szavakat, nem érti, hol szól ez az ő életéről, a NER meg röhög a markába és gúnyolódik rajtunk, okostojásokon. A tényfeltárás dettó. Ellopott valaki ötmilliárdot, ötvenet, vagy ötszázat? 500 ezer dollárért repült Braziliába? Ez megint túl van az olvasó világán. Nem képes átlátni ekkora összegeket, nem látja be a bűn nagyságát, nem érti, hogy ezt a pénzt az ő zsebéből, az unokája jövőjéből vették el. Szekérderékszámra lehet ilyeneket írni, csak néhány másnapos, kósza troll piszkál bele nagy ímmel-ámmal.
Ráadásul senkitől sem várható el, hogy abban a tudatban élje le az életét, hogy egy világvégi, hanyatló, sunyi, gonosz és rohadó társadalomban kell eltölteni azt az időt, amit egyébként el tölthetne boldogan, szabadon, jólétben, abban a biztos tudatban, hogy a gyerekeinek jobb lesz a sorsuk mint neki volt – a rózsaszín látszatot erőnek erejével fenntartjuk mi magunk is, különben roppant kellemetlen igazságokat kellen önmagunknak bevallani.
Azonban mindig van egy határ: egy pont, ahol az ember azt mondja, hogy na ebből most akkor elég volt. Mint egy rossz házasságban, az ember egyszercsak ráébred, hogy évek óta pokolban élt, és ott vakargatja a fejét, hogy hogy az ördögbe volt képes ő ezt eddig elviselni.
Ehhez a megvilágosodott állapothoz kell eljusson az olvasó, amikor az ilyen történeteket elolvassa.
Úgy tűnik, ha elmondunk egy konkrét esetet, amely ott játszódik, ahol az olvasók többsége él, a kék és sárga buszok, villamosok, utcák és boltok világában; történetet, amely hétköznapi bűnökről és bűnösökről beszél, amelyből kiviláglik, hogy a diktatúra azokat szorítja leginkább, akik középen vannak; hogy a diktatúra nem ott kezdődik, hogy Gulágra viszik, börtönbe zárják vagy tarkón lövik az embert, a diktatúra ott kezdődik amikor packázik veled a buszsofőr, amikor szemétkedik a BKV ellenőr, amikor jogellenesen vegzál a rendőr, amikor a házmester beszól, hogy ha 10 után érsz haza, és így tovább – akkor megmozdul valami.
Jelen esetben azonban a trollhadsereget és az őrkutyát nem csak ez zavarta fel.
A tragikai vétséget a poszt ott követte el, hogy nem az egyébként tényleg aljasul és jogellenesen viselkedő sofőr megbüntetését követelte, hanem rámutatott, hogy az emberek, bár rendelkeznek szabad akarattal, a társadalmi normákhoz igazodnak. Tehát ahol megengedhető, sőt, elvárható, hogy zsidókat öljenek, ott zsidókat fognak ölni, ahol az a norma, hogy a kulákot meg a burzsoát kell üldözni, örömmel és élvezettel megteszik, ahol kannibalizmus a szokás, ott a gyerek is embert eszik, ahol pedig a kiszolgáltatottakon és a gyengéken, nőkön, hajléktalanokon és menekülteken divat kiélni a hatalmi vágyat és az aljas ösztönt, ott azt fogják megtenni. A buszsofőr tehát, bár csakugyan vétkes, mégsem egyedüli bűnös. A valódi elkövetőket, a felbujtókat a Budai Várban kell keresni.
A hermeneutika Szent Ágoston óta négy szintet határoz meg a szövegek értelmezésében – ez a négy értelmezési szint azonban nemcsak a megértés, hanem a logikai sorrend négy szintje is, végső soron minden elbeszélőművészet alapköve. A betű szerinti szint tudósít a történésekről, az allegorikus szint feltárja a történetben rejlő sémákat, a tropologikus vagy morális levonja az eset erkölcsi tanulságait és útmutatást ad a gyakorlati viselkedéshez – végül az anagogikus a történetben rejlő legmélyebb titkokat nyitogatja. És a publicisztika, akárcsak az egyszeri szentbeszéd, ugyanígy épül föl: Józseffel és Leával ez meg ez történt, amiféleképpen az emberi lélek a megváltással ilyen meg ilyen viszonyban van, és ebből is kiviláglik, hogy az Úr akarata ez meg ez, menjetek tehát, testvéreim, és tegyetek így, meg így, hogy tiétek legyen a mennyek országa. A buszsofőr és a lány esete sem más. Ez meg ez történt, ezért meg ezért – azért tett így a buszsofőr, mert a NER-ben él, és épp nem máshol – menjél tehát buszsofőr testverem, és ti mind, akik hasonlóképpen szenvedtek az elnyomatástól, és nyomjátok bele a fejeket a Budai Várban a 300 forintos krumplifőzelékbe, és nem kell többet aljasnak lennetek.
És pontosan ez az, ami kiütötte a biztosítékot: hogy a történet végigvezette az olvasót azon a logikai összefüggésen, hogy egy diáklányt végső soron mégiscsak azért penderítettek le egy buszról egy fagyos januári reggelen, mert a NER megvadítja és megrontja az emberi elméket. Ezért lett itt ekkora hiszti, ezért verték ennyire magukat a trollok és ezért kellett előparancsolni a rottweilert tacskót: mert minél többen kezdik belátni ezt az összefüggést, annál gyorsabban szakadozik szét a látszat. Nem hiába irányult a trollok legnagyobb igyekezete arra, hogy az egyedi eset és a politika összekapcsolását hiteltelenné tegyék.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, (és most jön ennek a posztnak a morális és anagogikus része): amennyiben az olvasók elé kerülnek azok a történetek, amelyekben megmutatkozik, miként rohasztja szét az országot a rendszer, az erőnek erejével fenntartott látszatvilág szétporlad, és az olvasó előbb-utóbb kénytelen lesz szembesülni a valósággal. Ja, és még valami – de ez már tényleg csak a játék kedvéért: a postás mindig kétszer csenget.
Péterfy Gergely 